Az itt következő írások a 2004-2007 közti évek Alpok-mászásait mutatják be (többek közt); legtöbbjük az EKE kiadványának (Erdélyi Gyopár) számára íródott, de akad köztük újságcikk is. A további blogbejegyzések alapjául már az ezévi (2009) mászások/túrák szolgálnak.

MATTERHORN 2004

2004 július 25–én éjszaka kis csapat indul kevés anyagi fedezettel, de annál nagyobb lelkesedéssel egy maximálisan megpakolt autóval Sepsiszentgyörgyről. A cél ezúttal nem a szokásos itthoni magashegyi kiruccanás, hanem egy olyan utazás amely messze az ország határain túl vezet és tárgya nem egyéb mint az Alpok – és a világ – egyik legszebb hegyének a megmászása. A Matterhornról van szó, amely az egész csapatnak rég áhított célja. A miniexpedició célkitűzései között még szerepel az Alpok teteje is, a Mont Blanc.
A kezdeményező az Koncz Sanyi – a továbbiakban Sasa – volt, aki az indulás előtt alig egy hónappal vetette föl a témát: mi lenne, ha megpróbálnánk a Matterhorn megmászását? Ő már a tavaly a hegy alatt volt, de az időjárási körülmények megakadályozták a terv végrehajtásában. Kezdetben ketten voltunk, de aztán hamar került még két vállalkozó. Ígyhát július közepére összerázódott egy négyesfogat: Sasa, Bedő Zoli, Márk Előd és Nemes Szabi, mind sepsiszentgyörgyiek. Ketten – Zoli és Előd – mint az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjai vettünk részt a miniexpedicióban. A költségeket saját zsebből fedeztük, a jármű Szabinak a Seat négyszemélyes autója volt, mert egy kölcsönzésre nem futotta a költségvetésből. A magashegyi felszerelés mindenikünknek megvolt egy pár dolog kivételével, amelyekkel a barátok, ismerősök segítettek ki.
Megállás nélkül hajtottunk el Budapestig, ahol az élelmiszerkészlet nagyrészét megvásároltuk nagykereskedésből és jó órai munkával azt is belegyömöszöltük a már amúgy is túlterhelt autóba (hej, ha a Seat beszélni tudna...). Az útvonal következő tervezett állomása Zermatt. Budapest után ráálltunk a Bécs fele vezető autópályára, majd hétfőn délután négy órakor már a hegyeshalmi határátkelőnél is voltunk. Itt nagy a sor de az osztrák és magyar határőrök gyorsan mozognak, nincs fennakadás, várakozás.
Átérve mellbe vág az eddig csak leírásokból, tévéműsorokból ismert Nyugat. Tisztaság, rend mindenütt, elhanyagoltság, nemtörődömség még nyomokban sem látható sehol. Aztán jönnek a tavak, hegyek, a térképet bújva próbáljuk beazonosítani a látnivalókat. Salzburgnál betakar az éjszaka, a két sofőr – Szabi és Sasa – rendületlenül vezetnek, egymást váltva. Németországot is érintjük egy húszpercnyit, majd újra Ausztriában vagyunk. Határok nincsenek, csak a Liechtensteini hercegségben ácsorog két vámtiszt az éjszaka közepén de ők sem sokat foglalkoznak az útlevéllel, ellenben érdeklődésünkre tanácsokkal látnak el a további útvonalat illetően. Beérve Svájcba kezdődnek a kanyargós utak hegyre fel, hegyről le. Apró hegyi városkákon – mintha csak képeslapok elevenednének meg – haladunk át, sehol egy ember. Nem csoda, hiszen éjszaka három óra van. Alagutak követik egymást, itt kapunk először izelítőt Svájc negatívumáról – már ami a vékonypénzű kelet–európai utazót illeti. Kemény pénzeket kell fizetni a szolgáltatásokért, szerencsére mi csak egy fizetős alagúton megyünk át. Az Oberalp–hágó következik, itt felkanyargunk 2044 méterre, de ezen jóval túltesz a Furka–hágó, amely a maga 2431 méteres magasságával már szinte a hóhatárig emel.
Úgy látszik, a svájci atyafiak nem szeretik a korlátot. Szűk kétsávos útvonal, 14 fokos emelkedő alpesi zónában – nem szívbajosak, az biztos. Reggel öt óra fele érjük el a hágó tetejét, itt hideg van, körülöttünk háromezresek havas csúcsai derengenek az erősödő világosságban. Öreg reggel van amikor feltérünk Visp városnál a Mattervisp völgyébe. Karcsú hidakon haladunk, alant tajtékzik a gleccserek vize. Szűk a völgy, a leglehetetlenebb helyeken figyelhetünk meg házakat, szőlőültetvényeket. Óriási gránitfalak alatt visz az út, az utazástól elcsigázott társaságot felrázza egy–egy hatalmas vízesés látványa, amelyek a jobboldali falakról zuhognak alá. Hogy milyen magasról jönnek, az titok mert sötét felhőtömeg akadályozza a kilátást. Elérjük Tasch–t: ez az utolsó település Zermatt előtt, amely a Matterhorn–ra indulók bázisa. Az előzetes információk szerint Zermattba tilos behajtani, ezért vannak Tasch–ben az óriási parkolók. Mi nagyívű hanyagsággal ejtjük a témát és a keskeny úton sorakozó autókkal együtt indulunk a hat kilométernyire levő városka felé. Mint később kiderült, ezeknek az autóknak mind van engedélyük a körzeti (kantonális) rendőrségtől. Zermattban élénk feltűnést keltünk a munkába siető emberek közt, hamarosan jóakarónk is akad aki azt tanácsolja nyomatékosan, hogy komoly büntetésre számíthatunk ha itt talál a rendőrség ezért tűnjünk el a városkából az autóval amíg lehet. Megfogadva a tanácsot kidobáljuk az autóból a szükséges felszerelést, aztán Előddel ottmaradunk, Szabi meg Sasa gyorsan visszamennek Tasch–be, ahol sikerül az autónak egy jó helyet (vagyis nem kell fizetni) találniuk.
Itt vagyunk a cél alatt, de egyelőre semmi nyoma a Hegynek, mert komor–szürke felhők borítanak mindent, csak néha sikerül a szélnek köszönhetően a Napnak áttörni a ködfüggönyön. De ez mind gyakrabban megtörténik, mi meg izgatottan találgatjuk, hol helyezkedhet el a Matterhorn. Aztán gyorsan változik az idő, húzza–tépi a szürke takarót a szél, hamarosan győzedelmeskedik, mi meg tátott szájjal lessük a HEGYET, megdöbbentő méreteit. Óriási és fenséges. Párnapos hó borítja és sehogyan sem tudom hirtelen elképzelni, hogy hogyan lehet oda felmászni. De ez csak pár percig tart, utána már az útvonalat vitatjuk Előddel.
Tizenkét óra amikor a szükségesekkel megrakva – kb. harminckilós zsákkal – indulunk a főutcán felfele. Itt mindent meg lehet kapni, ami hegymászó embernek a szíve–vágya, csak épp az árak érnek a csillagos égig. Nagyon jó időt jövendölnek a meteorológusok az elkövetkező három napra, remélhetőleg megbízhatóbb időjósok mint az otthoniak. Kezd a jóslat beválni, mert elhúzódtak a felhők, akadály nélkül ragyog a Nap, csak a Matterhorn–nak van egy fehér felhősapkája.
1606 méterről indulunk – Zermatt tengerszintfölötti magassága – , virággal megrakott réteken át jutunk el a szubalpesi zónán át a Schwarzsee–hotelig – 2584m – , innen még jópár óra a Hörnli–menedékház. A turistautak szélesek, az erodálódó részeknél kövekkel erősítve, padok vannak a megfáradt vándoroknak sok helyen. Rövidítések, össze–vissza ösvények nincsenek, szemetet nem látni. Rengeteg a turista, de nincs zajongás, ordibálás, senki nem siet.
