PIGNE D'AROLLA, 2009 AUGUSZTUSA


 Nem volt elég időnk.
Az ablakon túl komor, szürke fellegek takarták el a völgy hegyláncait, hideg ködfátylak úsztak be Arolla házai közé, és néha meg-megeredt az aprószemű, hegyi eső. Üldögéltünk és tervezgettünk - mi egyebet is csinálhattunk volna? D. ma, hétfőn érkezett, és pénteken már mennie is kellett. Nem lesz időnk mindent megcsinálni, döntenünk kell, hogy hogyan töltjük az elkövetkező három napot.
D. a páromnak jó barátnője, egy svájci hegyivezető/sziklamászó-oktató nő, akivel a környék magasabb hegyeire szerettünk volna túrázni. Azonban az én ÉdesLelkem nem érzi valami jól magát, ezért kettősben leszünk kénytelenek valami komolyabbat kitalálni. A fő cél az a Dent Blanche - a szomszéd völgy négyezrese; de mivel Arolla híresen jó sziklamászó-zóna – és persze mi mászni is szeretnénk – dilemmába kerülünk. Vagy Dent Blanche és más semmi, vagy itt a környéken valami. Lehetőség az van, csak győzzön az ember választani!
Az esőfelhők végigúsznak a völgy felett, nekirohannak a Mont Collon északi falának, aztán meghátrálásra kényszerülnek, kavargó, sötétkék mennyezetként áramlanak vissza a völgy fölé. Amikor a lemenő nap fényei végre áttörik a ködfalakat, aranypárát szórva mindenre, akkora mi is elhatározzuk azt… hogy a továbbiakat eldöntjük másnap. Egy biztos: holnap jó idő lesz, rövid utakat fogunk mászni, amolyan összeszokásképpen. Holnapután talán a környék látványos tűje, az Aiguille de la Tza lesz a cél...
Másnap este az erkélyen állva nézem a Pigne D’Arolla északi falán átvonuló naplementét. "Miért ne tudnánk megcsinálni egy nap alatt?" kötöm az ebet a karóhoz; és D-t sokat nem is kell erőltetni, benne van a dologban. Öt-hat óra fel, kb. annyi le, technikailag nem nehéz az út, 1700 m szintkülönbség - ez nem nagy ügy egy akklimatizált kétfős partinak.
A reggeli hideg befurakodik a kabát alá, de sokáig nincs maradása. Folyamatos tempóban megyek elől, nem sietve, nem pihenve; a jól ismert turistaút engedelmesen simul a lábam alá. A fejlámpa fényét gazdag harmat tükrözi vissza – néhol az út simáját fagyökér-hálók szakítják meg, ilyenkor hátrafordulok D. felé segitségképp, aki fejlámpa nélkül követ. Itt hallgatólagosan én vagyok a főnök, sokszor jártam már ezt az utat, a megközelítést a normál út felé. A kora hajnal csendjét csak lépteink zaja töri meg, de az is ideillik már – túl régóta otthon vagyunk már a hegyi ösvényeken mindketten. A gleccservíz zaja erőszakosan áttöri a csend hálóját; most még kicsi, de délutánra dübörgő folyó lesz belőle. A moréna oldalán meredeken kapaszkodik az ösvény, itt utolér az hajnal – ideje pihennünk egy rövidet. Csak mi mozgunk itt lent, más senki – aki a hegyre indul, azt talán épp most költik a Vignette menedékháznál, fölöttünk ezer méterrel.
Az északi falon végigömlik a fény – még nem erős, de fokozatosan birtokba vesz minden kis repedést, sziklatömböt, olvadt aranyként árad át a kemény sziklán, havon, percről-percre diadalmasabban. Messze űzi az éjszakát, észrevetet minket a világgal; de az árnyék még hideg, a köveket meg még néhol csúszós jég borítja. Amikor elérjük a Piéce-gleccser szélét, már éles árnyékok szabdalják a fehér havat a csúcs oldalában – de a gleccser lehelete hideg, fagyos. Gyorsan és csendben beöltözünk a mászócuccba; rövid véleménycsere – mi így csináljuk a bekötést, ti úgy, mindegy, legyen az – aztán eldöntjük a hierarchiát. Valaki mindig elől megy, valaki mindig vezet, egyikünk mindig döntéshozóbb kell legyen. Meglepetésemre nekem engedi az főnökséget, bár tapasztalatai alapján őt illetné az elsőbbség. Aztán indulunk.
