A "DEMI LUNE" - REGGELI TORNA ( augusztus 13)

   
Az útvonal technikai része. A vörös pontok a biztosító/ereszkedőstandokat jelölik. Klikk a képre a részletekért.

A teljes útvonal. A zölddel jelölt rész a normál út ( F / PD ), amely  jóval könnyebb az Északkeleti gerincnél.

   Szerényen bújik meg nagy testvére óriási árnyékában a kis Verte, de sok hegymászónak ez az első igazi alpesi csúcsa; könnyen elérhető , rossz idő esetén is jó alternatíva a nyugtalan mászóknak, komoly mászótechnikai nehézségek nélkül, kevés objektív veszéllyel,  a kilátás jó idő esetén meg hab a tortán...
   Párszor már másztam az oldalait, de még egyszer sem sikerült felkerülnöm a csúcsára Chevalier-kuloár; La Pépite ) ; vagy sietős volt a lejutás, vagy  - népszerű kis hegy ám !  - a csúcsgerincen estek keresztül egymáson az emberek, annyian voltak, ezért nem volt sok kedvem az utolsó pár tíz métert kivárni.  De most  - merthogy nincs idő valami komolyabb, hosszabb túrára - rááldozunk pár órát, csak úgy reggeliben az Északkeleti-gerinc mászására, amely "Demi Lune" ( félhold ) néven is ismert, utalva a hegy egyik jellegzetes formájára.  
   Rövid út, alig 275 m szint  az igazi technikai része, a topók AD, PD+ kategóriába sorolják, kondicíótól függően. Eléggé változatos mászás, van itt minden: gerinc, 50°-os hó/jéglejtő, 3b-s falmászás a gerincen. Jó, ha ott van a két technikai csákány kézügyben, bizonytalan másodmászó esetén még a mobil eszközök sem ártanak a gerinc kezdeti szakaszainak traverzénél. Pár jégcsavar is jól jöhet...
   Jobb viszonyokat nem is lehetne kivánni : mindvégig kemény csonthó takarja a gerinc meg a kis északi fal fekete jegét, fent a keskeny, kitett csúcsgerincen pedig száraz sziklán karistol a hágóvas. Kevesen vagyunk, még csak egy csapat ügyködik előttünk, ezért egykettőre letudjuk a három vagy négy kötélhosszat a gerincig. Itt kezdődik ám a haddelhadd: várunk a csúcsgerinchez vezető kis fal alatt, mert a normál útról érkezőket lelassítja az ötméternyi 3b-s nehézség. Várunk a csúcsgerincen, várunk a csúcstömb alatt, aztán a legfelső ereszkedőstandnál is... aztán látva a tömeget a normál úton, elvetjük az eredeti tervet és inkább visszaereszkedünk ott, ahol feljöttünk.  
   Ernyedt lustálkodás a déli nap ragyogó melegében az ezt követő tevékenység a Grand Montets melletti sziklákon, várva a többieket, akik lentről jönnek a felvonóval, aztán órányi viháncolás amint Áron és a többi gyerek felfedezi a környezetet, próbálva összevagdosni a jégcsákányokkal minden elérhetőt.
   Melegen ajánlott út, csak épp jól kell kiválasztani az időpontot, lehetőleg ne hétvége legyen, mert könnyen triplázódhat  az a három óra, amely a teljes mászáshoz szükséges.




Topo, leírások:

MIAGE-BIONASSAY TRAVERZ 02. rész ( július 30)