Fárasztó a kapaszkodás a Hörnli fele, a nehéz hátizsák meg–megállásra késztet. Vaslépcsők vannak a falba beépítve a Hirli sziklafala után, magasan a visszahúzódott gleccser fölött sétálunk. Az utolsó szakasz kanyargós turistaösvény technikai problémák nélkül, a kitettebb helyeken drótkötelek segítik a haladást. A Hörnli-menedékház (Hörnlihütte) egy kiszélesedő gerincen elhelyezkedő emeletes épület, jókora terasszal. Ezt a hegylábat a Keleti-fal jobboldali gerincétől – amelyen a hegy legkönnyebb útja, a Hörnligrat vezet – egy függőleges letörés választja el. Ez a falszakasz a beszállás, itt kezdődik a mászás.
A kempinghely a gerinc oldalában van, a Hörnlihüttétől kissé alább. Lapos kövekből kialakított sátorhelyek vannak építve a lejtős talajon, nagyrésze már foglalt volt amikor mi odaértünk. A nap hátralévő része azzal telt el, hogy a kiválasztott helyet javítottuk, méternyi magas falat emeltünk a szél ellen mert csak sátorlapot vittünk a kisebb súly érdekében. Fölöttünk óriásivá nőtt a hegy, 1200 méteres keleti falából folyamatosan zuhogott a víz, kisebb kőlavinák pattogtak le a gleccserre szüntelenül. Ez csak éjszaka szűnt meg amikor a fagy vette át az uralmat. Időközben figyeltük a Hörnli–utat, próbáltuk kitalálni a vonalát a trasszénak. Rengeteg csapat tartózkodott a hegyen, sokuknak láthatóan problémás volt a leereszkedés.Mivel fáradtak vagyunk, úgy döntünk hogy másnap csak akklimatizációs mászást próbálunk – ez jó lesz az utat is megismerni – , a csúcsmászást halasztjuk holnaputánra.
Besötétedik, az idő elváltozik – beborul, a szél megerősödik sőt jégdara is kezd szitálni, esik a hőmérséklet. Minket sokat nem zavar, mert téli hálózsákokkal alszunk, a sátorlappal betakarózva. A hegyen maradt egy csapat, a fejlámpák rossz irányban csillognak bent a keleti fal közepe fele. Bajban vannak, ezt bizonyossá teszi a tizenegy óra körül megjelenő mentőhelikopter, amely óriási reflektorral próbálja megtalálni a falban rekedteket, a köd és az erős szél miatt sikertelenül. Háromszor–négyszer is visszatér, de hiába. Reggel ragyogó időre ébreszt a helikopterzúgás, most már sikerül kiszedniük a csapatot. Később tudjuk meg, hogy egy amerikai hegymászó meghalt. Biztató kilátások, a mellettünk sátorozó páros szedi is a sátorfáját ezt látva.
Kényelmesen készülünk, aztán 9 órakor felszerelkezve a szükségesekkel nekiindulunk a hegynek. Függőleges fallal kezdődik a hegy – itt rögzített kötelek segítik a gyorsabb haladást -, majd koszos, törmelékes járóterep következik, helyenként könnyű nehézségű mászószakaszokkal tarkítva. Nő a kitettség amint emelkedünk, és rengeteg időt felemészt az útkeresés. Mindenütt elhagyott szögek, biztosítóhurkok. A messziről stabil, kompakt sziklának látszó hegy testközelből teljesen más: mozgó nagy tömbök, felhalmozódó kissebb kövekből álló törmelék, amely egy óvatlan mozdulatra bármikor lezúdulhat a keleti falon, ezért a mászóútból kitérni nem tanácsos, sisakot viselni pedig életfontosságú! A szikla a nehezebb mászós részeken elég stabil. Elhagyva egy fixkötélsort – itt már a gerincen visz a trasszé – megjelenik helyenként a hó, a mászás nehezebbé válik. Kémények, kitett párkányok visznek a 4000 méteren levő Solvay–menhely felé. Mi csak 3800 méterig megyünk ez alkalommal és rövid pihenés után visszafordulunk. Közben beérnek a csúcsról visszafele tartó partik, nagyrészük hegyivezetős brigád. Megy a vezető elől, húzza maga után kötélen a minden áron csúcsfotóra vágyó turistát. Nem egy épületes látvány a fáradt klienset rángató, türelmetlen vezető.
Visszafele Szabi kezére ráesik egy kő, ez kétségessé teszi a holnapi mászását. Elég csúnyán megsérül, szerencsére a Hörnlihütténél akad egy spanyol orvosnő, aki ideiglenesen bekötözi, de Szabi másnap megy is le a hegyről Zermattba szakorvoshoz ahol szakszerűen ellátják. A seb csúnya de törés az nincs, szerencséjére.
Igyhát hárman ébredünk 28–án éjszaka két óra után. Indulás 3:20–kor, és hiába a fejlámpa meg a tegnapi felderítés, már az első tízpercben eltévedünk. A hegyivezetős partik hamar utolérnek, más választásunk nincs mint beállni a sorba kénytelen – kelletlen. Rengetegen vannak, mintegy 90 ember lehet a hegyen. Jóval 3000 méter fölött járhatunk, amikor megvilágítanak a Nap első sugarai. Alattunk nő a mélység, a Solvay alatt az út mélyen bevisz a keleti falba, ahol egyre gyakoribbak a nehezebb mászószakaszok. Helyenként jókora szögek vannak becementezve biztosítóhelyeknek, de elmondható, hogy az egész útban eléggé szellős a biztosítás. Pszihikailag kimerítő folyamatosan koncentrálni, ellensúlyozásként egyes részek a gyorsabb mozgás érdekében drótkötelekkel vannak fölszerelve. Zavaró a tömeg, a Solvay–kunyhó keskeny betontornácán várunk amíg nagyrésze elhalad. Innen kezdődnek a nehéz részek, itt már muszáj biztosítva mászni. A kitettség és magasság miatt nem árt az óvatosság, törős, laza részek akadnak bőven, de legalább a tájékozódás eléggé egyértelmű. Kiérve a vállra (Schulter) valahol 4200 méter körül előkerülnek a hágóvasak és a jégcsákány. Innen fölfele teljesen téli jellege van a keskeny gerincnek, amely a csúcspiramis alá vezet. Az utolsó előtti, kb. 100 méter szakasz nehéz, helyenként függőleges sziklán halad és teljesen be van építve vastag kötelekkel, de még így is rengeteg időt vesztünk a nagy tömeg miatt. Képzelhető a tumultus, amikor a csapatok nagyrésze fel, a csúcsot megjártak pedig le akarnak jönni, közben meg helikopterek jönnek–mennek, hordják a hegyimentőket akik a rögzített kötelek karbantartásával vannak elfoglalva. Pörög lefele a kő, hó és jégdarab, a sisakok nagyon megszolgálják az árukat.
Az utolsó szakaszt hó borítja, eléggé eljegesedett, de itt már közvetlen a csúcs alatt vagyunk, ez feltölti a társaságot és egy utolsó nekirugaszkodás után lám, egy ötvenméternyi keskeny, hópárkánykoronázta gerinc és vége a hegynek – 4478 méter, az Alpok legfenségesebb csúcsán állunk. Megvalósult hát az álom, a fáradságon áttör az eufória, a beteljesült cél boldogsága. Körbenézünk, most egy tíz percig a csapaté a látvány . Messze nyugaton ott fehérlik a következő cél, a Mont Blanc, keleten a Monte Rosa–csoport meg a Gorner–gleccser, és körülöttünk hegyek, gleccserek mindenfelé. A percek nagyszerűsége elszorítja a lélegzetet. Aztán eltelik tíz perc és ráébredünk, hogy csak félúton vagyunk és ideje indulni lefele. Itt a napsütés ellenére tél van, és a lassú ereszkedések alatt átjár a hideg, alig várjuk, hogy lekerüljünk a csúcspiramisról. Borzasztóan lassan haladunk lefele,szinte félórákat kell várnunk az ereszkedőstandoknál. A váll alatt a szikla jellege nem mindig ideális a kötélereszkedésekhez, a mély repedésekbe a legváratlanabb pillanatokban szorul be a kötél, haladni gyorsabban csak úgy lehet ha lefelé is úgy mászunk, ahogy felfele. Közel vagyunk már a Solvay–házhoz, a csapat a szellemi kimerültség határán táncol – ez a mélypont. Egy rövid pihenés meg egy korty víz a házban meghozza a kedvet és este 9 órára kimerülten de épen és egészségesen szállunk ki az útból. Még jut idő egy rövid ünneplésre a Hörnlihüttében aztán bezuhanunk a hálózsákokba a bivakhelyen.