A gleccser széle halott, öreg jég, tele óriási kőomlások maradványaival. Láthatóan nem ajánlatos itt délután mászkálni, mert friss omlások torlasza állja el néha az utat. Most csendes a gleccser, dermedten várja a szabadító napsugarakat az olvadékvíz. A hágóvasak nyoma nem marad meg a jégen, de messze a havas részeken jól kivehetők a nyomok, sokat nem kell az útkereséssel vesződni. Valahol 3000 méternél kiérünk az árnyékból; átmenet nélkül zuhog ránk a nap, melege hamarosan izzadságpatakokat indít a hátamon. A házig már sok nincs, félórányi kapaszkodás után ott is vagyunk.Jól haladunk, időben vagyunk - ha túl későn leszünk fent a felső gleccseren, a hasadékok hóhídjai veszélyesekké olvadhatnak.
3140m, reggel 8 óra. Lent a völgy még magán hordozza az éjszaka szunnyadását, de itt már munkálkodik a ciklus: víz olvad a sziklákról, a hó felszíne kezd fellazulni, a szél megerősödik. A normál út jól kitaposott, széles ösvény – legalábbis az első párszáz méterben, aztán bekavarodunk a Col de Vignette sziklás átjárójába. Ezt követően újabb gleccserplató keresztezése vár ránk, ez már meglehetősen hasadékos. Mély vágások ásítoznak a nyomok két oldalán, néhol mélyre beszakadva egy-egy szélesebb hasadékba. Most már csak hegyek vesznek körül, az Alpok vad, eonok marta vidéke. Messze a távolban már olasz hegyek nyújtóznak fel a mélykék égre, előttük óriási gleccserfolyamok keresik útjukat. Sziklapillérre vezetnek fel a nyomok, a törmeléken és a mozgó köveken kényelmetlen a haladás a hágóvasakkal, technikai nehézségekkel itt sem találkozunk. Elhagyva a pillért, elérjük csúcshoz vezető, kezdetben meredek és jeges gleccsert. Néhol szélsodorta hótáblák takarják a jeget, de a tájékozódás egyértelmű, úton vagyunk. A mászás könnyű, monoton. Néha megállunk fotózni, egy rövid kortyot inni. A csúcs még csalóka: kiemelkedik, majd újabb, magasabb jelentkezik, hogy félóra múltán átadja helyét egy újabbnak… és így tovább. Az utolsó, sziklás kiemelkedésről pedig kisül ( a térkép tanulmányozása után), hogy nem a csúcsot látjuk. Társaságunk is akad: 2-15 fős csapatok jönnek lefele, ők azok, akik a háztól indultak, és most ugyanazon az útvonalon mennek is vissza. A nyereg felé vezető szakaszon meggyűrődik a gleccser, ez magával hozza a hasadékokat; néhol keskeny hóhídakon kell átmennünk, néhol vannak helyek, ahol szinte várom, hogy beszakadjon, annyira törékeny és olvadt a hó. Az út nehézsége, úgy mint útvonalnehézség a lehető legkönnyebb (F,”facile”), azonban a hasadékokra nagyon kell figyelni. Még egy utolsó nekirugaszkodással elérjük a nyerget, aztán még egy enyhe lejtő – és fent is állunk a Pigne D’Arolla tetején, egy hosszú, szobányi széles platón. Rajtunk kívül nincs senki, de hamarosan lesz, mert a Dix menedékház felől csapatokat látunk közeledni. De most még a miénk a csúcs.