Durier-menedékház, reggel 03:50


A "Voye Royale", ahogyan a Mont Blanc csúcsáról látszik; a távolban a Domes de Miage vonulata, a mély nyereg a Miage-nyereg, a kép jobb szélén az Aiguille de Bionassay ( fotó: 2008 november)
   Utolsóként lépek ki a ház ajtaján, menetkészen; erős szélroham taszít meg váratlanul, fölöttem a csillagos égbolt milliárdnyi sziporkázó fénypontja üdvözöl. Az időjárás-jelentés  fokozatosan romló időt jelez mára, remélhetőleg sikerül eljutni a végcélig, mielőtt a délutánra beharangozott instabil, viharos front megérkezik. A szél erős, de nem túl hideg, ha a Bionassay hógerincein is ilyen lesz akkor az még tűrhető, ha megerősödik akkor bizony az már probléma. 
   Előttem, magasan fent az első csapat fejlámpái néha előtűnnek, én meg igyekszem utánuk  - habár az út itt még jól követhető, mert a sziklalejtők törmelékébe sok láb taposta be a keskeny nyomvonalat. Sokat nem kell haladnom, máris ott vagyok az első meredek hólejtőnél, amelyen a hágóvasak nyoma nyílegyenesen tart felfele. A hó csontkemény, több mint tökéletes, a hágóvasak fogai keményen harapják a meredek lejtőt. Ez igen, ezen lehet haladni, meg meredek mint a templomtető, csak semmi lapos sétálás ! 
   A reggeli nem volt változatos, de bőséges volt, épp elég a kezdeti órák energiaszükségletéhez. Végigaludtam az éjszakát, jól vagyok, fitt vagyok, nagyon is mehetnékem van. Hamarosan utól is érem a második csapatot, de az előzéssel még várok, mert nem vagyok biztos benne, hogy a sziklás szakaszokon hol is az út. Egyre meredekebb hólejtők követik egymást, lelassul a csapat előttem, aztán megunom és előremegyek, amint az első ún. "false summit"-ot elérjük. Keskeny hógerinc tetején visz a nyomvonal, majd sziklás, kitett gerinc keskeny hátán egyensúlyozok felfele, jellegzetesen táblás, lemezes kőzeten. Újabb kis havas csúcs, enyhe ereszkedés és ott is vagyok a Bionassay sziklabástyájának tövében, előttem az első csapat kliense épp átmászik az első akadályon, ami egy II-III nehézségű falrész. A második akadály egy ennél nem sokkal nehezebb kémény, és itt érem utól az első csapatot. A vezető mászik, a kliens vár , én is várok - túl komplex falrész, túl sok lehetőséggel, és félek hogy a sötétben valahová félremászkálok, ez meg nem az a terep amely engedi az ilyen tévedéseket. 
   És igy megy ez a következő órában; ők másznak, én várok, aztán én is mászok, aztán várok. Nehezebb hosszak következnek, de nekem semmi gondom velük, a zsák ugyan kissé nehéz, de annyira nem , hogy akár egy pillanatra is kételkednem kellene magamban. Beleveszek a mászás világába - fogás, állás, a hágóvasak zajosan karcolják a vörösarany sziklát, a fejlámpa fénye messze, magasra vetül - van még amit mászni. 
   Szóló; se partner, se kötél, semmi ami zavarjon. Ez itt a "most" világa, és a világ nem létezik a karnyújtásnyira elérhető sziklafalon kívűl. Csak mászol, követed a szikla felületét, része leszel, ráolvadsz, akár a csendesen csordogáló víz. Nem tévedhetsz, mert tudod, hogy ha csak egy pici kétely is maradna benned a saját képességeidet illetően, akkor nem jutottál volna el idáig. Amikor várok, akkor visszajön a világ - mintha csak kibukkannál a víz alól;  és meglepetés az előtted lévő csapat beszéde, a szél rohamainak támadása; felfedezed magad alatt a reggel szürkületében kibontakozó sziklagerincet/falat, a két előcsúcs elegáns hógerincét, rajta az utolsó csapattal, amint épp a szikla aljához érnek, ahonnan te is indultál, mikor is? ...nincs az  időnek most megfoghatósága...