Ragyogó időben ereszkedünk másnap le Zermattba – szívesen maradnánk még a környéken, de vár a következő cél: a „Fehér Hegy”. Augusztus 30–án délelőtt hajtunk át a svájci-francia határon, a határőrök még pillantásra sem méltatnak. Erdők, kanyargós hegyi utak, majd kinyílik a táj amint beérünk az Arve völgyébe. Magasan a völgyek, házak, utak fölött óriási csúcsok karcolják a kék eget , az Aiguille-k: Aiguille des Grans Montets, Aiguille Verte, les Drus, Aiguille de Argentiére – leírásokból, fényképekről ismert híres nevek.
Széles, repedezett gleccsernyelvek lógnak szinte Chamonix fölött, felhőgomolyagok bujkálnak a „tűk” közt. Az Aiguille du Midi mögött feltűnik a Mont Blanc: makulátlan , hófödte kupolája szinte érinthetetlennek tűnik, a felhők is csak a lábát kerülgetik az óriási, masszív hegynek. Délután egy órakor érünk be Chamonix-ba, a hegymászó-városba. Ezt a délutánt csavargással töltjük. Információkat gyűjtünk, egyik üzletből ki, a másikba be – csak szemlélődünk, mert habár mindent meg lehet kapni, az árak az égig érnek. Az előrejelzések szerint jó időnk lesz.
Este elautózunk a közeli városba – Les Houches – innen indul a Gouter-út, legkönnyebb útvonala a Mont Blanc-nak. Egy elhagyott felvonóházban éjszakázunk, majd a gyorsabb megközelítés érdekében felvonóval megyünk fel a fogaskerekű kisvasút állomásáig , innen félóra alatt kapaszkodik fel a vonat a végállomásig (Nid’Aigle, 2372m). Az Aiguilles de Bionassay négyezer méteres tömbje uralja a látóteret.A kezdetben turistaút jellegű ösvény hamarosan egy szélesebb gerinccé változik, amely a Téte Rousse (3167m) menedékhelynél egy hólejtőre vezet. Ezt keresztezve újabb sziklaborda következik, aztán egy vályút harántolva (szakszóval: traverzálva) kell rámenni arra a gerincre amely 800m szintkülönbség megtétele után a Gouter-háznál végződik. De visszatérve a vályúhoz: az útvonal legveszélyesebb szakasza, itt szinte folyamatosan hull a kő. Az utat tönkreteszik a kövek, csak halványan sejthető a jeges-köves lejtőn átvezető helyes irány. Gyorsan kell mozogni, mert a sisak sokat nem ér, a néha emberfejnyi darabok nem válogatnak. Most, délelőtt (9 óra van) még fagyott minden,néha pörög le csak egy-egy kissebb gránitdarab. Túljutva a nehéz részen, Előddel jó tempóban haladunk a folyamatosan kitett, könnyű mászást igénylő bordán. Az út felső harmada lenne nehezebb , de itt végig biztosítva van rögzített drótokkal. Tizenkettő után érjük el a Gouter-házat, amely eléggé belóg a mélység fölé – igazi építészeti remekmű. Jönnek hamarosan Sasáék is, Szabi óvatosan mozog a sérült keze miatt. Egymást érik az emberek, el sem merem képzelni, hogy mi lesz a csúcson, ha ez a sok ember mind felmegy. Egy órányi pihenés után Előddel úgy döntünk, hogy nekivágunk a csúcsnak, míg Szabi és Sasa maradnak a Gouter-házban és csak éjszaka, a szokásos időpontban indulnak.
Hágóvas, egy pár síbot, napszemüveg és túracsákány – ennyi a felszerelésünk. Kötelet, hámot nem viszünk mert a gleccserhasadékokat vastag hóréteg takarja. Széles „sugárúton” indulunk, technikai problémák nincsenek, az enyhén emelkedő, óriási hólejtőkön csak a nagyobb hasadékok átugrálása a kihívás. Haladunk az Alpok legmagasabbjára vezető lépcsőn, lassan elmarad a Dome du Gouter 4306 m magas csúcsa, ereszkedünk a Col du Dome nyeregbe, elhaladunk a Vallot-ház mellett, majd háznyi jégkockák összevisszaságán át követjük az ösvényt a Les Bosses 4500-as ikercsúcsaira. A Nap süt kegyetlenül, a síszemüvegen át is érezni az erejét. A szokatlan indulási időpontnak köszönhetően alig egy-két csapattal találkozunk amelyek már a csúcsról ereszkednek. A magasság érezteti hatását, 50-100 lépés után meg kell állni pár másodpercre szusszani. Közel a cél, még egy félóra aztán a keskeny, meredeken emelkedő hógerinc vízszintessé enyhül és felfele nincs tovább. Messze a távolban feltűnik egy ismerős csúcs – a Matterhorn. A Mont Blanc csúcsgerince mintegy ötvenméternyi hosszú, makulátlan hógerinc, a legmagasabb részen csak egy fakaró jelzi az Alpok legmagasabb pontját: 4810 méter. Évek álma, vágya teljesül ebben a pillanatban, itt állva a „Fehér Hegy” tetején július 31-én négy órakor, alattunk az Alpok hegyrengetegével. Félórányit töltünk a csúcson, nézelődünk, fotózunk és nehezen hisszük el, hogy tényleg itt vagyunk, sikerült 2438 méter szintet leküzdve kb. 7 óra alatt megvalósítani a célt.
Megerősödik a szél, ideje indulnunk lefele. A visszautat a Goutier-házig feleannyi idő alatt sikerül megcsinálni, mint fel, itt Sasáék boldogan osztoznak örömünkben. A szállásdíj elég borsos, sátrazni a hóban nem akarunk ezért úgy döntünk, hogy sötétedésig leereszkedünk a Téte Rousse menedékhelyig ahol lehet éjszakázni. Sok szerencsét kívánunk Sasáéknak, aztán indulunk. Az egésznapos meleg miatt estére megmozdul a hegy, folyamatosan pattognak lefele a kövek a bordák közti vályúkban. A traverz közelében járunk amikor jókora kőlavina dübörög le, a fejnyi kövek a gerinc oldalaihoz csapódva éles csattanással forgácsolódnak szét, porfelhővel terítve be a tájat. Az egész színjáték bő percnyit tart. Összeszorult torokkal gondolunk a harántolásra, de nemcsak mi vagyunk bizonytalanok : 6-7 főből álló csapat várakozik tanácstalanul a „forró pontnál”, figyelik a kis megszakításokkal érkező köveket. Átrohanunk Előddel a kényes részen egy szünetnél, félretéve minden egyéb biztonsági megfontolást, de itt egyebet nincs mit csinálni csak gyorsan mozogni, ez a feltétele az életbenmaradásnak. Köves bivakhelyen alszunk a Téte Rousse-ház mellett, késő este kőomlások és jéglavinák dübörgése zavar fel az álomból.
Másnap elkapjuk az első lefele tartó vonatot, majd a felvonóval ereszkedünk vissza Les Houches-ba. Pár óra múlva jön a csapat többi része is, fáradtan de sikeresen. A napot tekergéssel, vásárlással töltjük Chamonix-ban. A hegymászás véget ért, a maradék pár napot a tengerparton akarjuk eltölteni. Átautózunk Olaszországba, megnézzük Milánót, majd kikötünk a csodálatos Velencében.
Pár nap tengerpart aztán hazafele vesszük az irányt. Ausztria, Budapest és órás várakozás a magyar-román határnál. Hamarosan már az itthoni gödröket kerülgetjük beletörődötten, a kirándulásba még belefér egy fénykép a város határát jelző tábláról...hazaértünk.

