Lassan már hagyomány a Háromszéki E.K.É.–nél, hogy az éves tervbe belekerül egy-egy jelentősebb Alpok-csúcs mászása. Az E.K.É.-n belül a kimondott alpesi mászások és hegymászó célok szerelmesei létrehoztak egy csoportot, egyfajta alosztályt – olyan tagok, akiknek jelentősebb eredményeik vannak az alpesi- és sziklamászások területén. Az említett csoportosulás egyik részének ezévi célja a Matterhorn-Mont Blanc, míg két másik tagnak az Alpok második legmagasabb pontja – amely ugyanakkor Svájc legnagyobb hegycsúcsa - , a Dufourspitze (4634 m) volt. Jelen írásban ez utóbbiról lesz szó.
A két mászó – Márk Előd, Bedő Zoltán – mellé még csatlakozott két ismerős (T.Alexandra és Szőcs Károly),. Kissé kusza volt az Útiterv, mert Kareszék a Mont Blanc-ot is meg akarták mászni, míg nekünk egyéb négyezresek is voltak számításban Zermatt környékén.
Július 26-án este indulás, majd a két fáradhatatlan sofőrnek hála 28-án érjük el svájci Tasch-t, amely a Matterhorn-ra meg a Monte Rosá-ra indulók bázisa. Okulva a 2004-es túra tapasztalataiból (Matterhorn) nem hajtunk be Zermatt-ba, mivel ez tilos. Tasch-ban óriási parkolók vannak kialakítva épp ezért, a parkolási díj 5-7 svájci frank (kb. 3-5 €) között mozog. Érdemes taxit fogadni (kb. 20 € 10 személynek, mert kisbuszok vannak forgalomban, lehet alkudozni is)), ezek 24 órás szolgálatot teljesítenek. A vonat is szóbajöhet, de az a kelet-európainak kissé drága….Nos, visszatérve a túrára: taxi, majd Zermatt ( itt ajánlatos beszerezni a következő napok időjárás-jelentéseit), és az ötnapnyi csomaggal nekivágunk a Monte Rosa menedékház felé vezető gyalogtúrának. Derülő-boruló időben haladunk a széles, jól jelzett ösvényeken a Riffelberg-Riffelalp útvonalon, első sátorhelyünk felé – ezt még nem tudjuk hol lesz….. Kb. 4 órás gyalogút, gyönyörű alpesi zónában, meg persze a Matterhorn is megelégeli a bujkálást és lerázza magáról a felhőtakarót. Látványa emlékeket ébreszt, két éve ott álltunk a tetején...innen fenségesnek és mászhatatlannak látszik. Javuló időben érjük el a Riffelberg hotelt (a szimpatikus szállodatulajdonos sátorhelyet is ajánl egy tó mellett, sőt, ha nagyon esős lesz az éjszaka visszavár egy ingyenes szobával. Ajánlata azért is tiszteletreméltó, mert a hotel szobáiban egy éjszaka 160 €...)
Nem kell szobában aludnunk. A Riffelberg-től órányi járásra csodálatos katlanra bukkanunk, 2700 m magasan, közepét egy gyönyörű tengerszem tölti ki, a tavat a Riffelhorn 2927 m magas, vörös sziklacsúcsa védi. Megvan az első táborhely; errefelé nem tiltják a sátrazást, igaz itt nem is sokan művelik a hegymászás ilyenfajta módját. A Riffelsee - mint később megtudjuk – egy ritka botanikai rezervációnak ad otthont. A környéken még akad vagy három tó, de egyikben sincs vegetáció, míg itt vízinövények és halak népesítik be az eléggé felmelegedett vizű tavat. Sok olyan faj van itt, amely csak itt fordul elő ilyen tengerszint fölötti magasságban. Csodálatos a tó partját díszítő gyapjúsás-mező. Meg innen lehet a Matterhorn tömbjét a legszebben fotózni...Itt már körbevesznek a négyezresek: a Dent Blanche, Obelgaberhorn, Wellenkuppe; ha felkapaszkodunk a katlan déli peremére kézzelfogható közelségbe kerülnek a Breithorn, Liskamm, és a cél: a Monte Rosa eljegesedett masszívuma. Alattunk a Gorner-gleccser, az Alpok második legnagyobb jégfolyama. Megszakértjük a holnapi útvonalat, majd a hamar kellemetlenné hidegedő estében beköltözünk a sátrakba.
Július 29 kora reggele csodálatos színekkel és fényekkel köszönt. Mint szenvedélyes tájfotós, álomföldön érzem magam; sajna a reggel csodái sokat nem tartanak, hamarosan megindul a felhősödés, fehér gomolyagokkal körbeudvarolja a hegyeket. Kilenc óra után megjönnek a turisták is – innen nem messze van a vasút és Rotenboden állomás. Perceken belül megtelnek az ösvények, a látogatók nagyrésze ázsiai. Pakolunk és elindulunk a mai napra betervezett szakasznak: végigmegyünk a Gornergrat oldalában, innét leereszkedünk 300 méternyi szintet a köves-sziklás oldalban, míg elérjük a Gorner-gleccsert. Az út a kockázatosabb részeken kötelekkel és falépcsőkkel biztosított – amúgy nagyon népszerű ez a szakasz. A gleccser vastagon van törmelékkel borítva, hágóvas és kötél nem szükséges hozzá, a hasadékok néhol mélyek, de jól láthatóak. A Gorner- és Grenz –gleccser összefolyásánál óriási moréna alakult ki, ennek szélénél igazi hasadékok tátonganak, mélyen be lehet látni rajtuk a gleccser gyomrába. A szezon elején az erre illetékesek narancssárga zászlókat raknak ki a jégre, amelyeket a szezon lejártakor begyűjtenek. Néhol láttunk ilyen jelzéseket messze bent a gleccseren és hasadékokba süllyedve is, a gleccser éves mozgása hamar eltünteti a kintfelejtett jelzéseket. Itt is beépített kötelek vannak a mélyebb hasadékok mellett - izgalmas és nagyon látványos turistaút, ha valaki arra jár ne hagyja ki!
A Monte Rosa ház fele vezető utolsó szakasz könnyű nehézségű sziklán vezet, egymást érik a kötelek, létrák. Összességében mintegy háromórás a Riffelsee-Monte Rosa hütte szakasz. A menedékház erődként helyezkedik el egy csupasz sziklamezőn, 2795 méteren, szubjektíven ítélve egyik leggyönyörűbb ház amelyet valaha is láttam. Ha a házban akarunk aludni, ajánlatos idejekorán foglalni, mert nagyon zsúfolt. Nekünk ilyen problémánk nem volt, mert sátorral voltunk és hamarosan találtunk is egy csodálatos helyet az alaptábornak. Táborépítés, majd lustálkodás. Egyvalamiről feledkezünk meg – ez pedig az akklimatizációs mászás. Bízunk abban hogy a tavalyi 4000 méter még benne van a szervezetben...
A mászásra kitűzött napra – júl. 29 – jó időt mond az előrejelzés. Éjjel háromkor csillagos égbolt fogad, hamarosan már a kőtörmelékkel küszködünk, próbálkozunk a többi csapat fejlámpái után igazodni, néhányuk épp olyan tanácstalan mint mi. Szörnyű egy rész ez a morénahalom, óriási kiterjedésű és ahány csapat, annyi út – de valahogyan sikerül a gleccser alatti falban megtalálni a felvezető utat és Előddel ott találjuk magunkat a gleccser kezdeténél, kb. tizenöt más csapat társaságában, akik nagy lelkesedéssel bogozzák hágóvasaikat, csákányaikat. Innen már kötéllel kell menni, mert a Monte Rosa gleccser alsóbb szakaszai kiterjedten hasadékosak. Ismerni kell az utat, mert könnyen eltévedés a vége és itt nagyon veszélyes tud lenni a zuhanás. Vannak azonban vezetős partik is, amelyek nagyon tudják az utat és beállunk mögéjük, vigyázva nehogy lekörözzük őket időnap előtt.
Nagyon jó tempóban ( talán túl jó!) haladunk, és reggel 4 után első csapatként érjük el az eltérőt valahol 4000 m–nél. A gleccser fagyott tetején két irányba vezetnek a hágóvas-nyomok: egy a Nordend ( 4609 m) csúcsa irányába – ez a harmadik legmagasabb csúcs – és a másik meredeken jobbra tartva a „Sattel” felé. Ennél kezdődik a Nyugati–gerinc és itt kezdődnek a technikai nehézségek: a peremhasadék megköveteli a csákány és hágóvas gyakorlott használatát. Ezen túljutva, közvetlenül a gerinc kezdetén egy jéglejtő vár, amelynek a meredeksége véleményem szerint meghaladta helyenként a 45 fokot. Ezt leküzdve jön a sziklás gerinc – kb. III-as (UIAA) szikla, majd ismét egy nagyon meredek, de havas lejtő. Ekkor már világos van, a nap sugarai zavaróan átszűrődnek keletről a sziklák közt – és a hideg sem lebecsülendő 4300 méteren. Váratlanul jelentkeznek a heveny hegyibetegség tünetei: szédülés, hányinger, rossz közérzet, étvágytalanság. A könnyelműen vett akklimatizáció megkéri az árát: Előd jobban bírja, én kevésbé. Közben megnő a mélység és kitárul a reggeli fényben a táj; alant baloldalt apró fekete sorok mozognak a Nordend felé, de mögöttünk a Nyugati gerincen még senki sem látható. A „Sattel” előtt utolért egy kéttagú, vezetős parti, itt a gerincen nem messze előttünk másznak, nagyon úgy néz ki, hogy a mai napon második csapatként érjük el Svájc tetejét. Lelassulva, de biztosan törünk a cél felé, amely minduntalan távolodik; hol egy kisebb sziklás kiemelkedés mögé rejtőzik, hol egy hólejtőt kell még kimászni hogy aztán kiderüljön: van még a gerincből.
Az utolsó sziklás rész a legnehezebb. Itt van a kulcsrész is, egy eléggé kellemetlen és kitett mászás, majd egy jeges kémény, ahol beépített kötelek is segítik a kapaszkodást. A csúcs előtt van még egy sziklás kémény ( beépített kötél itt is a bizonytalan mászóknak), ezt leküzdve megpillantjuk az üldögélő első partit: felértünk. Július 29, vasárnap délelőtt 10 óra.
A csúcs sziklás kiemelkedés, kétszemélyes csapatnak van hely rajta, az Alpokban megszokott kereszt is lekerül a csúcs mellé. Üldögélünk és bámészkodunk. Előkerülnek a fotógépek, megörökítjük a látványt, abból pedig van elég. Alattunk délnyugatra ott a Liskamm óriási tömbje, szembevakít meredek északi fala, egy megvalósitásra váró cél. Messze nyugaton jókora hegytömb magasodik ki a hegyes csúcsok és áramló felhő-gomolyagok tengeréből: a Mont Blanc. És megszámlálhatatlan hóval és jéggel borított gerinc, hegy, gleccser. Régi ismerősként üdvözöljük a Matterhorn-t, percekbe telik míg rájövünk az északnyugati nagy maszívumok neveire: Taschhorn, Dom, Weisshorn, Obergabelhorn. Karnyújtásnyira van a Monte Rosa többi nagy csúcsa: Zumsteinspitze, Punta Gnifetti – rajta Európa legmagasabban fekvő menedékháza, a Margherita (4559 m); közvetlenül alattunk a Silbersattel nyereg, és merészen elnyúlik tőle északra a Nordend.
A Dufourspitze északi oldalában van egy út, amely a „Silbersattel” nyeregbe visz, ezt választjuk lemeneti útvonalnak. Az lemenet sem gyerekjáték, folyamatos kötélereszkedések a meredek, eljegesedett útban, közben a többi csapat is felér a csúcsra – vége a magánynak, megélénkül a forgalom - és szórják le a havat, jeget. Leérve Előd megkockáztatja a Nordend szólóját. Én nem érzem jól magam, inkább megvárom a nyeregben. A Nordend egy keskeny gerinc végén helyezkedik el – ha hasonlítani kéne, talán nálunk a Királykőn vannak ilyen szakaszok. A vége egy komolyabb sziklamászás, Előd szerint elég zavaró a nagy tömeg jelenléte a mászós részeken. Egy óra alatt vissza is tért diadalmasan, most már neki megvan az Alpok harmadik legnagyobb csúcsa is. Időben vagyunk, ezért Kareszékat még várjuk, de semmi hír róluk. A rádiók nem működnek, ezért elhatározzuk, hogy leereszkedünk. Nincs amit várni, a déli nap sugaraitól a hóhidak veszélyesen megolvadhatnak a gleccseren.
Lefele a gyaloglást egy helyen szakítja meg egy kisebb jégfal: közvetlen egy hasadék mellett vezet, hátborzongatóan közel ásítozik az üreg, még ugrani is kell az 50-60 fok közti jéglejtőn.Jól jön a kötél adta biztonság – vigyázva küzdjük le az akadályt. E nehezebb ponttól eltekintve, könnyű a gleccseren a haladás, nincs több komolyabb szakasz. Őrjítően tűz a nap, a hókoloncok ráragadnak a hágóvasra, de még nem vesszük le őket, még szükség lesz rájuk a gleccser végénél, ahol nincs hó, csak a csupasz jég, a hasadékok is nagyobbak és sűrűbbek. Hamarosan Karesszel is sikerül beszélni: a Nyugati –gerinc kezdetéig jutottak el , de mivel nagyon lassan haladtak inkább a visszafordulást választották. Megbeszéljük a találkahelyet, aztán négyesben ereszkedünk a mind jegesebbé és hasadozottabbá váló gleccseren.
Kis patakok veszik birtokba a jeges felszínt, tiszavirág életű folyócskák vájnak mély kanyonokat a kék jég-be; olvad a gleccser. Fáradtan érjük el a gleccser peremét, majd pár száz méter gyaloglás a vízhordta törmeléken és megnő a látószög: most látjuk csak, hogy mekkora törmelékmező helyezkedik el előttünk. És ezen még át kell vergődni, hogy a sátrakhoz jussunk....Ahányan vagyunk annyifelé próbálkozunk, eltűnünk egymás szeme elől a háznyi méretű kövek összevisszaságában. Én szinte órányit vándoroltam a törmeléken, míg sikerült eljutnom a sátrak közelébe. Előd megelőzött, de Alexandra és Karesz jó félóra múlva érkezett meg, persze homlokegyenest ellenkező irányból.
Másnap a korán felhősödő időben indulunk vissza Zermattba. Elérve korábbi táborhelyünket - Riffelsee – elhatározzuk, hogy a Riffelberg 2927 m magas csúcsát is megmásszuk. Ide már sziklamászó felszerelés kell, de sajnos nem kedvez az idő, mert elérve a csúcs alatti utolsó akadályt a mindjobban elfeketedő égbolt sietős visszavonulásra késztet, és zuhogó záporban érünk be Rotenboden állomásba.Órányit várunk, majd a zápor elvonul, mi meg a változékony időben késő délután érjük el Zermattot, aztán a taxik segítségével Tasch-t. Pakolás, majd indulás tovább – de hogy hová, azt még nem tudjuk, és a beszerzett időjárási előrejelzések is nagyon elbátortalanítanak. Az eredeti terv szerint Előddel ketten mi elmegyünk Saas-Fee helységbe, és a környéken kinézett 3-4 négyezres csúcsot meg a Hohberghorn (4219 m) északi falát másszuk meg, miközben Karesz és partnere elmennek Chamonix-ba a Mont Blanc-ra. Pár órával később sűrűn zuhog az eső, ez döntésre kényszerít: megyünk Chamonix-ba mind a négyen, hátha ott biztatóbbak az előrejelzések a következő napokra.
És a továbbiakban? Elmentünk Chamonix-ba,ott rossz idő 3000 méter fölött, a Mont Blanc egyszer mutatja magát egy félórára...másfél nap sziklamászás Servoz-ban, majd Vallorcine-ben akarjuk mászni a környék legszebb gránitfalát, de az idő itt is beleszól. Augusztus 3-án reggel zuhog az eső, úgy döntünk, sok értelme nincs maradni. Szedjük a sátorfát és hazaautózunk. Egész Közép-Európát sötét fellegek borítják, néha bukkan ki a nap a komoran vándorló felhőtömegek mögül. Ausztria hegyeit frissen esett hó borítja, csak Magyarországra beérve érezzük, hogy azért még augusztus van és nyár. Hiába, ember tervez, de az időjárás a nagy úr... No de sebaj, legalább maradnak még megvalósítatlan tervek a következő szezonra is.
HASZNOS LINKEK:
http://www.summitpost.org/mountain/rock/150756/dufourspitze.html
http://4000er.de/