   Ülök egy kitett bütykön, alattam mindkét oldalon százméterekre letörő meredekségek. A vezető épp az utolsó hossz rejtelmeit magyarázza a kliensnek. Mehetnékem van, alig várom már, hogy a kliens is kimássza az utolsó részt. Ez egy traverz, majd egy kémény - a topo szerint ez egy négyes jellegű mászás. 
   Énszerintem a traverz utolsó lépése a kulcsrész - technikailag nem nehéz, de nagyon kitett, keskeny oldalazás, itt nagyon kell figyelnem a zsákra, nehogy kilengjen épp a mozdulat közepén. Morbid örömmel nézek le a kémény aljába - barátom, ami itt leesik... a reggel árnyai feketén esnek bele a az olasz oldal Bionassay-gleccserének szaggatott szakadékaiba, alattam 700-800 méternyire. 
   Még hátravan néhány rövid, I-II kategóriájú hossz a sziklagerincen, aztán elérem a csúcs alatti kis jégfalhoz vezető, elegáns hógerinc taraját. Pihenés, evés-ivás, meg próbálkozom a kibontakozó reggel egyre erősödő színeit megörökíteni a kis kompakttal. A vezetős parti előttem már közel van a csúcshoz, és amikor elindulok, már ott is vannak fent - aztán eltűnnek mögötte. Nekem még hátravan öt perc, egy utolsó capás a csákánnyal, és nincs tovább...
   Régi álom volt már ez a hegy , egyszer próbáltuk Előddel a Gouter felől, de a célt akkor csírájában fojtotta el a reggeli hóvihar. Meg tartottam tőle - a keleti és déli gerinc elegáns ,  látványos hógerincei hírhedten veszélyesek. 
   És most lám, itt vagyok-  szólóban, miután végiggyötörtem a hosszú Domes de Miage traverzet , megküzdöttem a démonaimmal, amelyek minduntalan visszafordulásra intettek, kihasználva minden kínálkozó lehetőséget-  , és alattam a világ. A csúcs gerince csak épp annyira széles, hogy elfér a két lábad, egy óvatlan mozdulattól könnyedén leszánkázhatsz az északi fal 1200 méteres mélységeibe. Körülöttem épp kibontakozóban az új nap ígérete - tökéletes pillanat, felejthetetlen. 
   Todd Skinner szerint, ha nem ijedsz meg az előtted álló hegy kérte feladatoktól, akkor rossz hegyet választottál, mert jóval a képességeiden belül  van - de nincs sok lehetőséged a fejlődésre. Mivel térsz haza a csúcsról? Ha végigtekintek a Bionassay-t megelőző időszakon - ami a cél meghatározását, felkészülést rá illeti - kijelenthetem, hogy volt azért idegesség bennem. Ismeretlen hegyek, bivak , szólómászás technikai terepen - megannyi ismeretlen tényező. De ez a félelem hozzásegített ahhoz, hogy figyelmesebb legyek , hogy száz százalékra odategyem magamat, bármely aspektusáról is van szó a útnak. Elkönyvelhetem fejlődésnek? Azt hiszem , hogy igen. Túl kell jutnod a félelmeken, át kell lépned azt a határt, amelyre nincs rálátásod ( mert ha lenne, akkor az már meghatározott lenne). 
És itt a szóló lényege. Parnerrel elérhetsz valamit, de ott a döntés a kettőtöké. Amikor egyedül vagy, akkor meg minden pillanat irányát te határozod meg - és a félelmeiddel is egyedül kell megküzdened.