linkek:
http://www.summitpost.org/mountain/rock/150235/matterhorn-monte-cervino.html
http://www.summitpost.org/route/159962/h-rnligrat.html
http://www.rockclimbing.com/Articles/Trip_Report/A_California_Kid_Climbing_the_Matterhorn_s_Hornli_Ridge._294.html
http://peakbagger.tripod.com/Climbs/Matterhorn/matterhorn_climb.htm (pár fotó)
http://www.ski-zermatt.com/mattnet/features/matterhorn_climb/photo1.htm (nagyon jó fotóanyag! )
http://www.luak.be/luakwebsite/paginas/verslagen/verslag_alpien.php?verslagId=22 (az olasz út)

A BERNI HÁRMAS: EIGER, MÖNCH, JUNGFRAU (2005)

A tavalyi sikeres Matterhorn-Mont Blanc túra után idén egy híres-hírhedt hegycsoportra esett a választás; ez a Berni Alpokban található, „Berni Trilógiának” nevezett Eiger (3970 m), Mönch (4107 m) és Jungfrau (4158 m) hármasa. Hírhedtségét az Eigernek köszönheti,ennek 1800 m magas északi falának meghódítását tragédiák árnyékolták be, és még a utóbbi évek mászásainál is csak a modern mentési módszerekkel előzhetők meg a balesetek. A hegy legkönnyebb útja is a nehéz kategóriába tartozik, egy váratlan időjárási változás nagyon veszélyes feltételeket tud teremteni. A Mönch és a Jungfrau a triumvirátus – az Eigerhez mérten! – szelídebb arcát képviseli, ezek elérését nagyban megkönnyíti a 3000 méterre felkanyargó fogaskerekű vasút. A megfelelő akklimatizáció eléréséhez betervezzük még Ausztria legmagasabb pontjának a Grossglockner (3798 m) csúcsnak a megmászását is.
A Berecki Barna, Molnár László ( mindketten Kézdivásárhelyről), Márk Előd, Bedő Zoltán alkotta csapathoz csatlakozik még Koncz Sándor, Nichiforiuc Sorin, Szőcs Károly és Nemes Szabolcs. Koncz Sanyi és Sorin tervezi az Eiger északi falának a mászását. A társaság július 30-án este indul, egy Wolkswagen kisbusszal. Rövid megállás Magyarországon a készleteket kiegészítendő, majd robogunk Ausztria felé. Az este már a Grossglockner alatti Lucknerhaus helységben talál. Az időjárási előrejelzés a csúcsmászás napjára jó időt ígér, ezért egy napot a megközelítéssel, táborépítéssel és gleccsertúrázással töltünk. Kb 3000 m tengerszint fölötti magasságban táborozunk, közvetlenül a Teichnitz-gleccser mellett.
Augusztus 2-án ragyogó időre ébredünk, na meg Koncz Sanyi és Sorin érkezésére, akik – öntudatos sportemberekhez illően – Lucknerhaus-ból jönnek föl, 1918 m-ről és szándékaik szerint oda is ereszkednek vissza a mászás után. A Grossglockner csúcsának eléréséhez a hegy legszebb útjának tartott „Stüdlgrat” nevű mászóutat választjuk. 500 méteres, az ég felé vezető sziklagerinc, pompás kőzeten, ragyogó időben – álmok útja, kívánni sem lehet szebbet.
Csapatokra válva mászunk; jó tempóban halad mindenki. Mivel ez egy klasszikus mászótrasszé, amely nincs telezsúfolva drótkötelekkel a haladást megkönnyítendő ( két ponton van beépített kötél csak ), az út nem zsúfolt. Probléma nélkül érjük el a legmagasabb pontot délelőtt 11 órakor, ahol igazi téli időjárás fogad. Fotózás, csúcscsoki, pazar kilátás. A boldogságnak azonban hamarosan vége, mert még vár ránk a leereszkedés a normál úton. Mint minden híres hegy, a Grossglockner is ki van téve a csúcsfotóra áhítozó tömegnek, akik legtöbbjének ez az első hegye, és vezetős parti tagjaként vesznek részt a hegymászásban. Ennek megfelelően óriási a zsúfoltság - eltérően a nehezebb úttól - , rengeteget kell várni a szűk részeknél míg sorra kerül az ember. De valahogy leérünk, igaz történik egy apró baleset: a csontkemény jégen egyik mászópárosunk kicsúszik, de Koncz Sanyi lélekjelenetének köszönhetően kisebb karcolásokkal megússzák a dolgot.
Éjszaka elromlik az idő, reggelre friss hó borítja a Grossglocknert. Mi megyünk tovább, a következő cél a „Berni Hármas”.
Augusztus 4-én érünk be Grindelwaldba. Az első pillantások az Eigerre meggyőznek, hogy nem lesz könnyű dolgunk, ha fel akarunk jutni a tetejére. Az északi fal felső harmada friss hóval borított, ez miatt szó sem lehet a Koncz Sanyiék tervéről, hacsak az idő nem stabilizálódik legalább egy hétre, még a Nyugati oldal – az Eiger normál útja – járhatósága is kérdéses.
Nem biztatnak semmi jóval az információs irodában sem. Egyetlen utat tudnak ajánlani, ez a Mönch csúcsára vezető Nollen-gerinc. Jégmászó jártasságra és felszerelésre van szükség, ezt az utat a Koncz Sanyi-Sorin-Szabi hármas választja. Kialakulnak a csapatok: Előd-Zoli-Laci: Eiger Nyugati oldal, Karesz és Barni: Mönch normál út.
Még aznap felköltözünk az Eigergletcher állomásra. Ez 2300 méteren van, itt indul az alagút, amely átmegy az Eiger belsején és 3000 m magasan a Jungfraujoch elnevezésű ultramodern komplexumnál ér véget. Az időjárási előrejelzés biztosan csak két-három napra érvényes, mivel az Eiger-csoport az Alpok utolsó bástyájaként áll ellent az északról és nyugatról gyorsan és kiszámíthatatlanul érkező időjárási frontoknak. Egy napra tudnak biztosat mondani – ez pedig augusztus 5.
Augusztus 5, péntek. Minden csapat nekivág az eltervezett útvonalnak, és mindeniknek sikerül elérni a kitűzött célt. A Zoli – Laci – Előd trió délután 2 órára éri el az Eiger 3970 m magas csúcsát, 1650 m mászás után. A mászást nehezíti a friss hó, amely szinte téli körülményeket teremt, meg a folyamatos kitettség, biztosítási lehetőségek nélkül. Ez miatt kötélbiztosítást nem használunk, mindenki úgynevezett szólómászást csinál. Itt nincs tömeg, egyetlen csapattal találkozunk csak. Szerencsénkre a jó idő kitart.A Koncz Sanyiék csoportjának is vannak izgalmas pillanatai a a Nollen-úton a felszerelés hiányosságai miatt. A rádiók segítségével folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a többi csapattal, estére megkönnyebbülve vesszük tudomásul, hogy mindenki révbe ért, minden rendben van. Reggelre elromlik az idő, a rádiók nem működnek és aug. 8-ig teljesen elszigetelődnek a csapatok. A rossz idő miatt még 2200 méteren is havazik. Aug 8-án estére a két csapatnak sikerül lejönni az Eigergletcher állomásra. Ketten lemennek Grindelwald-ba utánpótlásért és információért. Két nap jó időt mondanak, ezért az Előd – Laci páros megkísérel még egy próbálkozást a Mönch és Jungfrau megmászására. Aug. 9 –én és 10 - én sikerül nekik ezt megvalósítani, ezért – ha kissé hiányosan is – de teljesült az eredeti terv, a „Berni Hármas”.
11-én éjszaka hagyjuk el ezt a csodálatos vidéket, de azzal a meggyőződéssel, hogy nem ez volt az utolsó látogatás. Nagy hegyek, beleégnek a hegymászó álmaiba, nem lehet tőlük szabadulni…

HASZNOS LINKEK:
http://www.summitpost.org/mountain/rock/150228/eiger.html
http://www.summitpost.org/mountain/rock/150224/grossglockner.html
http://www.summitpost.org/mountain/rock/150525/m-nch.html
http://www.summitpost.org/mountain/rock/150315/jungfrau.html
http://koszikla.hit.hu/gyalogt/glockner/glockner2.html


WEISSHORN 2007



Ha az átlagember egy hegymászóval találkozik, előbbi legtöbbször kíváncsian teszi fel a kérdést: voltál már a Mont Blanc-on (francia: Fehér Hegy)? Az Alpok teteje – 4810 m – és a világ egyik legismertebb csúcsa azonban nem az egyedüli „Fehér Hegy” ...nem messze tőle, Svájc területén van a nagyközönség által kevésbé ismert, Weisshorn (4506 m) nevű hegyóriás, amely ugyancsak „Fehér Hegy-et” jelent, de mászása nagyságrendekkel nehezebb kihívás. Ez az óriási piramis nehézsége és körülményesebb megközelíthetősége miatt kevesebb mászót vonz, mint az Alpok populárisabb hegycsúcsai. Állóképességet és technikai tudást átlagon felül igénybe vevő mászóútjai miatt egyik legnehezebben megmászható négyezres csúcs. De a mászás minősége és értéke kárpótolja a fáradságot. Tudomásunk szerint eddig hivatalosan csak két román expedició érte el a csúcsot.
Márk Előd, Bedő Zoltán, Mantia András (Sepsiszentgyörgy), Berecki Barna (Kézdivásárhely) – augusztus 13-án vágtunk neki a hosszú útnak. A csapat cél tekintetében megoszlott: Márk Előd, Bedő Zoltán - az elsődleges feladat a Weisshorn volt, a Mantia-Berecki párosnak a Mont Blanc szerepelt célként. Első megállónk a franciaországi Chamonix volt. Mivel szükség van akklimatizációs mászásra, a Mont Blanc nekünk, „weisshorn-osoknak” is kitűnő edzőterepként szolgált. Alacsonyabb tengerszint fölötti magasságból hirtelen felmászva az emberi szervezet megsínyli az oxigénhiányt, ezt megelőzendő ajánlatos pár napot rászánni a lassúbb megközelítésre, „szoktatni” a szervezetet a várható megpróbáltatásokhoz.
Vissza a Mont Blanc-ra....a Bedő-Márk páros 2004-ben már megmászta a csúcsot, ezért mi úgymond csak vezetői minőségben vettünk részt. Sajnos az időjárás nem tartott velünk, augusztus 14-én az indulás után ránkszakadt hóviharban csak a Dome du Gouter 4304 m magas csúcsáig jutottunk. Kora délelőtt kitisztult az idő, ezért a Márk-Bereczki csapat újabb próbálkozása sikerrel zárult: 14-én , délután 1 órakor az immár romló időjárásban elérték a Mont Blanc 4810 m magas csúcsát. Az ereszkedés nem volt izgalommentes, de 15-én reggel sértetlenül megérkeztek a 3100 m magasan létesített alaptáborba.
A Weisshorn megközelítése a svájci Randa (Wallis kanton) településtől kezdődik; 16-án délután indultunk ketten – Bedő-Márk - a mászás bázisául szolgáló Weisshornhütte (2932 m) felé . A nehéz zsákok ellenére az 1500 m szintkülönbséget sikerült 3 óra 10 perc alatt teljesítenünk – az akklimatizáció jó volt, készen álltunk a csúcs megmászására. A hegy nem bővelkedett látogatókban, mindössze egy kétfős spanyol csapat érkezett meg utánunk. 17-én a sátorban pihentünk, az előrejelzett jó idő nem érkezett meg, egész nap sűrű köd ülte meg a tájat. Csak estére szakadozott fel a felhőtömeg annyira, hogy sikerült elmennünk a gleccserig és halvány benyomást szerezni a ránk váró feladatról. Estére még megérkezett egy ugyancsak kétfős olasz csapat is. Szokatlan volt számunkra, hogy az eddigi mászásainktól eltérően - ott 50-70 fős tömegek másztak csúcsot jó időben naponta – ilyen kevesen vagyunk.
18-ára ideális időjárást igért az előrejelzés. Reggel 4 órakor indultunk, együtt a három csapat, és a terep komplexitása miatt néha többször eltévedtünk. Nagyon jó volt az együttműködés a csapatok közt, a haladási sebességünk is közel azonos volt. A mászóút – „Ostgrat”(Keleti Gerinc) – kínálta kihívás az alpesi mászás sűrített esszenciája: gleccserek, hónyelvek és jeges párkányok, kitett sziklafalak, kevés biztosítási lehetőséggel. Napfelkeltekor értük el a tulajdonképpeni gerincet, innen már a sziklamászás teszi ki az út kétharmadát. Az útra jellemző, hogy nemcsak sokat kell mászni (1600 mászóméter – felfele), hanem a sziklagerinc meglehetősen hosszú, időigényes. Standard ideje 6-7 óra fel, 4-6 óra le. A gerincre jellemző a nagy kitettség (néha a mászó alatt ezerméternyi mélység ásítozik), meg a nagy koncentrálást igénylő hógerincek, amelyeken egymás mellett a két láb nem fér el. A sziklás rész összedobált, kisebb-nagyobb sziklatömbökből áll, ezekből magas, 10-30 méteres tornyok állnak ki, amelyeket nem lehet megkerülni, meg kell mászni mindeniket. Az út felső harmada a hó és jég világa. Jó szolgálatot tesznek a jégcsavarok, meg a jégmászáshoz szükséges eszközök. Közvetlen a csúcs alatt újabb sziklamászós szakaszban van részünk, de lassan leküzdjük, és 8 óra mászás után ott állunk életünk egyik legszebb négyezres csúcsán. A látvány kárpótol mindenért, jólesik ismerősként üdvözölni jópár kiálló csúcsot a köröttünk lévő hegytengerből. Félórányit üldögélünk 4506 m-en, hamarosan jön az olasz csapat is. Az ereszkedés ugyanazon az úton történik, és nem sokkal könnyebb, mert amit kimásztunk felfele azt ugyanúgy meg kell másznunk – fordított irányban. Az idő kitart – egy kevés ködtől eltekintve – , így 5 órányi fárasztó ereszkedés után újra ott állunk a gleccser szélén, ahonnan kb. 13 órája indultunk.
Levezetésként bejárjuk még Svájc déli részét, pihenésként még megmászunk pár háromezres csúcsot a Bernina-csoport környékén. És már a következő nagy vállalkozást tervezzük…