Látom a házat Arollában. Azt, amelyet kerek öt órája hagytunk el – alattunk 1700m-el csak apró, alig kivehető barna pont csupán. Előttem meredeken szakad le az északi fal, hátam mögött vakítanak a laposan elnyúló, sima gleccserek. Háromezresek emelkednek ki feketén a környező fehérségből, késélességű gerinceik a megközelíthetetlenség érzését keltik a szemlélőben. Keskeny árnyék töri meg egy hómező makulátlanságát északnyugatra: a Tsena Réfien gleccser felé vezető nyomvonal. És ott…keletre tőlünk, lebeg a többi fölött a Dent Blanche… alatta szétesnek a kisebb háromezresek, mint jégtörő hajóorr fúrja magát az ég felé, egyre fennebb nőve….szépsége és idegensége egy lélek tükre…
Majd, egy emlékezetes napon…otthon leszek azon is… És a Matterhorn? Ott van az is, az olasz rész idegen profilját mutatja, csak annak, aki ismeri… tőle jobbra pedig merészen emelkedik a fehér hegy, a Weisshorn. Keleti gerince nem felejthető…
Dav-csapat érkezése töri meg a szárnyalást. A Dix-háztól jönnek (Nyugati-gerinc), vállalkozókedvű partnerem meg rögtön nekem esik az ötlettel: menjünk arra vissza, valószínű hosszabb lesz, de ismeretlen. Igen, az ismeretlen vonzása… minden veszélyével együtt. Félóra múlva elkeseredetten rugdalom le az egyre növekvő hókoloncokat a hágóvasról egy 40°-os hó/jéglejtő közepén, sanda pillantásokat vetve az aljában ásítozó horribilis méretű hasadékokra. D. vidáman ereszkedik előttem, neki a hágóvasán van a hó felragadását megakadályozó gumilap, az enyémen meg nincs. Kellett nekem technikai vassal idejönnöm – átkozom magamat, miközben megpróbálok nem gondolni egy kicsúszásra: D-nek a maga 60 kilójával első emberként nincs sok esélye megállítani a csúszásomat.
A játék része, ugyebár…
A Tsena Réfien gleccser vége eléggé hasadékos és meredek, de a repedések nem szélesek, könnyű átugrálni rajtuk…már amikor nem szakadok be. Szerencsére nem sikerül semmi nagyot kifognom, ezért megúszom egy-egy térdreeséssel. Néha megállunk, pár óriási hasadéknál beleleskelődünk a gleccserek nyitott gyomrába, kellő tisztelettel szörnyűlködve a feneketlenségen. Még egy hólejtő, aztán elérjük a csupasz, jeges gleccservéget. A reggel csendje már a múlté: mindenütt víz folyik, alattunk tompa dübörgések jelzik a mélyben zajló folyamatokat, mellettünk-körülöttünk vidáman csilingelő, születő csermelyek keresik útjukat egy nagyobb áramlat felé. Elbámuljuk a világot egy lapos kövön üldögélve, majd megpróbáljuk kitalálni a követendő útvonalat. Tompa dübörgés ráz fel; a Mont Blanc de Cheilon északi falából kiszakadó kőtömbök kínzóan hosszú ideig zuhannak, majd rácsattannak a függőgleccser jegére porrá-sárrá robbanva szét. Ennek hangja még nem ért el ide – valószerűtlen csendben játszódik az egész, és amikor a nagyobb tömbök továbbpörögve megkezdik útjuk második – hosszabb zuhanását a Cheilon-gleccserre, csak akkor halljuk a becsapódás reccsenő dörgését. A pillanat megfagy… a háznyi tömbök lustán forognak maguk körül, nincs zaj, nincs vízcsobogás, csak a zuhanó köveken végigkúszó árnyékok éles rajzait látom. Pillanatok, órák… ki becsüli fel az időt? Lustán omlanak szét a fal alján, a gleccser jegén. Csak egy apró hegyi közjáték, mindennapos….
Cheilon-gleccser,  ez a negyedik jégfolyam a mai nap folyamán,  amelyre lépünk. A környék legnagyobbja, ebbe csatlakozik bele a többi kisebb. Csupasz, jeges és óriási. "Csak a sarok mögött, addig kell mennünk, gondolom csak negyedóra" – ezt még a kövön ülve jegyeztem meg társnőm kérdésére. Most meg itt vagyunk a felszínén, egyelőre csak az irányt látjuk, de út, jelzés sehol… nem baj, elboldogulunk mi, ezzel nem is lenne gond. A gleccser harsog, itt már komoly pataknyi , rohanó áramlatok rombolják a jégfelszínt, hogy aztán belezuhanjanak egy kékfalú, kitudja-hányszáz méter mély kútba…Nem merészeltünk túl közel menni.