   A Bionassay az egyik legtökéletesebb csúcs, minden értelemben, amelyet valaha is másztam. Voltak ennél sokkal nehezebbek, fárasztóbbak, amelyek értékei csak azután bontakoztak ki , amiután visszakerültem róluk - de fent a fáradtság vagy kényelmetlenség miatt nem volt lehetőség a nyereség felértékelésére. 
   A Bionassay más. A reggel ragyogó fényeiben hófehér, makulátlan gerince szinte transzcendens magasságokba tud emelni. Az a pár perc megtelik ürességgel, szétszór minden emberit - a létezés pillanatnyi teljessége , semmi más. Csendes, nyugodt áramlás ez, idő és tér korlátai nélkül. Nem vagyok fáradt, nem félek, nincsenek vágyak, gondolatok, senki a közelben,  nincs ami megakadályozza a teljesség örömét. És amikor elindulsz, annak a ragyogó, makulátlan gerincnek a tökéletessége kitörölhetetlenül ég beléd...
   Végigsétálok a geincen. Keskeny, enyhén kezd lefele lejteni  - ime, itt van , a hírhedt, AD nehézségű rész. Ez lenne az? igaz, hogy nagyon jók a kondiciók, a hágóvasak csak karistolják a felszínt, nincs friss hó, veszélyes hópárkányok.Az egyetlen kritikus tényező a szél, eléggé erős, de még nem annyira, hogy veszélyesnek érezném.  A hógerincek mindig lenyűgöznek - végigtáncolsz rajtuk, egyik láb a másik előtt, csak könnyedén, vidáman, még akkor is, hogy tudod az első bizonytalan mozdulat az életedbe kerülhet. Félsz? na neeeem.... lehet, hogy nem vagyok normális, de ez itt olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna, annyira természtetesen jön ez az egész egyensúlyozgatás. Előttem a csapat meglassul, alig haladnak, a vezető kétszer is megkérdezi, hogy el akarom-e őket kerülni. Nem, még nem, majd a Bionassay-nyeregben, annyira jó fotótéma a parti a keskeny gerincen...
   Tehát a mai Bionassay-mászó partik közül mégiscsak elsőként kapaszkodom fel a Piton des Italiens-re.  Itt is elég keskeny a hógerinc, a szél is komolyabban támad. A gerinc benépesül, csapatok jönnek az olasz oldalról, mennek le, vége a magánynak. Kilenc óra, amikor elérem a Dome du Gouter csúcsának kerek kupoláját. Az ég kezd beszürkülni, a cirrusok egyre vastagabb szövedéke lebeg magasan a Mont Blanc fölött. Hmmm...választásra kényszerülök: még mindig van kb. kétórányi séta a Mont Blanc csúcsáig - az a "Voye Royale" végcélja. Épp előkaparom a telefont egy fotóért, amikor jön az sms: gyere le, az idő gyorsabban változik, mint ahogyan előrelátható volt ! Fene...
    Két és fél óra múlva lent vagyok a Nid d'Aigle állomásnál, vonatra várva. A Bionassay csúcsát már fehér maszat tekeri körbe, a szürkeségben szétfolyik a Gouter ház is a gerincen. Az állomásnál felfele mutogatnak az emberek: fura formájú felhők szövedéke kavarog az égen, én meg kapkodva kaparom elő a gondosan elcsomagolt kompakt kamerát: hol van na, hol van már ?? soha nem láttam még ennyire érdekes struktúrájú felhőket, gyorsan változnak , lenyűgöző látvány.
   Ez volt a nap utolsó csodája, ajándéknak érzem; húsz perc múlva már sűrű esőfüggöny mögé vesznek a Tricot-gerinc zöld csúcsai, a vonat ablakán ideges táncot járnak az eső kövér cseppjei...




