FOTÓK: http://picasaweb.google.hu/urielz29/WEISSHORN2007?feat=directlink
HASZNOS LINKEK: http://www.summitpost.org/mountain/rock/150253/weisshorn.html

VEZÚV 2007



Az egész környezet békésnek tűnt – mintha csak egy szép kilátást nyújtó, városközeli, 1281 m magas hegy tetejéről néznénk az alant nyüzsgő világot. A lent kavargó, milliós világváros zaja nem hatol fel ide, körülöttünk csak beszélgető, nevetgélő, sétálgató turisták és vidám gyerekhangok zsivaja tölti be a levegőt. Alattunk, a városon és a kikötőkön túl a Nápolyi-öböl kék vize zárja a látóhatárt, a déli, párás levegőben sejteni lehet Capri és Ischia sziget körvonalait is. A hátunk mögött meg ott van a kráter. Nem, semmi olyan grandiózus, lávaszökőkutas-vulkáni bombát dobáló, és szörnyűségesen zajongó kráterre ne gondoljunk – hanem egy hatalmas, 200 méter magas falakkal körülvett mély lyukra a hegyben. Ha áthajolok a fakorláton, láthatom a közepét, ahol egy kis fa kapaszkodik az életbe néhány más társával egyetemben a beomlott sziklák alkotta medencében, és amelynek leveleit aranysárgára fakította a novemberi, meleg olasz ősz. Nyugalom és béke mindenütt, az egyetlen dolog, ami arra utal, hogy a nyugalom látszólagos és csak szunnyad a lábaim alatt lévő óriás, az a tény, hogy a kráter egyik fala füstöl, és néhol erőteljesen érződik a vulkáni gázok szaga. Semmi egyéb jel nem mutatja, hogy egy időzített bombán állunk, amelynek senki nem ismeri a hátralévő másodperceit.
A Vezúv kráterének peremén vagyunk, amely a világ egyik legveszélyesebb vulkánjának számít; működését már az ókortól figyelemmel kísérték, kitörései legtöbbször nagy emberi és anyagi veszteségekkel jártak. Hírhedtsége és veszélyessége közismert, elég csak Pompeji és Herculaneum városok tragédiájára gondolni. Jelenleg a közvetlen közelében élők száma meghaladja a 3 millió lelket, a vulkán váratlan kitörése nem egy ókori méretű katasztrófával járna. A lábainál terül el Nápoly, zsúfolt és szennyezett világváros, peremkerületei felkúsznak a vulkán lábára, jóval magasabbra, mint az ókori települések. A tengerparton végigszaladó vonat ablakából nézve az első megdöbbentő benyomás a közelsége. Közvetlenül a városok fölött van, úgy tűnik szinte karnyújtásnyi közelségben. Innen lentről nem utal semmi a veszélyességére, csak egy nagy, csupasz tetejű domb. És amelynek látványa egy igazi túrázóban rögtön felébreszti a megmászásnak a gondolatát. De hogyan lehet rá feljutni?
Legkönnyebben Nápolyból érhető el; ha belefáradtunk a város kavargó nagyszerűségébe és már túl vagyunk a múzeum- és épületegyüttesek látogatásán, akkor vegyük az irányt a Vezúv fele. Induljunk el a tömegközlekedési központnak számító Garibaldi állomástól – innen szinte minden órában indulnak vonatok. A Sorrento város irányába tartó járattal menjünk el Ercolano-ig (Herkuláneum jelenlegi neve), kb. 15-20 percnyi út. Itt, közvetlenül a vonatállomás mellett van egy turistairoda, ahonnan kisbusszal szerveznek túrákat a vulkánhoz. Gyalog eljutni a vulkánhoz nehéz, mi semmi olyan információt nem találtunk, amely alapján elmehettünk volna ilyen módon. Mindenki a kiépített aszfaltutat használja, amely szinte a kráter pereméig visz. Elméletileg létezik buszjárata a nápolyi tömegközlekedési vállalatnak is, amely ugyancsak a vonatállomás elől indul, de mi hiábavalóan várakoztunk rá mert nem jelentkezett, ezért a turistairoda jóval drágább szolgáltatásait vettük igénybe. A jegy 16 € egy személyre, ez tartalmazza a vezető tiszteletdíját, a belépőt a kráterhez, meg a szállítást oda-vissza.
Jó félórát kanyarog a kisbusz, közben a sofőr – aki a „vezető” minőségét is betölti – információkkal látja el az érdeklődőket.. A társaság elég vegyes, van itt kanadai egyetemista, amerikai turista meg német utazó is. Negyedórányi utazás után kikerülünk a városból a vulkán lejtőire, ahol szembesülhetünk a kitörések maradványaival. Mindenütt lávaárak, lávabarlangok, a régi kiömléseket már benőtte vastagon a növényzet. Ahogy haladunk a Monte Somma romjai felé – ez az ősi, még Vezúv előtti vulkán maradványa, egy kráterperem – baljósabb jelek is feltűnnek: elhagyott vagy a lávaárak által tönkretett épületek, és hamarosan keresztezzük is az utóbbi évek legnagyobb kitörésének lávafolyamát. Itt már egyre inkább ritkul a növényzet , a csupasz, szabdalt felületű, megszilárdult lávaárak az uralkodók. Hamarosan ott is vagyunk a végállomásnál: ez a Monte Somma és a Vezúv kúpja (Gran Cono) közti, 1000 m magas völgy nyugati részében helyezkedik el, amit a „Lovak udvarának” is neveznek (Atrio del Cavallo). A kráter csakis vezetővel látogatható, és kb. 1 órányit lehet fent tartózkodni. Az ellenőrző ponttól gyalog folytatjuk tovább utunkat, fel a kráter pereméig, egy kiépített, fakorlátok-kal ellátott, nagyon széles ösvényen. Mintegy 15-20 perc szükséges ennek megtételéhez, enyhe meredeksége nem okoz problémát. Felérve a kráterhez csalódottan vesszük tudomásul, hogy csak egy harmadrésze látogatható a peremnek. Ez végig ki van építve korláttal; az elővigyázatosság nem is árt, mivel a vulkán kráterét felépítő kőzet nagyon instabil és könnyen törik, a kráter belső falai pedig szinte mindenütt függőlegesek. A leereszkedés a kráterbe külön engedélyt igényel, csakis vulkanológusokkal és alpinista technikával járható ( de az utóbbi években már ez is tiltott, a közelmúltban történt kráterperemi beomlások miatt).
Végigballagunk a peremen: csodálatos a színvilága a vulkánt alkotó kőzeteknek. A falak rétegződései hűen tükrözik a kitörések részleteit. Hatalmas földcsuszamlások és sziklaomlások maradványait figyelhetjük meg a szemben levő peremen és a kráter mélyén. Mindenütt vulkanológiai műszerek figyelik a hegy minden kis rezdülését. És sajnos csak ennyit lehet tenni... Emlékeztetőül elég egy pillantás a vulkán erejét tanúsító, ókori Pompeji és Herculaneum romjaira, amelyeket az i.sz. 79. évi kitörés pusztított el. Ha a városokat akarjuk meglátogatni, ajánlatos egy 20 eurós belépőt megvenni, mert kapunk térképeket és információs füzeteket, és a két híres város mellett még kevésbé ismert történelmi helyszíneket is megtekinthetünk. Ez a belépő 3 napig érvényes, megvan az előnye, hogy nem kötelező egy nap alatt végigrohanni az egészet. Meg persze nem is érdemes. Ha nyugalmasabb látogatást szeretnénk, ajánlatos Herkuláneum városával kezdeni – ez kisebb, mint Pompeji, kevésbé híres, és kevesebb a turista. Betévedve egy-két csendes utcájába a romvárosnak, talán sikerül megéreznünk évszázadok szellemét, és súlyát,megérinthetjük a meglepő épségben fennmaradt falfestményeket, megcsodálhatjuk egy ősi kultúra építészetét, mindennapi életét. A leghíresebb leletek bizonyára az áldozatokról készült gipszöntvények: megdöbbentően élethű arcokat, ruhákat láthatunk, amelyek megőrződtek a hamu konzerváló hatásának köszönhetően. Ezekre rábukkanhatunk a házakban, vagy akár az udvarokon is kiállítva.
