ORTLER ( Dél-Tirol, Olaszország - június 3, szombat)


Jún. 2, péntek, déli 12 óra. Fribourg ( Németország)
  Reményvesztetten váltogatok az időjárásjelentések ablakai közt, de a képernyőn feltűnő radarok, grafikonok mindenütt ugyanazt mutatják: változó, viharokkal és a nagy hegyeken havazásokkal bőségesen megszórt hétvégénk lesz. Nem épp úgy van az, ahogyan én szerettem volna látni, pedig reménykedtem a változásban... A tervezett Lenzspitze mászásának lehetősége egyre messzebbre úszik, az utóbbi napok önáltatása behódol a tények előtt - nem jött el még a svájci nagy hegy ideje. Marad az Előd által felvetett ötlet - az Ortler  (vagy Ortles, ahogy tetszik) - mert elméletileg ott holnap még jó időjárás lesz. Persze, a cél rögtön az északi fal útja lenne, de elég egy pillantást vetni a hőmérsékletek grafikonjaira, hogy gyorsan más irányba fordítsuk a keresést. Melegek lesznek, és a fal fotóit elnézve puszta öngyilkoság lenne megpróbálni felmenni azon az 1200 méteres lavinavályún.
   Marad hát a normál út. De csakis a szombati nap jöhet szóba, ami azt jelenti, hogy legkésőbb holnap reggel, pontosabban az éjszaka közepén ajánlatos lesz indulni a hegy alól, hogy beleférjen a napba a 2040 méternyi mászás, és még le is kell jönni ugyanott. Nincs vesztegetni való idő, mert innen még bő 400 kilométerünk van a hegy lábáig. Indulás !

Jún. 3, szombat, éjfél után .Sulden ( Dél-Tirol,  Olaszország)
( 1800 m)
    Az autó morgása elhalkul, de a reflektorok maradnak. Aha, megjöttek az Andrisok - vetek még egy álmos pillantást az órára, aztán elfordulok a fénykévék útjából, próbálva kihasználni a maradék időt még egy kevés szundikálásra. A hegy alatt vagyunk, mögöttünk a 400 km-el.  Az utazás folyamán nem igazán láttunk sem napot, sem hegyet, csak leginkább záport meg vastag, esőtől súlyos fellegrétegeket, amelyek látszólag hetekre horgonyozták le magukat az Alpok fölött. Szerencsések vagyunk, mert Sulden-nél nem esik , ezért nem ázunk ronggyá lefekvés előtt. Elődék sátraznak, én meg az autót választom, aztán mindenki igyekszik kihasználni azt a maradék három órát, ami az indulástól elválaszt.