MIAGE-BIONASSAY TRAVERZ - 01 ( július 28-29)

01. Csütörtök, du. 17 óra
   A Le Cugnon parkolójában sokat nem töltöm az időt, amint elzúg a Honda rögtön nekiindulok a meredeken induló kapaszkodónak.... és majdnem keresztülesem egy oszlopra szögezett deszkadarabon, amelyen ékes franciasággal az áll, hogy a múlt heti vihar megrongálta a Conscrits-menedékházhoz vezető útvonalat, és emiatt le van zárva. No, jól kezdődik, gondolom, a Conscrits lett volna az első állomás. Van még egy út, amely valahol a Tré-la-Téte gleccseren vezet, de azt csak télen használják.
   Amúgy az első lépéstől kezdve az egész "Traverse Royale" megnevezésű túra teljesen ismeretlen előttem, kivéve a Mont Blanc csúcsát. Infóim vannak róla persze, topók, beszámolók, de még soha nem jártam erre. A terv nagyszerű és egyike a legszebb  - és leghosszabb - utaknak, amely felvezet a Mont Blanc csúcsára: végig a Dome de Miage gyönyörű hógerincein, majd fel az Aiguille du Bionassay komplex déli gerincén át a csúcsra, onnan le a keleti gerinc híres, kitett hógerincén a Mont Blanc első bástyáira: Piton des Italiens, aztán Dome de Gouter, majd fel a Mont Blanc-ra. Grandiózus....
    Mindössze 4 órámba kerül letudni az 1400 méter szintkülönbséget a parkolótól a házig - amelyet jó jelként értékelek, mert fittségre elég nagy szükségem lesz. Az út - mint kiderült - már nem volt lezárva , mert a vihar által megrongált - és meglehetősen látványos - függőhídat már megjavították. Meg sem állok a háznál, mert keresnem kell egy bivakhelyet, ezért egyből 2700 méterig megyek, hátha találok valamit. A felhozatal elég szűkös, szinte a házig érnek le az Aiguille de la  Bérangere oldalából lelógó hólejtők, és meglepetésemre alig van valami használható hely a bivakhoz - egész pontosan  csak kettőt találok, egyik kényelmetlenebb mint a másik. A tűrhetőbbet elfoglalom, aztán a gyors vacsora után igyekszem pihenni - rég volt az ébredés ma, reggel két órakor, innen közel 700 km-re....