Egy többnapos Nápoly környéki túra méltó megkoronázása lehet a közeli szigetek meglátogatása. Mi Capri szigetét választottuk, mert a leírások szerint túrázóknak (is) való hely. A Nápoly környéki kikötőkből sétahajóval indulhatunk 40 perces tengeri útra. Mi a Molo Beverello kikötőből indulunk; a hajójegy vásárlásánál kissé meglepődünk, mert az egy személyre és csak odaútra szóló jegy 15 euróba kerül. Kétségekkel telten indulunk, mert romlik az idő, de talán szerencsénk lesz, és nem teszi tönkre a rossz idő a reményeinket. A tenger erőteljesen hullámzik, a szigetek lassan eltűnnek a szürke felhőkben, de ez csak átmeneti – amikor kiszállunk a 40 perces utazás után, a híres üdülőhelyként ismert Caprin már ragyogóan süt a nap, igaz, hogy az erős szél marad. Az első benyomás határozottan szívderítő: erdővel borított hegyek, sziklafalakon kanyargó keskeny utak és rengeteg lapos tetejű, vakítóan fehér házacska megbújva a mediterrán növényzetben. És hatalmas, falként emelkedő mészkőgerincek. Reméljük, hogy találunk egy túraútvonalat, amelyen felka-paszkodhatunk a sziget legmagasabb pontjára. A kikötő mellett egy információs irodában meglepően olcsón, mindössze 1 euróért térképet vásárolunk, majd negyedórai böngészés után már megvan minden információ, amelyre szükségünk van.
A sziget drága. Ez tény. És ha az ember nem szeret gyalogolni, meg a rengeteg helyi szépséget is meg akarja nézni - akkor mélyen a zsebbe kell nyúlnia. Szerencsére kicsi (kb. 6 km hosszú és legkeskenyebb részén 1,2 km széles), és ha gyalogtúrázó az ember, akkor oda se neki az árakkal. A kb. 9 négyzetkilométer területű szigetet nem hiába tartják a világ egyik legszebbjének. Történelme során rengeteg nép a magáénak tudhatta, ennek eredménye a különféle építészeti stílusok és kultúrák változatos keveredése. Egy kellemes meglepetésünk a „Piazza Martiri D’Ungheria 1956” tér felfedezése volt... A név magáért beszél.
A sziget legmagasabb pontja – a déli-középső részén – a Solaro-hegy, 589 m magas. Két jelentősebb város van, Capri és Anacapri, amelyek a sziget két végén helyezkednek el. A kikötőből legkönnyebb elérni az előbbit, siklóval vagy taxival; mi persze a legegyszerűbbet választjuk, a gyaloglást, és nem is bánjuk meg. Az utcácskák keskenyek, helyenként lépcsőn megyünk felfele, és minden tele van virággal, meg mediterrán tűlevelűekkel. Hasznos eszköz a térkép, az utcácskák kuszaságában nagyon könnyű eltévedni, de félóra gyaloglás után váratlanul a város főterén, a „Piazetta” nevű helyen találjuk magunkat. Ide érkezik fel a kikötőből a sikló, ezért nem meglepő, hogy a kis tér tömve van turistákkal. Félórányi bámészkodás után már a közeli sziklafal járhatatlan oldalán keressük a felvezető utat – egyelőre még csak a tekintetünkkel. Térképünk alapján hamarosan megtaláljuk a turistautat – kikövezett, és lépcsőkkel ellátott kapaszkodó még, itt a városka határában. Közben kinyílik a táj, a tenger a kék számtalan színárnyalatában pompázik, előttünk-alattunk ragyog Capri pici városa, körbevesz a mediterrán hangulat. Látványos és hangulatos túraútvonal, a rengeteg látnivaló miatt sokszor megállva, lassan haladunk. Hamarosan erdőbe kerülünk, az ösvény szűkül, igazi sziklás hegyi út lesz belőle. Másfélórás kapaszkodón vagyunk már túl, amikor az út bevisz egy keskeny vályúba, és itt egy rövidebb szakaszon a kezünket is kell használnunk a haladáshoz. Egy keskeny nyeregbe kiérve váratlan erővel lep meg a szél, szinte lesodor a kitett sziklapárkányról. A sziget közepén emelkedő hegység éles gerincén vagyunk, a látvány lélegzetállító. Alattunk jobbra, a sziget déli részén a tenger dühödten ostromolja a „faraglione”-kat, ezeket a maradványsziklákat, amelyeket helyenként az idők során teljesen kivájt a víz ereje. Ez a három szikla (Stella, Faraglione di Mezzo és Faraglione di Fuori) az egyetlen előfordulási helye a világon egy endémikus gyíkfélének, a kékszínű gyíknak . Előttünk a sziget teljes keleti része, és már csak a mögöttünk magasodó Solaro-hegyre kell felmásznunk, hogy teljességében is lábunk előtt legyen Capri. Ez azonban nem bizonyul olyan egyszerű feladatnak: az ösvény meredek, a szél meg mindenáron megpróbál letaszítani, ami nem lenne valami kellemes, mert mindkét oldal meredek sziklafalakkal határolt. Bő negyedóra múlva egy váratlan kanyart vesz az ösvény és előttünk van a sziget másik része is, és eltérően az eddigi sziklás oldaltól, , a turistaút egy magas növényzettel ellátott hegyoldalban halad tovább. Az eddig követett gerinc alatt vagyunk, ezért pillanatnyilag megmenekülünk a dühödten tomboló széltől. Negyedóra múltán egy kis kápolnához érünk (Chiesa di Santa Maria a Cetrella). Itt meredeken szakad le az alant háborgó tengerig a többszáz méteres sziklafal. Még negyedórányi mászás a szélnek kitett domb-oldalon fel, és ott is vagyunk a Solaro-hegy 589 m magas csúcsán. Ide Anacapri városából felvonó visz fel, ezért a két-órás magány után váratlanul turistacsapatok közt találjuk magunkat. A csúcson vendéglő is van, ezért, akinek a zsebe engedi, megkóstolhatja a helyi specialitásokat. A kilátás páratlan – alattunk van az egész sziget, körülötte meg a végtelen kék tenger. Északra a ködös idő miatt csak sejthetőek a kontinens partjai, kár, hogy a Vezúvot a felhők miatt nem látjuk. Ezért a kilátásért bizony megéri ide felmászni !
Lefele egy ősi ösvényt választunk, amelyet a térképünk szerint a karthauzi barátok használtak a múltban; ez a gyalogösvény hamarosan egy kikövezett gyalogútba torkoll - Via Monte Solaro - , ez a felvonó pályája alatt vezet, és ezen haladva kényelmes, félórás gyaloglással elérhető Anacapri. Az idő sajnos eltelik, és akármennyire is szeretnénk nincs időnk meglátogatni a város központját, ezért sietünk a Piazza Victoria-ra, ugyanis innen indulnak a sárga kisbuszok, amelyek a sziget autóval elérhető pontjai közt biztosítják az összeköttetést. A kisbuszok (tényleg nagyon kicsik) 10-15 percnyi út után érnek vissza Capri városába. Rohamosan sötétedik, ezért csak kevés időnk jut a városra, és mivel sikeresen eltévedünk az utcácskákban, a siklót kell igénybe vennünk ahhoz, hogy elérjük a kikötőt, onnan meg az utolsó hajót vissza Nápolyba. Egy nyitott hajó fedélzetén ülve búcsúzunk ettől a csodálatos szigettől....