05:30, Tabaretta-ház
(2539 m)
   Keleten az ébredő nap sárga fénye igyekszik áttörni a szórt felhőrétegeken, és sikerül is neki vörösre festenie az Ortler északi falának tetejét, de a csúcshoz nincs szerencséje, mert az még mindig felhőrétegek mögé rejtőzik. Az északi fal hosszú kuloárja vastagra van telítve szennyes lavinák hordalékával, és elég a két kulcsszakaszra nézni, hogy az embernek elmenjen a kedve még a mászásának a gondolatától is... legalábbis a jelenlegi körülmények közt.  A felső szakasz jéglejtőjének nagy részét még takarja az utóbbi napok friss hava, de ez változni fog, mert már most reggel is jóval fagypont fölött van a hőmérséklet, pedig bőven 2000 méter fölött járunk már. A turistaút kítűnő terep a hófoltokból kiolvadó víznek, ennek megfelelően hamarosan sikerül agyonsároznia magát a társaságnak - nem beszélve a helyenként méteres, olvadt havon való átgázolásról. Ettől megszabadulunk, amint elérjük a Barenkopf alatti hágót, mert a nyugati oldalon vezető, napsütésnek kitett út már szinte teljesen hómentes.
    A Payer-ház amolyan sasfészek, magasra kiépítve a mélység fölé. Ez a csúcsra indulók bázisa, és ettől a ponttól teljesen megváltozik az út jellege. A rövid pihenő ideje alatt szemügyre vesszük a ránk váró kihívást: a reggeli napfényben makulátlanul ragyogó, töredezett gleccserrel borított felső szakaszokat, és az addig vezető meredek sziklatornyokat. AD ( vagy PD+, kinek ahogyan tetszik) nehézség, 876 m szintkülönbség a háztól a csúcsig, és a  leírások alapján elég komplex, technikailag összetett mászás vár ránk. A kezdet már alapból elgondolkodtató: kitett, lavinakuloárokkal bőven megtűzdelt hólejtőt kell keresztezni bemelegítésnek, amelyet már teljes erővel éget a reggeli nap, és valószínű, hogy ez igy lesz az egész nap folyamán. A hóban régi, szélfújta nyomok, néhol még fagyottan, de jellemző, hogy legtöbbször méteres mélységű a hó, néhol derékig szakadunk be. Arra nem akarózik gondolnom, hogy nagy valószínűség szerint itt is kell visszajönnünk délben. Próbálok emlékezni a leírásra és belekapaszkodom abba gondolatba, hogy talán kikerülhető ez a rész a Tabarettaspitze gerincén.
   Sziklagerincek kanyargó labirintusa a következő szakasz. A hegy mészköve nem igazán iskolapéldája az ideális mászósziklának. A technikai nehézségek nem jelentősek, de az út - a maga módján - szép. A kitettebb sziklaéleken a törmeléket rég lerugdosta a főszezon mászóinak tömege, gondot inkább a maradék hófoltok jelentenek, amelyeknek fenékig beolvadt, vizes tömegében semmi biztos tartást nem kap a láb. Hágóvasakkal mászunk, mert a sziklás részek közt még mindig bőven van hó- és jégborította szakasz.
    Az út egyik leglátványosabb szakasza a Tschierfecklwandl, amely egy függőleges, 60 méternyi letörés, alatta kitett, havas traverzzel. Ez lenne az út legnehezebb része - én kb. 4-es, max 5-ös nehézséget adnék neki - de az egész szakaszt végigláncozták, ezért ez inkább csak egy könnyű Via Ferrata (vasalt út). Itt már nagyon sok a hó, és ahol csak lehet, ott óvakodunk belemászni a meredek, fenékig olvadt hólejtőkbe, keresve a sziklás lehetőségeket. A Lombardi-bivakház alatt ki kellene menni a gleccserre, és úgy elérni a házat, de Előd inkább a felettünk emelkedő sziklás gerincet részesíti előnyben.  Teljesen ismeretlen, járatlan terep, egész becsületesen eltértünk az útvonaltól. Nem túl nehéz a falrész, de rengeteg a laza, mozgó kőtömb, és mivel én vagyok a sereghajtó, ezért bőven kapok a felettem levők által lezúdított kőtörmelékből. Na, itt vissza biztos nem megyünk, szögezem le,  amint elérve a fal tetejét visszapillantok a megtett útra. Innen már rögtön más a perspektíva, mint lentről,  és nem lenne vonzó visszamászni ezen a biztosíthatatlan, 3-4 kötélhossznyi, meredek szakaszon.