A tíz perc lustán elmászott, óra múltán értük el a Dix menedékház felé vezető, gleccsert keresztező utat. D. lába fájni kezd, de kemény nő ez, alig akarja elfogadni a segítségképp felkínált túrabotot. A Pas de Chévres hágó fölöttünk van, negyvenméternyi sziklafalán vaslétrák rendszere emelkedik, amely lehetővé teszi az átjárást az Arolla völgye felé. De odáig van még százméternyi szintmászás egy oldalmorénán…de milyen egy moréna! Poros, sáros, asztalnyi kövek mozognak, billegnek és ráadásul az egész bokaficamító út nagyon meredek. A végén láncok segítik a haladást, mert ez az egyik legnépszerűbb túraútvonal a környéken.
A létrák az utolsó akadály. Innen már ismerem a terepet, nincs több már, csak egy kényelmes, órányi turistaút. Arolla fölött, virág-és rovarzsongás között vár az én Lelkem, aztán már csak mesélünk…Sebtében leállítom az órát: szép hosszú nap volt,  3500 m szint le-fel, közel 12 óra alatt…Aztán csak nézzük a Hegyet, amelyet a délutáni nap fénye glóriával vesz körül…

FOTÓK:

HASZNOS LINKEK:

MÖNCH; NOLLEN-GERINC

Első alkalommal 2005-ben kerültem kapcsolatba a berni nagy hegyekkel. Sajna, akkor csak az Eiger-re jutottam fel a Nyugati Pilléren, a Mönch és a Jungfrau megmászása eltolódott meghatározatlan időre. Egy hétig táboroztunk az Eiger lábánál, és elnézve a Mönch Nollen-gerincét, valahol mélyen megfogalmazódott a gondolat: ezt a hegyet először innen fogom megmászni. Hogy mikor,kivel, hogyan - ez még messze volt, de az ötlet már befészkelte magát a beteljesítésre váró lehetőségek szunnyadó arzenáljába.
És itt van...norvégiai kirándulásunk utolsó napján Édes-kedves párom hirtelen lezavar egy telefonbeszélgetést, aminek a következménye az, hogy másnapi hazaérkezésünk után fogom a cókmókot és irány a Mönch Nollen-gerince, egy SAC-csapat tagjaként.Ez egy ajándék, ezt nem illik visszautasítani ( nem mintha erőst rugdalóztam volna ellene...:-) ).
Az utazás Luxemburgtól Bern-ig ( itt volt a találka a csapattal) hosszú volt és tele nyugtalanító gondolatokkal. Életemben először megyek hegyre ( és nem könnyű útra) olyan emberekkel, akiket az életben nem láttam, nem ismerem őket. Meg persze zavart a saját felkészültségem: az akklimatizáció hiánya (egy 4000 m magas hegyről van szó), a kommunikáció esetleges buktatói...
A berni találka menetrendszerűen lezajlott. Amint megláttam az első, felém tartó, a tömegből messze kilógó,hátizsákos-jégcsákányos kéttagú csapatot, elmúlt minden szorongásom, minden rossz gondolatom. Végre megkezdődött, elkezdődött, két napig azt fogom csinálni ami életem egyik fő alkotóeleme, és ettől a pillanattól kezdve csak az számít,hogy az elkövetkező pillanatok, napok újdonságait milyen hozzáállással hagyom bevésődni az emlékezés csalóka tárházába. Figyelek...új arcok, mozdulatok, idegen nyelv, kíváncsi vagy épp tartózkodó pillantások, óvatos ismerkedések; M.W., csapat vezetője rögtön megnyeri tetszésemet - sugárzik róla a keménység, magabiztosság. A többiek - egy-két kivételtől eltekintve - sem ismerik egymást, de mindenki hegymászó, mindenki SAC-tag, hamarosan az autó zaját túlkiabálva folyik az ismerkedés. Feltűnést kelt a "luxemburgi, aki Romániából jött de magyar"; a két nap folyamán nem akadt túratárs, aki nem érdeklődött volna élénken irántam. Érdekesség lehettem, az biztos... Amúgy van itt minden náció: idősebb, fiatalabb, nők...az átlagéletkor az 35 körüli.