FOTÓK: http://picasaweb.google.hu/urielz29/VEZUV2007?authkey=Gv1sRgCNTdl6CCwcjETA&feat=directlink

MONTE ROSA 2006


Lassan már hagyomány a Háromszéki E.K.É.–nél, hogy az éves tervbe belekerül egy-egy jelentősebb Alpok-csúcs mászása. Az E.K.É.-n belül a kimondott alpesi mászások és hegymászó célok szerelmesei létrehoztak egy csoportot, egyfajta alosztályt – olyan tagok, akiknek jelentősebb eredményeik vannak az alpesi- és sziklamászások területén. Az említett csoportosulás egyik részének ezévi célja a Matterhorn-Mont Blanc, míg két másik tagnak az Alpok második legmagasabb pontja – amely ugyanakkor Svájc legnagyobb hegycsúcsa - , a Dufourspitze (4634 m) volt. Jelen írásban ez utóbbiról lesz szó.
A két mászó – Márk Előd, Bedő Zoltán – mellé még csatlakozott két ismerős (T.Alexandra és Szőcs Károly),. Kissé kusza volt az Útiterv, mert Kareszék a Mont Blanc-ot is meg akarták mászni, míg nekünk egyéb négyezresek is voltak számításban Zermatt környékén.
Július 26-án este indulás, majd a két fáradhatatlan sofőrnek hála 28-án érjük el svájci Tasch-t, amely a Matterhorn-ra meg a Monte Rosá-ra indulók bázisa. Okulva a 2004-es túra tapasztalataiból (Matterhorn) nem hajtunk be Zermatt-ba, mivel ez tilos. Tasch-ban óriási parkolók vannak kialakítva épp ezért, a parkolási díj 5-7 svájci frank (kb. 3-5 €) között mozog. Érdemes taxit fogadni (kb. 20 € 10 személynek, mert kisbuszok vannak forgalomban, lehet alkudozni is)), ezek 24 órás szolgálatot teljesítenek. A vonat is szóbajöhet, de az a kelet-európainak kissé drága….Nos, visszatérve a túrára: taxi, majd Zermatt ( itt ajánlatos beszerezni a következő napok időjárás-jelentéseit), és az ötnapnyi csomaggal nekivágunk a Monte Rosa menedékház felé vezető gyalogtúrának. Derülő-boruló időben haladunk a széles, jól jelzett ösvényeken a Riffelberg-Riffelalp útvonalon, első sátorhelyünk felé – ezt még nem tudjuk hol lesz….. Kb. 4 órás gyalogút, gyönyörű alpesi zónában, meg persze a Matterhorn is megelégeli a bujkálást és lerázza magáról a felhőtakarót. Látványa emlékeket ébreszt, két éve ott álltunk a tetején...innen fenségesnek és mászhatatlannak látszik. Javuló időben érjük el a Riffelberg hotelt (a szimpatikus szállodatulajdonos sátorhelyet is ajánl egy tó mellett, sőt, ha nagyon esős lesz az éjszaka visszavár egy ingyenes szobával. Ajánlata azért is tiszteletreméltó, mert a hotel szobáiban egy éjszaka 160 €...)
Nem kell szobában aludnunk. A Riffelberg-től órányi járásra csodálatos katlanra bukkanunk, 2700 m magasan, közepét egy gyönyörű tengerszem tölti ki, a tavat a Riffelhorn 2927 m magas, vörös sziklacsúcsa védi. Megvan az első táborhely; errefelé nem tiltják a sátrazást, igaz itt nem is sokan művelik a hegymászás ilyenfajta módját. A Riffelsee - mint később megtudjuk – egy ritka botanikai rezervációnak ad otthont. A környéken még akad vagy három tó, de egyikben sincs vegetáció, míg itt vízinövények és halak népesítik be az eléggé felmelegedett vizű tavat. Sok olyan faj van itt, amely csak itt fordul elő ilyen tengerszint fölötti magasságban. Csodálatos a tó partját díszítő gyapjúsás-mező. Meg innen lehet a Matterhorn tömbjét a legszebben fotózni...Itt már körbevesznek a négyezresek: a Dent Blanche, Obelgaberhorn, Wellenkuppe; ha felkapaszkodunk a katlan déli peremére kézzelfogható közelségbe kerülnek a Breithorn, Liskamm, és a cél: a Monte Rosa eljegesedett masszívuma. Alattunk a Gorner-gleccser, az Alpok második legnagyobb jégfolyama. Megszakértjük a holnapi útvonalat, majd a hamar kellemetlenné hidegedő estében beköltözünk a sátrakba.
Július 29 kora reggele csodálatos színekkel és fényekkel köszönt. Mint szenvedélyes tájfotós, álomföldön érzem magam; sajna a reggel csodái sokat nem tartanak, hamarosan megindul a felhősödés, fehér gomolyagokkal körbeudvarolja a hegyeket. Kilenc óra után megjönnek a turisták is – innen nem messze van a vasút és Rotenboden állomás. Perceken belül megtelnek az ösvények, a látogatók nagyrésze ázsiai. Pakolunk és elindulunk a mai napra betervezett szakasznak: végigmegyünk a Gornergrat oldalában, innét leereszkedünk 300 méternyi szintet a köves-sziklás oldalban, míg elérjük a Gorner-gleccsert. Az út a kockázatosabb részeken kötelekkel és falépcsőkkel biztosított – amúgy nagyon népszerű ez a szakasz. A gleccser vastagon van törmelékkel borítva, hágóvas és kötél nem szükséges hozzá, a hasadékok néhol mélyek, de jól láthatóak. A Gorner- és Grenz –gleccser összefolyásánál óriási moréna alakult ki, ennek szélénél igazi hasadékok tátonganak, mélyen be lehet látni rajtuk a gleccser gyomrába. A szezon elején az erre illetékesek narancssárga zászlókat raknak ki a jégre, amelyeket a szezon lejártakor begyűjtenek. Néhol láttunk ilyen jelzéseket messze bent a gleccseren és hasadékokba süllyedve is, a gleccser éves mozgása hamar eltünteti a kintfelejtett jelzéseket. Itt is beépített kötelek vannak a mélyebb hasadékok mellett - izgalmas és nagyon látványos turistaút, ha valaki arra jár ne hagyja ki!
A Monte Rosa ház fele vezető utolsó szakasz könnyű nehézségű sziklán vezet, egymást érik a kötelek, létrák. Összességében mintegy háromórás a Riffelsee-Monte Rosa hütte szakasz. A menedékház erődként helyezkedik el egy csupasz sziklamezőn, 2795 méteren, szubjektíven ítélve egyik leggyönyörűbb ház amelyet valaha is láttam. Ha a házban akarunk aludni, ajánlatos idejekorán foglalni, mert nagyon zsúfolt. Nekünk ilyen problémánk nem volt, mert sátorral voltunk és hamarosan találtunk is egy csodálatos helyet az alaptábornak. Táborépítés, majd lustálkodás. Egyvalamiről feledkezünk meg – ez pedig az akklimatizációs mászás. Bízunk abban hogy a tavalyi 4000 méter még benne van a szervezetben...
A mászásra kitűzött napra – júl. 29 – jó időt mond az előrejelzés. Éjjel háromkor csillagos égbolt fogad, hamarosan már a kőtörmelékkel küszködünk, próbálkozunk a többi csapat fejlámpái után igazodni, néhányuk épp olyan tanácstalan mint mi. Szörnyű egy rész ez a morénahalom, óriási kiterjedésű és ahány csapat, annyi út – de valahogyan sikerül a gleccser alatti falban megtalálni a felvezető utat és Előddel ott találjuk magunkat a gleccser kezdeténél, kb. tizenöt más csapat társaságában, akik nagy lelkesedéssel bogozzák hágóvasaikat, csákányaikat. Innen már kötéllel kell menni, mert a Monte Rosa gleccser alsóbb szakaszai kiterjedten hasadékosak. Ismerni kell az utat, mert könnyen eltévedés a vége és itt nagyon veszélyes tud lenni a zuhanás. Vannak azonban vezetős partik is, amelyek nagyon tudják az utat és beállunk mögéjük, vigyázva nehogy lekörözzük őket időnap előtt.