09:35, Lombardi bivak
   Előttünk a gleccser. A tavaszi vastag hóréteg ellenére hasadékok ásítoznak mindenütt, és az első lépések meggyőznek arról, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. A hó felső rétegei olvadtak , nincs irigylésre méltó dolga a nyomtörőnek, aki jelen esetben Előd. Kezd fárasztó lenni a dolog, kezdem érezni a megtett utat. Meg kutyagolni kell, kevés szintemelkedéssel, ezért egészen jólesik a következő szakasz meredek, közel 40 fokos hó- és jégfala. Bő kötélhossznyi felugrás, tetejében az első nagyobb "bergshrund-dal", de a szezoneleji mászásnak is megvannak az előnyei, mert a vastag hóréteg nagyon megkönnyíti a dolgunkat.  Ellenben a kissebb hasadékokra figyelni kell, és amint kiérünk a csúcs alatti, hosszú és lapos platóra ( Ortlerplatt), a széles, hóhidas hasadékok is megszaporodnak. A bergshrund mellett van egy képződmény, amelyet azonnal elneveztem "fűrésznek" gondolatban, amint megláttam: óriási jégkockák sorakoznak egymás fölött, hajszálra olyan a látványuk, mint a fűrész sorbanálló fogai. Vagy inkább egy óriási fogaskerék részei, amely bármely pillanatban legördülhet a helyéről.
   A hó itt még mindig olvadt, pedig nem járunk messze már a legmagasabb ponttól. Látszólag - tegyük hozzá. Körülöttünk felhők emelkednek-gyűlnek, néha beúsznak a csúcs elé, percekig bennük baktatunk, de ez legalább elviselhetővé tompítja a nap sugárzását. Hosszú, alig emelkedő lejtő van előttünk, és a csúcs nem igazán akar közeledni. Az egyetlen változatosság a néha útbakerülő hasadékok óvatos átugrálása - egész hálásan üdvözlöm őket, mert megpihenni jól jönnek percnyi megállások. A lejtő meg csak mászik-mászik, soha nem akar már végetérni.

11:30, Ortler-csúcs
( 3906 m)
   Az utolsó százméternyi szakasz visszahozza az életkedvemet: meredek, jeges traverz, és itt a hó már fagyott, amolyan igazi magashegyi miliő. A csúcskereszt egy masszív, modern alumíniumszörnyeteg, inkább illene egy ultramodern templom elé, mint ide. Ködök jönnek-mennek, és legnagyobb sajnálatomra nem látom meg a Königspitzé-t, mert a felhők abban az irányban makacsul beleragadtak a légbe. Rövid pihenő, aztán szedelőzködünk, mert hosszú még az út lefele, a gleccser meg olvad, ami nem egy életbiztosítás. Indulás előtt rákérdezek Elődre: mégis mennyi volt a napi roham időbeli mércéje? Hát, 6 óra 48 perc, 2248 méternyi emelkedéssel. Nem rossz az...

15:14 - intermezzo
   Lefele,  - mint minden lefele út - , fárasztó, de ugyanakkor már az is lelkesítő, hogy már a nehezét a dolgoknak letudtad. A Lombardi-bivak alatt bemegyünk a gleccserre, ahol a hó mély, olvadt, de aztán Előd felfedezi a tényleges út egy szakaszának beépített köteleit, és hamarosan újra ott vagyunk a gerincen, ahol fejöttünk. Lustán vánszorgunk a délutáni hőségben, pillanatnyi felélénkülést csak a kitett, mászós-ereszkedős részek hoznak. Az utolsó szakasz előtt előkaparom a topót, és nagyon remélem, hogy azt látom, amit reméltem. De nem, a Tabarettaspitze magas sziklatornyain nincs út, meg kell kerülni, ugyanott kell visszamennünk, ahol jöttünk.
   Bukdácsolunk az olvadt hóban, néha percekig kell kínlódni, hogy ki tudd magadat ásni a deréknyi mélységből. Még négyméternyi ereszkedés vár ránk addig, ahol a traverz kezdődik. Ideális viszonyok közt ez a traverz tízpercnyi szakasz. De ez most minden, csak nem ideális... Előd már az első lejtő túloldalán jár, eléri a biztonságos sziklákat, de Andreas még a hómező közepén kínlódik, amikor szisszenő zajjal leszakad alattunk a lejtő.
   Én éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy elrakjam a telefont és nekikészüljek lemászni Andrishoz, aki a kötéllel szorgoskodik, igyekezve begyömöszölni a hátizsákjába.  Szépen rálátok a dologra: amint a kásás hótömeg tompa zajjal megroggyan, aztán amint két-három méternyi sávban megcsúszik, magával tépve a szomszédos rétegeket, aztán a sziszegés elmélyül, dübörögve és ide-oda loccsanva éri el a lenti sziklák gátját, és vízesésként zúdul át az akadályon, le az akkumulációs zónába. Fekete sebhely marad utána, a sziklákig letépte a lejtőt alattunk. Közel méternyi vastag a törésvonala. És minden valószínűség szerint a mi aktivitásunk szakította le...
   A letörés fölött ott ingadozik a maradék hólejtő, fölötte  - kb. 6-7 méternyi a távolság - Andris. Aztán óvatosan elindul, én meg kivárom, amíg átér a biztonságba, aztán lemászok a szikla alá, a széttaposott, vizes hóba. Megijedni, félni nincs idő; percről-percre nő a veszélye annak, hogy a maradék lejtő is megunja a nyugalmat.
    Kiüresedek teljesen, csak egyvalamire gondolok, de arra nagyon: nekem nincs súlyom, könnyű vagyok, kis, jelentéktelen, súlytalan senki, nincs ahogyan leszakítsam a maradékot. Tojásokon járok, egy rossz mozdulat és mind össze fog törni, ezért csak óvatosan - szuggerálom magamat. A nyomok mélyek , a vizes hónak semmi tartása sincs, de baj nélkül elérem a sziklákat. A biztonság relatív, mert fölöttünk még ott a hólejtő nagyrésze, mi csak a közepén vagyunk. Nem merek felnézni  a felettem függő koporsótetőre.... Elől mindenki megy a maga útján, igyekezve átjutni a maradék lejtőkön. Hallom, amint valamelyikük kissé megcsúszik, és a lelökött kis hótömeg rövid csúszás után  surrogva zúdul le, majd ragadja magával a az alsóbb rétegeket. Nem, én most itt nem létezem, könnyű vagyok és láthatatlan, súlytalan....
   Az utolsó szakaszok  bőven meg vannak tűzdelve sziklákkal, és mivelhogy már régebben kicsúsztak innen a rétegek, ezért a lejtő nem annyira telített, mint a túlsó oldal. De azért nagy megkönnyebbülés kilépni utolsóként a csupasz sziklára, tudva, hogy a háztól már csak ötpercnyi, biztonságos séta választ el.