Grindewald-ban hagyjuk M. kisbuszát, innen vonattal megyünk tovább. A csapat struktúrája: 7 tag és 4 túravezető. A Nollen nem egyszerű út: egyike a klasszikus jégutaknak az Alpokban, nehézsége D vagy D+, viszonyoktól függően. Jó jégmászó tapasztalat szükséges hozzá, plusz meg persze jó állóképesség...ettől féltem én, mert ezek a svájci népek minden héten hegyen vannak, ajjjj, mi lesz itt velem....
Az első nap a bemelegítés: felmegyünk a Guggi menedékhelyhez , amely a Nollen alatt helyezkedik el 2800 méteren. Az időjárás nem biztat sok jóval: borús, ködös, néha aprószemű eső is hull, igaz hogy nem áztat el szerencsére.A svájciak bíznak az előrejelzésekben, szerintük holnap ragyogó idő lesz. Tetszenek ezek az emberek; tempójuk könnyed és laza, nem sietnek, nem pihennek, mégis két és fél óra leforgása alatt magunk mögött tudjuk a 800 m szintet. A nap további része ismerkedéssel, alvással és evéssel telik el.
Mint öntudatos, magára valamit is adó hegymászó, én nem szeretem a vezetős partikat. Van létjogosultságuk persze, de nekem sokat jelent a hasonló felkészültségű, hasonló gondolkodású kötéltárs/partner jelenléte. Vezető esetén nincs egyéb, csak ballagás utána, hagyva és tudva hogy a fő problémákat ő oldja meg. Ez pedig összeegyezhetetlen az én mászóelveimmel. Itt, ebben a csapatban ezt nem éreztem, mert itt mindenki tapasztalt hegyjáró volt. Itt a Matterhorn nem volt nagy kunszt, szinte mindenikük járt már rajta. Már az út jellege megkérte, hogy akárki nem vállalhatta be a túrát. Ami még jó volt: ránézésre, szó nélkül elfogadtak, nem érdeklődtek egyéb teljesítményeim iránt. Tudtam, hogy nem leszek ász a csapatban, nem megyek soha a kötél elején, de alapjában kíváncsi voltam az egészre: hogyan működnek a dolgok egy profi vezetésnél. Mert azért ezek profik voltak a javából.
Reggel 3-kor ébresztő: evés, szedelőzködés majd 4-kor indulás. Minden vezető kap két embert (már akinek kettő jut..). Én R.-el, egy vezetőaspiránssal megyek, a másik ember egy öregebb mászó, G. Elől a vezető, utána G., majd én. Láthatóan R. kevéssé bízik meg a középső emberben, és jogosan: indulás után pár perccel G. elrepül egy vízjéggel borított, ártalmatlannak tűnő párkányon. Ketten sikerül megtartanunk - ez mondjuk kettős parti esetében biztosnak tűnő zuhanást eredményezett volna.
Az út alsó - megközelítő - harmadáról elmondható, hogy kitett, kb. I-II (UIAA) nehézségű mászás, rossz, törős kőzettel és mozgó kőtömbökkel. Néhol hómezőkön haladunk át, ami megkönnyíti az utat - inkább ez mint a törmelékkel borított, veszélyes párkányrendszer. Persze a szilárd biztosítási lehetőségek a sziklán minimálisak - vagyis nincsenek. Órányi haladás után ott állunk a Mönch-platón, 3112 méteren, és előttünk kibontakozik a kora hajnal fényeiből a Nollen. Itt felszereljük a hágóvasakat, a jégszerszámokat előkészítjük, még bevárjuk a lemaradó csapatot - és aztán indulás.