02. Péntek, reggel 5 óra
   Emberi hangokra ébredek; a hálózsák és bivakzsák szövetein tompán szűrődik át a francia beszéd.
  Kibogozom magamat a hálózsák/bivakzsák kettőséből, meglepődve veszem tudomásul, hogy eléggé világos van már, és egy pillantás az órára nyomatékosítja a tényt, hogy eléggé elaludtam, hisz már csak tíz perc van reggel öt óráig - ami alpesi szempontból eléggé későnek számít. Jó lett volna indulni 4 körül...
   A fejlámpák eltűnnek valahol a Bérangere irányába, magukkal viszik a hangokat is, újra csend van, csak a hómezők alól robajló vizek moraja telíti a reggel hideg levegőjét. Sokat nem vackolok, gyors reggeli aztán indulok is a fagyott hómezőkőn át, csak amúgy találomra a Bérangere irányába. Kondicióra nem lehet panasz - legalábbis ami a hó állapotát illeti - össze van fagyva minden csonttá, a hágóvasak keményen harapnak benne, álmodni sem lehet jobbat. Nyomok is kerülnek, hágóvasak és bakancsok nyomai fedezhetők fel a csontkemény felszínen, akár szaladni is lehetne felfele rajtuk... ha tudnék. És ez a gond, valami nem jó, mert irgalmatlan gyorsan fáradok, pedig semmi bajom nincs amúgy  - se fejfájás, se éhség, semmi, mégis minden 15-20 lépés után meg kell állnom. Mifene, akklimatizáció hiánya? a kétnapos, minden-benne hátizsák súlya? na, remélem javul ez, mert ha nem, akkor hamar le lesz tudva a traverz, még mielőtt megkezdődött volna...
    A Bérangére déli oldalának meredek lejtője már jobban megy, és a csúcs alatti rövid sziklás szakasz feledteti a reggeli fáradtságot. A csúcson egyedül vagyok - amúgy ez jellemző erre a zónára, a mászók itt nem esnek keresztül egymáson, utoljára embert a tegnap láttam a Tré-la-Téte menedékháznál. Pillanatra felfedezem még a reggel fejlámpás mászóit - épp eltűnnek a Miage első csúcsa mögött.
    A csúcsról látom meg, hogy mi vár rám - a Dome de Miage láncának hókupolás dombjai messze nyúlnak, köztük mély nyergekbe ereszkedik a tekintet. A 3 kilométernyi traverz összesen 5 csúcson harántol át, a végére tartogatva a legnagyobbat ( 3673 m). A hegység első részére jellemző a hómászás, második része - a főcsúcs környéke és utána a le Durier-házig - már trükkösebb és komplexebb. És elkezdem hát a traverzet, le-fel, le-fel 3348 méter ( Col de la Bérangere) és 3670 m ( középső csúcs) közt.... semmi technikai nehézség, csak kitett és látványos hógerincek és meredek, árnyékos hólejtők váltakozása. Jó helyen lenni jó időben... az ég sötétkéken ragyog, a nap melegét szétfújja az erősödő szél, amely meg-megtaszít, amint a hógerincen egyensúlyozok, és fagyosan seper végig az árnyékos, meredek lejtőkön. A kilátás mindvégig pazar, ott emelkedik előttem a Mont Blanc óriási tömege, vad déli oldala éles kontrasztot alkot a Miage szelídnek mondható csúcsaival. A magány garantált, két csapattal találkozom csak, akik a gleccseren jöttek fel, ezt használják a klasszikus Miage-traverznél, és  amely  igazából csak a felét érinti a hegységnek. 
   A főcsúcs alatti nyeregben - Col de Domes , 3564 m - újra kezd előtörni a fáradtság, alig tudok felvánszorogni a legmagasabb pontig. Elméletileg jól haladok, bőven a kalauzidő határán belül vagyok, mégis olyan érzésem van, hogy irgalmatlan lassú a tempó. Ezek a meredeken emelkedő-ereszkedő lejtők gyilkosak, jól jön a főcsúcs utáni sziklás gerinc. Teljesen megváltozik az út jellege: kitett, keskeny, kényes sziklagerinc, de technikailag könnyű, max. II le-felmászások a kihívás. Hógerincek is akadnak, meg néhol elég meredek hólejtőkön kell ereszkedni. A nap ellenére nincs a hó megolvadva, ami  - mondhatni - kényelmes lemászást tesz lehetővé. Kb. öt órája már, hogy elindultam 2700 méterről, és most már nagyon fáradt vagyok, gyakran meg kell állnom  inni meg valami szénhidrátot benyomni. Előttem ott emelkedik a Bionassay tömege, a gerinc közepét magas sziklafal szakítja meg - kb. 170 méternyi  könnyű technikai mászás van ott - ,  de alig merek ránézni;  egyre nehezebben tudom elképzelni, hogy holnap ott fogok felmenni....
   Már látom a Durier-ház apró kis kockáját alant,  de addig még van amit lemászni. Valahol  van egy húszméteres kötélereszkedés is, de hol? a leírások szerint nem egyszerű megtalálni. A gerinc itt már egy fallá szélesedik, meglehetősen kényes traverzek és lemászások sorozata követi egymást. Leülök, annyira kimerültem hogy muszáj pihennem, nem lehet itt hibázni... azt hiszem, alszok vagy félórányit egy alkalmas helyen....
  A kötélereszkedést sokat nem keresem, hamar megtalálom, jókora piros nyilak jelzik az ereszkedőstand helyét.  Rövid, elemi ereszkedés, aztán újra kitett lemászások, de itt már közel van a ház, fáradtság ide vagy oda, most már  sokkal jobban érzem magamat. Még félórányi könnyű mászás, aztán elérem a ház előtti jókora , havas platót... huh, hát ez hosszú volt. Pillantás a Bionassay-ra, egyre rémisztőbb, ezért inkább bemegyek helyet foglalni...
   A délután lazán telik, csak sekélyesen gondolkodom, inkább élvezem a pillanatokat: napot, hegyet, havat, a gyönyörű kilátást, a Dome de Miage vad, függőgleccseres északi oldalának látványát. A zöld völgyek fölött feltörekvő apró gomolyfelhőket a szél behajkurássza a hegyek közé, egyre vadabbul kergeti őket át a nyergeken... ideje egyet aludni. Még  megérdeklődöm a lefele vezető útvonalat a szimpatikus menedákházastól, váltok pár szót a két vezetős, francia partival, akik a Bionassay-ra mennek holnap, aztán beleálmosodok a hálózsák melegébe....
......
   "Zoltan, vien, tu dois manger ! " - ébredek a menedékházas hangjára. Kissé kábultan ülök le  két óra alvás után a mászókkal zsúfolt asztal mellé - na nem vagyunk sokan, ide nehéz eljutni, aki itt van az mind mászó, innen nincsenek könnyű célok, és a ház is kicsi, mindössze 12 férőhelyes. Kilencen vagyunk összesen per pillanat, három mászó kivételével mindenki a Bionassay-ra megy. Mind vezetős parti... jah, szólómászó persze senki....
   Olyan vacsorát hoz össze a menedékházas csaj, hogy azt tanítani kellene. Elkezdve a levestől a desszertig bezárólag minden csillagos tízes, és mindenből annyi, hogy mindenkinek jut legalább háromszor vagy négyszer akár minden fogásból. Persze nem olcsó, nagy segítség az Alpenverein kártya ( osztrák hegymászó egyesület tagsági kártyája), de megéri... nekem legalábbis, nagy szükségem volt egy jókora, energiadús evésre. 
   Hogy mit tud tenni egy kevés alvás meg egy kitűnő vacsora ! Kint egyre sűrűbb a köd, néha percekig nem látni semmit, és messziről mennydörgés moraját rángatja ide a szél. Nem igazán jó időjárás bivakolni, elégedett vagyok, hogy inkább itt vagyok a házban. Annak a ténye, hogy én innen holnap lefele megyek egyre inkább szürkül, már acélkemény a gondolatcsíra, hogy holnap Bionassay lesz....semmi kétely, és amikor megkérdezik, hogy a reggeli háromórás ébresztés jó lesz-e , nincs kétség bennem, amikor azt mondom hogy : jó, persze !






Aiguille de la Berangere ( 3425 m), a déli oldal. 

A Miages első csúcsa, a Pointe 3670, és a Bérangere-nyereg látványa az Aiguille de la Bérangere-ről




Visszapillantás a Domes de Miage főcsúcsáról ( 3763 m)

Kristályokkal tele van a hegy...

Pillantás a mélybe a Durier-háztól. A Miage-gleccser vad letörése az olasz oldalon. 

Az Aiguille de Bionassay ( 4052 m)  - holnapi cél? 

A Domes de Miage sziklás gerince. A legmagasabb pont a főcsúcs, a gerinc e része teljesen eltérő jellegü a Bérangere felőli első három csúcstól. 

Durier-menedékház ( 3370 m)


TOPO: CAMPTOCAMP DOMES DE MIAGE - jó leírás, sok hasznos adattal, érdemes még megböngészni az oldal alján fellelhető beszámolókat is.
             MIAGE-BIONASSAY  - MONT BLANC TRAVERZ, "VOIE ROYALE"



POINTES LACHENAL ( 3613 m) - június 24


   Sok választásunk nincs a hétvégével kapcsolatban, mert az én reményeimet egykettőre keresztülhúzza az időjárás-előrejelzés.... bizonytalan, napos (is), de mennydörgős-istennyilás viharokkal tűzdelt lesz a péntek-szombat-vasárnap. Csak semmi többnapos viháncolás négyezer méter környékén... mi marad hát? 
    Yvonne ajánlata - Pointe Lachenal, egy kis, könnyű csúcs a négyezresek árnyékában, fantasztikusan szép környezetben -  jól hangzik, talán még az égiek is kegyesek lesznek hozzánk; aszondja hogy: tiszta, napos és meleg idő péntek reggel, ez kitart délután kettőig, aztán pucolás a magas hegyekről, mert erős viharokra lehet számítani. Épp csak  végigolvasom az időjárás-jelentést, aztán máris nekiesek az mászóutak leírásainak - mit lehet azon a kis bütykön csinálni?
Mint kiderült, nem is olyan sétadolog az, a teljes gerinc traverze alulról súrolja az AD kategóriát, és a leírások szerint elég sok mindenre lehet ott számítani: meredek hólejtők, sziklagerinc traverzálása, kötélereszkedés, falmászás, kuloár - hogyan is fér bele ez egy rövid, kétórás útba? majd meglátjuk.
    A megközelítés anyagi szempontból egy csőd: az Aiguille Du Midi felvonója méregdrága, de annyira hiányzik már  - mégha csak egy rövid, jelentéktelen  is - magashegyi kiruccanás, hogy nem érdekel az a 60 € ( !!) , amelyet az oda-vissza jegyért kell fizetni. A fenébe is, sose voltam még az Alpoknak ezen a részén, legyen hát !
   Naná, hogy fantasztikus ott fent ! Ott vagy 3800 méteren, körülötted, alattad hegyóriások fenségessége és gleccserek fagyott tengere.... percekig kell keresnem a mai nap célját, ott húzódik meg szerényen a Tacul keleti fala alatt. Na gyerünk hát !
    A gleccseren szétszóródik a mászók tömege, az Aiguille du Midi déli falának vörösarany gránitján hangyaként nyüzsögnek a korán beszálló partik. A Lachenal-gerinc beszállását elérni mindössze félórányi sétába kerül a gleccseren, amelyen a hasadékokat nagyítóval kell még keresni, ilyenkor, szezon elején. 20-30 perc a negyvenfokos hólejtőn és el is érjük az első csúcsot ( Keleti-csúcs), innen könnyű séta a kezdetben havas, majd sziklás és kitett gerincen a második jelentősebb kiemelkedésig ( Középső-csúcs). Itt kezd a dolog érdekesebbé válni, mert elég kitett rész jön, aztán  van egy 15 méteres kötélereszkedés, és  - mert nagyon népszerű út ugyebár - itt bizony torlódik a forgalom. Várunk hát, közben meg a Tacul keleti falán fenyegetően egyensúlyozó szérakok rendszerét figyelem. Délelőtt 11 óra, rendszeres időközönként zúdulnak le a kisebb lavinák ezen a hatalmas függőgleccseren, látványosan szóródva szét a keleti fal kuloárjaiban, alattunk. 
   Az ereszkedés elemi, bár nem épp 15 méter....a két félkötél végén találom magamat, egy koszos-jeges kuloárban, ahonnan a traverz a biztonságosabb hólejtő irányába elég trükkös, és nem csak rólam van szó, ezért muszáj visszamásznom a kitett, 70foknyi jéglejtőn egy sziklabütyökig, ahonnan ismét tudunk tízméternyit ereszkedni. Na de megvan, és hamarosan ott  állunk a gerinc legmagasabb pontja alatt, vagyis amely a főcsúcs. Na de még attól elválaszt ötvenméternyi mászás, a leírások szerint egy kuloár jellegű szakasz, legnehezebb része egy 4-es nehézségű mászás. A baj az, hogy mozog itt minden, a köveket összetartó jég az utóbbi napok kánikulájában eléggé kiolvadt, ezért muszáj a kompaktabb, de nehezebben mászható sziklarészeket keresni.
    Jó kis mix, persze tradicionálisan biztosítható....lenne, ha lenne nálam mobil eszköz. De sebaj, ez egy élménymászás, nem nehéz, és  elég pár hevedert rádobnom a bütykökre, megkönnyítendő a másodmászó munkáját. Itt is sorba kell állni, de fent a csúcson bőven van hely, elfér ott mindenki. 
Szerencsém van a Midi felvonójánál, mert ott vannak a "denevéremberek" ; népszerű hely ez a "wingsuit"-ot viselő ( vanb ennek egyáltalán magyar neve? ) atléták körében. Van alkalmam hát fotózni, filmezni...meg irigykedni. 
   Visszatérve a gerincre: jó kis akklimatizációs mászás, meg kezdőknek még nagyon ajánlott, rövidsége meg ugyanakkor komplexitása miatt. Jah, meg ha már odamegy az ember, akkor érdemes több napot is beáldozni a környékre, érje meg az a 60 euró...