Nagyon jó tempóban ( talán túl jó!) haladunk, és reggel 4 után első csapatként érjük el az eltérőt valahol 4000 m–nél. A gleccser fagyott tetején két irányba vezetnek a hágóvas-nyomok: egy a Nordend ( 4609 m) csúcsa irányába – ez a harmadik legmagasabb csúcs – és a másik meredeken jobbra tartva a „Sattel” felé. Ennél kezdődik a Nyugati–gerinc és itt kezdődnek a technikai nehézségek: a peremhasadék megköveteli a csákány és hágóvas gyakorlott használatát. Ezen túljutva, közvetlenül a gerinc kezdetén egy jéglejtő vár, amelynek a meredeksége véleményem szerint meghaladta helyenként a 45 fokot. Ezt leküzdve jön a sziklás gerinc – kb. III-as (UIAA) szikla, majd ismét egy nagyon meredek, de havas lejtő. Ekkor már világos van, a nap sugarai zavaróan átszűrődnek keletről a sziklák közt – és a hideg sem lebecsülendő 4300 méteren. Váratlanul jelentkeznek a heveny hegyibetegség tünetei: szédülés, hányinger, rossz közérzet, étvágytalanság. A könnyelműen vett akklimatizáció megkéri az árát: Előd jobban bírja, én kevésbé. Közben megnő a mélység és kitárul a reggeli fényben a táj; alant baloldalt apró fekete sorok mozognak a Nordend felé, de mögöttünk a Nyugati gerincen még senki sem látható. A „Sattel” előtt utolért egy kéttagú, vezetős parti, itt a gerincen nem messze előttünk másznak, nagyon úgy néz ki, hogy a mai napon második csapatként érjük el Svájc tetejét. Lelassulva, de biztosan törünk a cél felé, amely minduntalan távolodik; hol egy kisebb sziklás kiemelkedés mögé rejtőzik, hol egy hólejtőt kell még kimászni hogy aztán kiderüljön: van még a gerincből.
Az utolsó sziklás rész a legnehezebb. Itt van a kulcsrész is, egy eléggé kellemetlen és kitett mászás, majd egy jeges kémény, ahol beépített kötelek is segítik a kapaszkodást. A csúcs előtt van még egy sziklás kémény ( beépített kötél itt is a bizonytalan mászóknak), ezt leküzdve megpillantjuk az üldögélő első partit: felértünk. Július 29, vasárnap délelőtt 10 óra.
A csúcs sziklás kiemelkedés, kétszemélyes csapatnak van hely rajta, az Alpokban megszokott kereszt is lekerül a csúcs mellé. Üldögélünk és bámészkodunk. Előkerülnek a fotógépek, megörökítjük a látványt, abból pedig van elég. Alattunk délnyugatra ott a Liskamm óriási tömbje, szembevakít meredek északi fala, egy megvalósitásra váró cél. Messze nyugaton jókora hegytömb magasodik ki a hegyes csúcsok és áramló felhő-gomolyagok tengeréből: a Mont Blanc. És megszámlálhatatlan hóval és jéggel borított gerinc, hegy, gleccser. Régi ismerősként üdvözöljük a Matterhorn-t, percekbe telik míg rájövünk az északnyugati nagy maszívumok neveire: Taschhorn, Dom, Weisshorn, Obergabelhorn. Karnyújtásnyira van a Monte Rosa többi nagy csúcsa: Zumsteinspitze, Punta Gnifetti – rajta Európa legmagasabban fekvő menedékháza, a Margherita (4559 m); közvetlenül alattunk a Silbersattel nyereg, és merészen elnyúlik tőle északra a Nordend.
A Dufourspitze északi oldalában van egy út, amely a „Silbersattel” nyeregbe visz, ezt választjuk lemeneti útvonalnak. Az lemenet sem gyerekjáték, folyamatos kötélereszkedések a meredek, eljegesedett útban, közben a többi csapat is felér a csúcsra – vége a magánynak, megélénkül a forgalom - és szórják le a havat, jeget. Leérve Előd megkockáztatja a Nordend szólóját. Én nem érzem jól magam, inkább megvárom a nyeregben. A Nordend egy keskeny gerinc végén helyezkedik el – ha hasonlítani kéne, talán nálunk a Királykőn vannak ilyen szakaszok. A vége egy komolyabb sziklamászás, Előd szerint elég zavaró a nagy tömeg jelenléte a mászós részeken. Egy óra alatt vissza is tért diadalmasan, most már neki megvan az Alpok harmadik legnagyobb csúcsa is. Időben vagyunk, ezért Kareszékat még várjuk, de semmi hír róluk. A rádiók nem működnek, ezért elhatározzuk, hogy leereszkedünk. Nincs amit várni, a déli nap sugaraitól a hóhidak veszélyesen megolvadhatnak a gleccseren.
Lefele a gyaloglást egy helyen szakítja meg egy kisebb jégfal: közvetlen egy hasadék mellett vezet, hátborzongatóan közel ásítozik az üreg, még ugrani is kell az 50-60 fok közti jéglejtőn.Jól jön a kötél adta biztonság – vigyázva küzdjük le az akadályt. E nehezebb ponttól eltekintve, könnyű a gleccseren a haladás, nincs több komolyabb szakasz. Őrjítően tűz a nap, a hókoloncok ráragadnak a hágóvasra, de még nem vesszük le őket, még szükség lesz rájuk a gleccser végénél, ahol nincs hó, csak a csupasz jég, a hasadékok is nagyobbak és sűrűbbek. Hamarosan Karesszel is sikerül beszélni: a Nyugati –gerinc kezdetéig jutottak el , de mivel nagyon lassan haladtak inkább a visszafordulást választották. Megbeszéljük a találkahelyet, aztán négyesben ereszkedünk a mind jegesebbé és hasadozottabbá váló gleccseren.
Kis patakok veszik birtokba a jeges felszínt, tiszavirág életű folyócskák vájnak mély kanyonokat a kék jég-be; olvad a gleccser. Fáradtan érjük el a gleccser peremét, majd pár száz méter gyaloglás a vízhordta törmeléken és megnő a látószög: most látjuk csak, hogy mekkora törmelékmező helyezkedik el előttünk. És ezen még át kell vergődni, hogy a sátrakhoz jussunk....Ahányan vagyunk annyifelé próbálkozunk, eltűnünk egymás szeme elől a háznyi méretű kövek összevisszaságában. Én szinte órányit vándoroltam a törmeléken, míg sikerült eljutnom a sátrak közelébe. Előd megelőzött, de Alexandra és Karesz jó félóra múlva érkezett meg, persze homlokegyenest ellenkező irányból.
Másnap a korán felhősödő időben indulunk vissza Zermattba. Elérve korábbi táborhelyünket - Riffelsee – elhatározzuk, hogy a Riffelberg 2927 m magas csúcsát is megmásszuk. Ide már sziklamászó felszerelés kell, de sajnos nem kedvez az idő, mert elérve a csúcs alatti utolsó akadályt a mindjobban elfeketedő égbolt sietős visszavonulásra késztet, és zuhogó záporban érünk be Rotenboden állomásba.Órányit várunk, majd a zápor elvonul, mi meg a változékony időben késő délután érjük el Zermattot, aztán a taxik segítségével Tasch-t. Pakolás, majd indulás tovább – de hogy hová, azt még nem tudjuk, és a beszerzett időjárási előrejelzések is nagyon elbátortalanítanak. Az eredeti terv szerint Előddel ketten mi elmegyünk Saas-Fee helységbe, és a környéken kinézett 3-4 négyezres csúcsot meg a Hohberghorn (4219 m) északi falát másszuk meg, miközben Karesz és partnere elmennek Chamonix-ba a Mont Blanc-ra. Pár órával később sűrűn zuhog az eső, ez döntésre kényszerít: megyünk Chamonix-ba mind a négyen, hátha ott biztatóbbak az előrejelzések a következő napokra.
És a továbbiakban? Elmentünk Chamonix-ba,ott rossz idő 3000 méter fölött, a Mont Blanc egyszer mutatja magát egy félórára...másfél nap sziklamászás Servoz-ban, majd Vallorcine-ben akarjuk mászni a környék legszebb gránitfalát, de az idő itt is beleszól. Augusztus 3-án reggel zuhog az eső, úgy döntünk, sok értelme nincs maradni. Szedjük a sátorfát és hazaautózunk. Egész Közép-Európát sötét fellegek borítják, néha bukkan ki a nap a komoran vándorló felhőtömegek mögül. Ausztria hegyeit frissen esett hó borítja, csak Magyarországra beérve érezzük, hogy azért még augusztus van és nyár. Hiába, ember tervez, de az időjárás a nagy úr... No de sebaj, legalább maradnak még megvalósítatlan tervek a következő szezonra is.

HASZNOS LINKEK:

http://www.summitpost.org/mountain/rock/150756/dufourspitze.html
http://4000er.de/