Előttünk van egy hólejtő, majd egy kisebb sziklaletörés az újabb hómezőig. Itt már megnő a lejtő meredeksége, a sziklán is követelmény a hágóvasakkal való biztos mászás. Elhagyva a sziklát, további utunk egy enyhe hólejtővel kezdődik, amely azonban hamarosan egy 45-55°-os jégfallá alakul át. Jégmászó-szemszögből nézve ez még nem nagy lejtőszög, még nem kéri meg a két jégcsákány használatát. Ez még "csak bemelegítés"...A jégen jó minőségű, 5-10 cm vastag firn van, egy álom rajta mászni...könnyedén haladunk, a jégszerszámokon egyensúlyozva, és hamarosan ott állunk az első standolási lehetőségnél. Itt megáll a csapat, összezsúfolódunk. Előttünk, fent a 60-80°-os jégletörés alatt egy korán induló csapat küzd a meredek jéggel. Hull a jégtörmelék, nekem az orromra , egyik nőnek pedig a homlokára esik a mászók által lezúdított törmelék egy darabja. A kiválasztott stratégia miatt a mi csapatunk most várakozik a standban, amíg az utolsók is el nem hagyják ezt a pontot.
A második stand már közvetlen a Nollen kulcsrésze alatt van: ez egy függőgleccser kompakt, előtörő orr-része, 80-85°-os átlagos meredekséggel. Meg is fogja a társaságot rendesen, és mint később kisült több felmerülő probléma is bonyolította a helyzetet. Pl. az egyik nőnek a hossz közepén hajszál híján kiesett a cipő a lábából, hágóvasastól, mindenestül. Hogy jobb legyen, mindkét nő egy szál túracsákánnyal mászott....persze, pruszikolniuk kellett, meg a vezetők standoltak ott is ahol nem volt muszáj. Bő órányit várakoztunk a standban két utolsó csapatként, és bizony reggel 7-kor június elején 3000 m fölött eléggé hideg tud lenni a reggeli szellő...Épp ezért meglehetős örömmel veszem tudomásul a vezető kiáltását: indulhattok!
Új hágóvasamnak ez az első útja, de már megmutatkoztak kvalitásai; hihetetlen precíz és biztos lépéseket tesz lehetővé, és ez kihangsúlyozódik a közel függőleges jégen. Előttem G. halad, a kötélhossz kezdetén még biztosan kezelve csákányait, de aztán a technika hiánya érezteti hatását: karjai elvesztik erejüket és lezuhan. Én mellette mászok (nem szeretném ha a hágóvasak a fejemre kerülnének),és az adott pillanatban kissé fölötte is, de stabil helyzetemnek köszönhetően nem tud lerántani, őt meg megfogja a vezető. Miután összeszedi magát, átszerel pruszikra és felhúzva magát lassan eléri a standot. E kis közjátékot kivéve én hihetetlenül élvezem a dolgot, a jeget; úgy látszik mégiscsak jó formában vagyok, mert jól tudom uralni a dolgot - úgy mentálisan, mint fizikai részen. A baj - ha lesz - az majd 4000 méter fölött fog jelentkezni...
Elhagyva a kulcsrészt, innen tovább pár kötélhossznyi, kevésbé meredek hólejtőt mászunk. Itt a vezető nem rak be köztes biztosítást, csak standot épít és felbiztosítja a másod- és harmadmászót, aztán megy is tovább. Telnek az órák, mi meg mászunk, nem létezik egyéb, csak azt ember, az eszközök meg a hegy tökéletes harmóniája. Hogy mikor érünk fel az utolsó, nagy falszakasz alatti lapos hólejtőre 3500 méterre, nem tudom. Itt várnak a többiek, ránk és még egy lemaradt csapatra, majd összegyűlve teljes létszámban, pihenünk negyedórányit az utolsó szakasz előtt.
Kora délelőtt van, a nap már vakító fénnyel árasztja el a környező csúcsokat, de mi még az északnyugati fal árnyékában didergünk. Fölöttünk egy 400 m magas meredek lejtő, alsó részén hosszan elhúzódó peremhasadékkal, "bergshrund-dal". Lazán félóra könnyű hótaposásnak ítélem - na, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Mentségemre szolgáljon, hogy még ekkora falat ilyen meredekséggel nem másztam. Lényegében egy kis része a Mönch északnyugati falának.