Szombat, este 8 körül
   Rég lent vagyunk már a parkolóban, az Andrisok is elmentek már. Mi még maradunk valahol a környéken egy éjszakát, mert minek sietni? Nem volt egy könnyű nap...
   Fölöttünk a hegy ragyog a naplemente fényeiben. Az északi fal drámai átalakuláson ment keresztül, a reggel látott hólejtő lefolyt a nap folyamán, szürke, koszos jégfalat hagyva maga után. Még fent voltunk a Tabaretta-háznál, amikor megindult a hegy, lerázva magáról a nap melegétől kiolvasztott részeket. Délután 5 körül eljött a szérakok és nagyobb lavinák ideje, pazar látványt nyújtva a háztól.
    A parkolóban pakolunk, amikor óriásit dörren a hegy ; a leszakadás energiája óriási hófelhőt taszít a levegőbe, alóla óriási vízesésként dübörög le a szétomlott szérak, eltakarva a fal nagyrészét. Másodpercek alatt teszi meg a lavina az ezerméteres távot, még ebből a távolságból is látszik, ahogyan a jégtörmelék lezúdul a völgy aljába. Lenyűgözö.... A hófelhő percekig lebeg a hegy előtt, mi meg a telefonokkal felszerelkezve várjuk a következőt.
   De nem lesz következő. Mintha csak kiadta volna a mérgét a hegy, megnyugszik, elcsendesedik. Nem telik bele sok időbe, és az innen-onnan előkerülő felhőgomolyagok egyre erőteljesebben tolakodnak be a völgybe, indulásunk előtt már teljesen eltakarva az Ortlert.
   Vagy talán búcsúztatott avval az óriási lavinával ?

Nagy köszönet Andrisnak a fotóanyagért !


















































A HARMADIK ( GRAN PARADISO, ÉSZAKNYUGATI FAL - május 13)


01.
    A három megtermett, öreg kőszáli kecske - ismertebb nevükön ibex -  a suhogó esőre fittyet hányva lődörög a Pravieux-i parkoló melletti sziklák közt. Méternél hosszabb, tekintélyes szarvak koronázzák a fejüket, a masszív, tömör izmokat fedő téli, vastag bunda foltokban hámlik róluk. Néha veszik a fáradtságot, és futólag rámpillantanak, amint átbotladozom a magashegyi legelő alacsony bokrain, próbálva becserkészni őket. Egy telefont szorongatva óvatoskodom közelebb  - fájó szívvel gondolva az otthonhagyott "igazi" fotómasinára - , egyre közelebb kerülve a trióhoz. Látszólag nem érdeklem őket, de amint bő tízméternyi távolba érek azonnal figyelmesen kezdenek szemlélni. Én meg elnézve a hatalmas szarvakat azon kezdek morfondírozni, hogy milyen lehet, ha egy ilyen fejdísszel felfegyverzett, közel százkilónyi állat megelégelve a tolakodást gyomorszájon kapja az embert. Nem mintha hallottam volna már ilyent, de nem is vágyom bekerülni a statisztikába, ezért lelassulva még ellövök pár  -valószínűleg hasznavehetetlen -  fotót, aztán percekig csak állok és élvezem a látványt. 

02. 
   Megússzuk az esőt. A Pravieux-i parkolóban még ázunk, de aztán elég százméternyi szintemelkedés ahhoz, hogy  magunk mögött hagyjuk a felhőket. Lesz más elfoglaltságunk ehelyett: az alig fagyott hó vastag lemezekben szakad be a hótalpak alatt, a Chabod menedékház felé vezető útvonalon néhol feltűnő régi nyomvonal sem könnyíti meg igazán a haladást. Előd a síléceivel már rég eltűnt a közeledő este homályában, mi meg Anitával ott botladozunk az egyre vastagabbá váló hórétegbe mélyülő nyomvonalon. Baljósan  reccsen a hólejtő Előd lécei alatt, instabil rétegek figyelmeztetnek: nem igazán ideálisak a hóviszonyok, és még csak 2500 méter környékén járunk, mi lesz  ott fent? Köd bujkál a Gran Paradiso csúcsai körül, az est látási viszonyai teljesen becsapják a térérzékelésemet, és alig hiszem el azt, amikor Előd felmutat a közeli sziklacsoport oldalából kiszürkülő falrészre - az ott a Gran Paradiso északnyugati fala...
    Azért jöttünk. 

03.
    A völgy túlsó oldalán végigömlik a reggeli nap aranya, de nekünk még hosszú ideig árnyékban lesz részünk itt, a Laveciau-gleccser felső szakaszain. Fölöttünk  az erős szél hózászlókat tépked a Paradiso csúcsairól, és már nincs sok az északnyugati fal beszállásához vezető iránytól, amikor élesen dörren fölöttünk a lég. Lavina? szérak? 
    A gleccser vastagra van havazva, a hasadékok csak alig sejthetőek, és itt fent már a nyomtörés sem az a kínlódás, mint  az alsóbb szakaszokon. Későn indultunk, hét óra után, de ez érthető, mert nagy volt az este a hallgatólagos bizonytalanság a hóviszonyok miatt - egyáltalán érdemes kockáztatni? Ezúttal is hárman vagyunk, de most  Lukács Laci a harmadik résztvevő, aki az éjszaka közepén ért fel a házhoz. Fölöttünk egyre magasabb a fal, és a gleccser relatíve laposabb szakaszai hamarosan meredeken megugranak. A hó egyre vastagabb, kezd körülményes lenni a hótalpakkal való kapaszkodás, de még mindig jobb, mint azok nélkül. Már nem vagyunk messze a peremhasadéktól, amikor úgy a lejtőszög, mint a hóréteg jellege váratlanul megváltozik. A vastagra hízott hótakaró felső rétegei néhol táblásan csúsznak, a benyomott síbottal hiába keresem a hóréteg mélyét. Mögöttünk a nap lassan, de biztosan araszol a fal felé, májusi melege alattomosan rombolja a hórétegeket. Dönteni kell, de gyorsan: hová, milyen irányba menjünk?  Rövid vitát követően átszerelünk, jöhetnek a hágóvasak és a jégcsákányok. Épp jókor, mert rövid mászás után már otthon vannak a jégszerszámok az itt már nagyon meredek lejtőn, kikerülünk végre a fal aljába lezúdúlt és felhalmozódott, vastag hórétegekből. 
    A peremhasadék - amely rendszerint az út egyik legtechnikaibb kihívása - ezúttal nem okoz sok gondot. Teljesen fel van telve friss hóval, habár illik óvatoskodni, mert a lágy hó minden mozdulatra reped. Túlvagyunk rajta, aztán irány a fölöttünk fehérlő hólejtő.
    Előd vezet, aztán Laci mint középső ember, én meg zárom a sort. Jól haladunk ezen a részen, de aztán a jégre gyógyult hóréteg elvékonyodik, a hágóvasakat egyre keményebben kell rugdosni. A menedékházas azt mondta, hogy nem igazán van a fal kondicióban... és ezt hamarosan megtapasztaljuk, mert ezen a jégen rettentő fárasztó a mászás. Levegővel telt, koszos és törékeny matéria, a csákányok csapásaira üvegszerűen törik, a hágóvasak alig tudnak beleragadni. A fal közepén vezető út  ( a Bertolone-út) színtiszta jég, muszáj kioldalaznunk a baloldali sziklasor alá, ahol egy vékony, fehér hóréteg több sikerrel kecsegtet. Ha szerencsénk van, akkor ez kitart a fal nagy részén, megkönnyítve a dolgunkat, ha meg nem... hát akkor előreláthatóan nagyon meg fogunk dolgozni a sikerért. 
    Beragadunk a biztosítóhelyre Lacival, miközben Előd az első kötélhosszat mássza. Nincs mese, itt bizony "standolni" kell, csavarokat berakni, kivárni míg az elölmászó biztosítóhelyet épít. Kötélhossz kötélhossz után, időtrabló, fárasztó mulatság.
    Na de ezért jöttünk, nem?
   Jellegét tekintve ez egy könnyű, 50-55 fokos, konstans meredekségű, 600 méternyi magas északi fal, minimális objektív veszéllyel, amelyet  - amikor jók a kondíciók - lazán meg lehet szólózni. Hát most nem épp ez  a szituáció. Már az első kötélhossz kimutatja a foga fehérjét: vádligyilkos, kemény mászás a közel hatvanfokos, csillogó jégen, ahol megpihenni nincs idő. Követjük az eddig felállást, avval a kis eltéréssel, hogy Előd felbiztosít kettőnket. Talán Lacinak a legkellemetlenebb a helyzete a kötél közepén: a leglehetetlenebb pozícióban kell várnia, amint én megállok kiszedni  a  köztes biztosítócsavarokat a jégből. 
   Telnek az órák, utolér a nap is, körülöttünk szikrázik a jégtenger. A vékony hósáv elfogy, már közvetlenül a jégfalat határoló sziklagerinc mellett mászunk a csupasz jégen. Harmadik vagy negyedik hossz? fene tudja... Azt hiszem, hogy itt volt a kulcsrésze az útnak. A legmeredekebb, legkitettebb, legkeményebb jég. Mindig, minden útban van egy ilyen, ahol érzed, hogy az istenit, meddig tart ez még ? Úgy tűnik, hogy már nincs sok ahhoz, hogy feladd, túl fáradt vagy már, reszket mindened az erőfeszítéstől,  pedig ha belegondolsz, hogy hol van a vége még...
   Aztán ez csak úgy elmúlik. Eljön a pillanat, amikor már csak a mászás marad, amolyan automata módon, a görcsölés, félelem eltűnik valahol egy újabb  tudatosság fölénye alatt. A  jég már mintha enyhébb lejtésű lenne, a lépések biztosabbak, a csavarkiszedések miatti megállások már kevésbé fárasztóak. Pedig a környezet az ugyanaz, a jég ugyanolyan meredek, mint az előző hosszokban. Aztán amikor eléred a biztosítóhelyet és körülnézel, rájössz, hogy ez az, amiért itt vagy. Másfajta megvilágításba kerül minden. Olyan helyzet, amelyet csak itt lehet megélni. A csillogó jéglejtőn surrogó "spindrift" - lavinák, amelyek felgyűrődnek a kötelek , bakancsok körül, jégcukorral szórva meg a közvetlen környezetet, aztán a rövid megálló után továbbfolynak a fal mélységeibe. A mászócuccok lángoló színei, az alpesi geometria éles kontrasztjai . Függni két jégcsavaron, amelyek alig tízcentinyit kapaszkodnak a jégbe. A partnerek. Az elölmászót körülölelő, napsugárból szőtt fényudvar, amint felfele tart az álmok világába. Alattad meg a hegyek, völgyek, gleccserek színeiből szőtt világ. 
    A fal közepétől megváltozik a mászás jellege. Sokkal jobb minőségű a jég meg a hó, mint az eddigi részeken, ezért itt már tudunk haladni folyamatosan. És itt van egy  kötélhossz, amelyre azt mondanám, hogy na igen, itt már jók a kondiciók. Utána enyhül a lejtő szöge, ennek megfelelően a hó is bővebben tud gyűlni a sziklaborda árnyékában. A négyezer méter közelségére egyre jobban emlékeztet a fáradtság, amelyet az akklimatizáció hiánya okoz. Tegnap ilyenkor még alig 200 méter tengerszint fölötti magasságban töltöttem az időt. Egyre többször kell megállnom pihenni, jól jönnek a csavarkiszedések miatti hosszabb szünetek. Az utolsó szakasz vastag hava fárasztó, egy végtelenségig tart, amig végre mindhárman elérjük a Gran Paradiso csúcsgerincét. Délután három óra. Az út egyik szakasza teljesítve.
    A gerinc sem igazán sétagalopp, a széles hópárkányok eljegesedett része akár a szivacs, úgy tele van lyukkal. A jég alig tartja meg a csavarokat, de szerencsénkre már nincs sok a főcsúcs előtti sziklás gerincig, amely az északi oldal után laza járóterepnek tűnik. Az utolsó technikai kihívás  egy ötméternyi ereszkedés a Madonnás csúcs alá - az ereszkedőstand vihartépte, rongyolt köteleiből való ereszkedés nem igazán megnyugtató.... 
     Harmadik próbálkozás ez már nekem,  elérni a Gran Paradiso igazi csúcsát. Elégedett vagyok, mert mindig is ez volt a titkos terv, ezért már nem igazán érdekel felmászni a Madonnás csúcsra is (amely nem a Gran Paradiso legmagasabb pontja, a közhiedelemmel ellentétben). A normál út egyszerű, biztonságos, látványos - de hol van ez az északi fal által megkért kihívástól! Különösen így, hogy nem igazán ideálisak a körülmények...

04.
     A visszaút hosszú, holtfáradtan baktatunk a Laveciau-gleccser szűz felszínén a nap kegyetlen ereje alatt süppedő hóban. Régi nyomainkat elérve még csak félúton vagyunk. Megnyugtató a gondolat, hogy van még egy teljes napunk, ezért  maradhatunk még egy éjszakát a Chabod-házban, nem kell sietve lerohanni a hegyről. Kegyesek az égiek; a beharangozott rossz időjárás elmaradt, a környező hegyek fölé tornyosuló felhők egyelőre még szabadon hagyják a Paradiso  környékét. Előd már rég elszáguldott a lécekkel, mi meg Lacival ráérősen ballagunk az est hanyatló fényeiben, és pillanatnyi közjáték a régi nyomainkon vándorló Laci alatt beroppanó hólejtő fenyegető zaja. Végtelen pillanatok halmaza az út vissza házhoz, és én  - mint mindig - elcsodálkozom, hogy mekkora utat tettünk meg mi a reggel, hogy elérjünk az akkor még teljesen bizonytalan cél kezdetéig...

05
Köszönet a társaságnak a fotóanyagért; én nem igazán dicsekedhetem a telefonos művészkedéssel, de a lényeget azért lekaptuk. Kellemes olvasást !