A "bergshrund" nem okoz problémát. Mivel jóval szezon elején vagyunk, a lezúduló lavinák feltöltötték a hasadékot, ezért egyszerűen egy óvatos mozdulattal átlépünk rajta. És eddig volt a félóra...Felnézek az előttem magasodó, árnyékfehér jéglejtőre és kezdem átértékelni az arányokat. Itt a lejtő meredeksége 55-60°, és egyáltalán nem hótaposás. Erre ténylegesen akkor döbbenek rá, amikor a közepéből visszanézve az utolsó csapatot - akik épp a "bergshrund-nál" vannak - a meredekség miatt alig látom. Itt folyamatosan haladunk, köztes biztosítások nélkül, a csákányok és hágóvasak segítségével. Izzasztó, vádliégető jég/hómászás, de nem cserélném el semmivel. Közeledünk a 4000 méterhez - fölöttünk már áttűz a nap a gerincen, jegesebb és meredekebb a lejtő - amikor az első csapat rákényszerül a köztes biztosítások elhelyezésére. Ismét várakozunk, mivel mi leszünk az utolsó csapat,aki ki fogja takarítani az utat ( vagyis kiszedi a jégcsavarokat, hevedereket).Itt mutatkozik meg a svájciak erőssége: folyamatosan haladnak, pihenés nélkül. Nem mintha nem tudnám tartani a tempót, de határozottan jólesnek a csavarkiszedések miatti perces megállások.
Aztán elvakít a nap. A gerincen napsugárözönnel körberagyogva ott áll R., előtte egy jókora szikladarab, feketéje élesen elválik a gerinc havától. Tudom hogy pár perc múlva vége - vége az mászóútnak, az egész északifal-érzésnek,a függőleges létezés egy különleges formájának - a legközelebbi ilyenfajta mászásig. Még van persze, még végig kell mennünk a kitett, ragyogó hógerincen, fel, még vannak lépcsőfokok a célig, a csúcs felé, ami lényegében nem is a cél, csak egy darabja a mai napnak, egy elválaszthatatlan része a beteljesülésnek...
Itt már érzem az akklimatizáció hiányát. Nem maradok le, tartom a tempót persze, de néha keményen szemben kell állnom rosszabbik énemmel: ülj le, pihenj meg, úgysem tudod megcsinálni pihenés nélkül...A Nollen-en nem juthatott szóhoz az élmény intenzitása miatt, de itt rögtön kihasználja az alkalmat az érvényesülésre. A mászás harc önmagunkkal, harc kényelemhez, biztonsághoz szokott énünkkel, amely nem enged egy pillanatot, rögtön jelentkezik ha lehetősége van rá...Nem engedek neki. A csúcs messze van, át kell még jutnunk még pár kiemelkedésen, amíg végre ott állhatunk a mai nap legmagasabb pontján. Előttem messze nyomok vágják át a makulátlan hólejtőt, köröskörül hegyek, gleccserek, felhők és mélykék ég...Lépés lépés után, pontok az önmegismerés rögös útján..Nem engedek a kényelemnek.
A csúcson épp elfér a 11 ember.Gratulációk, fotók, 4107 m..aztán ereszkedünk lefelé. A Mönch normál útján (déli gerinc), ahol a legtöbb ember fel szokott jönni. Nem egy gyerekjáték ez sem, folyamatosan kitett, a hópárkányok merész ívben nyúlnak be az északi fal fölé, és mindig félre kell állni a felfele igyekvők elől. Látványos út,ide még visszajövök valakivel, tudom biztosan.
A többi? Elhagyva a gerincet leérünk a turisták által autóútnyi szélességűvé taposott, Jungfraujoch-hoz vezető ösvényre, végigmasírozunk a gleccseren; hullafáradt vagyok és irgalmatlanul tűz a nap, a tömeg zsongásán keresztül épp csak látom az óriási Bollywood feliratot a Jungfraujoch-nál, majd már vonatozunk is; le az Eiger gyomrában miközben intenzíven tárgyalunk a túratársaimmal, aztán az alagút végén fehér villanás a tavaszi ég előtt: ott a Mönch, ott a Nollen-gerinc.

FOTÓK:
http://www.flickr.com/photos/19277760@N03/sets/72157621353811024/with/3714253406/ (Étienne fotói)

HASZNOS LINKEK: