VAL D'ANNIVIERS, SVÁJC ( 2011 június ) III RÉSZ


COURONNE DE BRÉONA (3159 M) - június 25

Út: Délnyugati gerinc
Jellege: sziklamászás, szezon elején néhol hóval és jéggel
Nehézség: PD+, szikla II-III ( gerinc nagyrésze), IV ( csúcs közelében)
Idő: 2 óra, a Bréona-nyeregtől a csúcsig
Topo (teljes traverz, beleértve a Délkeleti gerincet is; francia nyelven)

A leírások szerint a Couronne de Bréona gerince a vidék egyik legszebb mászóútja, klasszikus, néhol nagyon kitett sziklamászás. Egészséges, jó fogású gneisz alkotja nagy részét, és mivel nehézségi fokozata nem tűnik nagyon riasztónak - PD+ - , ráadásként meg rövid idő alatt is megközelíthető, ezért épp jó lesz egy szólókísérletre. A teljes gerinc keresztezése már keményebb dió - AD, szikla IV-V - , és ha egy ilyen rövid gerinc - egészében 724 m - kap hasonló nehézséget, akkor annak oka van. Maradok a Délnyugati gerincnél - avval a PD-vel csak elbánok, habár a +-tól nem várok sok jót.
Reggel 05:30-kor állítom meg az autót a Moiry-gleccser közelében lévő parkolóban. Irgalmatlan hideg van kint, meglepetésemre az ülepítőtó nagy részén vékony jégpáncél feszül. Az előrejelzés szerint aránylag jó idő lesz, napos-felhős. A pár nappal korábbi, Áronnal bejárt útvonalat követem - Tsaté-nyereg, onnan át a Bréona-nyeregbe. Óra múlva érem el a Tsaté-nyerget, ahol az addigra magasra kapaszkodott nap ereje messzire űzi a reggel hidegét, és perc megállás után megyek is tovább, a névtelen csúcs felé. Másik oldalán egy rövid ereszkedő vár rám, és ott is vagyok a télről maradt , fagyott havával bőségesen ellátott Bréona-nyeregben (2915 m).
Megszemlélem az előttem álló feladatot. Innen eléggé rémisztően néz ki a gerincen fűrészfogszerűen végigvonuló tornyok sora. Kezdem bánni, hogy sem kötél, sem beülő nincs nálam - nem kaptam egy jó leírást, az angol mászókalauz pedig eléggé nagyvonalúan elintézte pár szóból az egészet. Nagy szívás lesz, ha egy egyszerű kötélereszkedés miatt visszavonulásra kényszerülök. Na de lássuk csak közelebbről a problémát.

Amint gondoltam, testközelből nem olyan rémisztő a dolog. Mászni kell persze, ez nem turistaút, de mászószemmel nézve ez még nem probléma. A gerinc elején még vékony, lapokra hasadó csillámpalán kell egyensúlyozgatni, de ezt hamarosan egyre stabilabb, jófogású sárga gneisz váltja fel ezt. Kitettség még nincs, néhol a még széles tornyokról való lemászásnál kell csak odafigyelni.
Azonban hamarosan változik a gerinc jellege.A tornyok egyre meredekebbek, és bár van még lehetőség kerülgetni őket, ez is egyre inkább kitett traverzeket kíván meg. Én meg egyre inkább tisztelni kezdem ezt a fajta "PD" nehézséget.
A tornyocskákat rövid járóterepek választják el, amely alkalmat adnak a fotózásra is. Az időjárás egyre inkább romlik: szürkés-feketés, amolyan meghatározhatatlan formájú felleghadsereg gyűl a négyezresek körül. Engem még ér a nap, de a Pointe de Mourti 3600-as csúcsa már alig látszik át a szürkeségen.
Jönnek a falrészek. 20-30 méteres, kémények és bevágások szabdalta letörések, tetejükön pengeélességűvé keskenyedik a gerinc. A mászás nem nehéz, de kezd eléggé kitetté válni. Technikailag nincs gond, élvezet az egyre nagyobb és jobb fogású tömbök közt, közel függőlegesen lavírozni. Utoljára a Weissmies gerincén találtam hasonlót, azonban ott nagyságrendekkel egyszerűbb - és kevésbé meredek - volt a gerinc szerkezete. Néhol a könnyebb részeken a kőtömbök közt keskeny vályúba rendeződtek a mászók lába nyomán a kövek, azonban egyelőre jobb mászni, mint ezeket követni. Majd lefele - mert ugyanitt kell visszajönnöm, sajna.
Egyre többször kell megállnom, átgondolni a dolgokat: bevállaljak-e bizonyos szakaszokat, lefele nem-e lesz gondom velük? Nagyot nyom a latban, hogy gyakorlatilag a hegy legkönnyebb útjában vagyok, tehát ugyanitt a legbiztonságosabb visszajönnöm. 3000 méter után már folyamatos - és egyre kitettebb - a mászás, közel kell járnom a csúcshoz. Amúgy azokat a szürke felhőket leszámítva álomszép az egész - végigmasírozni 3000 méteren egy pengeéles gerincen.
Mindinkább várom, hogy meglássam a csúcsot. És ugyanakkor egyre bizonytalanabb leszek; felfele mászni könnyű, de ugyanakkor rossz rágondolni, hogy itt kell visszajönnöm. Fene a jódolgomat; nem hoztam kötelet, nagyon alábecsültem ezt az a "kissé nehéz" útvonalat (PD: "petit difficile"; francia, magyar jelentése: "kissé nehéz" ).
Aztán egyszer meglátom a szomszéd hegy csúcsát és a rávezető gerincet. Csak egy kis, éles torony van előttem, úgy gondolom a csúcs kéne legyen. De előre ittam a medve bőrére....felmászok rá, aztán meglátom előttem az igazi csúcsot. A baj csak az, hogy légvonalban csak kb. százméternyire van, de igazi, nehéz mászás választ el tőle. Aztán lenézek és belebámulok egy irgalmatlan nagy csorbába, amely a vélt és az igazi csúcs közt feszül. Kötél, ereszkedni kéne...ez az első gondolatom, a második meg az, hogy eddig volt ezúttal. Most már értem, hogy mire mondta a mászókalauz: "increasingly airy situation"...
Az órámra pillantok: a magasságmérő 3100 métert mutat... mindössze 50 méter szintkülönbség választ el a céltól. Pár percig állok, nézelődök, óvatosan elhelyezkedve csinálok pár fotót - meglehetősen kitett volt az utolsó pár méter - , aztán rápillantva a szürkülő égre megfordulok, és megkezdem a visszafele utat. Ebből az irányból könnyebb a tájékozódás, megtalálom a legtöbb helyen a gerinc alatt, a nyugati oldalban haladó könnyebb útvonalat. Könnyebb, de veszélyesebb, mert pár méterrel a tornyok alatti instabil, mozgó törmelék és emberfejnyi, tévényi kövek káoszán kell átvergődni. Az időjárás az, amely pontot tesz a dolgok végére. Amire visszaérek a gerinc kezdetéhez, már egyenletesen vonja be a fehéres maszat a csúcsokat. A Bréona-nyerget elhagyva, a mászókalauz utasításait követve megpróbálok beereszkedni egy ismeretlen úton, le a Bayenna-tó felé, azonban eltévesztem a könyvben említett vályút és egy veszélyes, törmelékkel rakott kéményben sikerül levergődnöm a tó mellé. De minden jó ha a vége jó... az biztos, hogy kétszer is megnézem ezután a "könnyű"-nek ajánlott, PD besorolású utakat.
Amikor beülök az autóba, már a nap is csak pillanatokra tudja áttörni a felhőréteget, és amikor kiszállok lent Grimentz-ben, a jóidő reménye a múlté. Egyenletesen vastag, zárt égbolt szürkíti be a délutánt. De azért nem cserélném semmiért a reggeli kiruccanást. És holnapra tényleg felhő nélküli, igazi csúcsmászásra való időt jósolnak. Ez épp jól jön a holnap reggeli projekthez.
Fotók:

Pointe de Mourti északi fal - reggel fél hatkor

Pointe de Moiry










A gerinc felső szakaszaira jellemző stabil kőzetminőség


A csúcs előtti szakasz

A Délkeleti gerinc. A piros ponttal jelölt kiemelkedéstől fordultam vissza.



PIGNE DE LA LÉ ( 3396 M) - június 26


Út: Észak-északnyugati gerinc
Jellege: hó/szikla
Nehézség: F+ /PD-
Idő: 02:15 ( saját idő, autótól csúcsig)
Szintkülönbség: 1050 m


Reggel ( 05:20) tényleg felhőtlen ég fogad - sehol semmi nyoma a tegnapi mindent beborító felhőpaplannak. Hideg van ma is, de közel sem annyira, mint tegnap. Húsz perccel korábban indulomk mint előző nap, és a Pointe de Mourti-n a reggeli fények ragyogását már jóval magasabbról fotózhatom. A Moiry-menedékház felé tartó útvonal most csendes, semmi nyoma a nappali zsivajnak - könnyű megközelíthetősége nagyon népszerűvé teszi. Gyorsan haladok felfele - úgy látszik, az Áronnal való túrázás érleli gyümölcsét, mert jó formában érzem magam. A háznál, nagy meglepetésemre rengeteg készülődő csapatot találok - már rég világos van, nem kellett volna ezek már elmenjenek, ha a Grand Cornier-re mennek? Na, de ez nem az én problémám, megállás nélkül megyek tovább a Col de Pigne nyereg irányába.
A Pigne de la Lé látványa a Tsaté-nyeregből
A gleccser szélét elérve újabb csapatokba botlok: vannak, amelyek épp most öltöznek be a gleccsercuccba, és előttem messze sokan tartanak a nyereg irányába. Hm, társaságom az lesz, látom, mert a nyeregből leginkább egy irányba mennek az emberek, ez pedig a Pigne de la Lé csúcsa.
Épp csak annyi időre állok meg, hogy a hágóvasakat meg a sisakot feltegyem, aztán irány a gleccser. 3-8 fős csapatok vannak előttem, kivétel nélkül szabályos gleccserjáró felszerelésben. Szólómászót azt sehol nem látok egyet sem. A terep amúgy könnyű, enyhén emelkedő gleccser, hasadékok nélkül. A nyereg előtti utolsó hólejtő meredek, a hágóvasak épp csak karcolják a fagyott felszínt. Elkerülöm az összes csapatot - meg vagyok elégedve magammal, mert ezek legtöbbje a háztól indult, nem pedig a völgyből ( mégha csak egy és fél órányi utat is jelent a különbség). Az árnyékos, hideg gleccser után a nyerget elérve váratlan hirtelenséggel szembetalálom magam az egyre emelkedő nap erejével és fényével. Itt kerülöm el az utolsó csapatot - így elsőként indulok neki a Pigne de la Lé csúcsának.
Az előttem álló út mászószempontból nem nagy kihívás ( habár a tegnapi PD erőssége bizony váratlan volt) : rövid, meredek gerinc, mindössze 300 m szintkülönbség, hóval és jéggel bőven ellátott, elemi mászást követelő gerinc. A másik lehetőségem az északkeleti fal útja lenne, azonban belenézve ez eléggé kiolvadtnak tűnik, és a nap növekvő erejének kitett falról könnyedén indulhat meg kőhullás. Ehhez bő órával korábban kellett volna jönnöm, ezért nekimegyek az eredeti célnak.
Ez az én világom - jég, hó és szikla - és félóra múltán azt veszem észre, hogy sajnos vége a mulatságnak, már a csúcs alatti széles jégplatón állok. Még ötvenméternyi keskenyedő gerinc, és ott is állok a Pigne de la Lé 3396 m magas, széles csúcsán, ahol egy irgalmatlan nagyra épített kőember fogad. A mászókönyv szerint ez amolyan panoráma-hegy ; a megállapítás tökéletesen illik is rá. Karnyújtásnyira vannak a Wallis-i Alpok legszebbjei, és még tovább, távolabb a pillantás akadálytalanul vonulhat végig az olyan messzi csúcsokig, mint a Mont Blanc és a Berni Felföld hegyei. A közeli négyezreseken, nehéz háromezreseken még nincs nyomvonal, talán még senki nem próbálkozott velük, hisz szezon elején vagyunk, makulátlanul ragyognak a reggeli nap fényében. Most látom csak, hogy miért indult ilyen későn az a rengeteg ember a háztól: mindenki - húsz-harminc ember is lehet - a Pointes de Mourti irányába tart. Senki a helyi nagyság, a Grand Cornier irányába. Érthető - nehéz hegy, közel négyezer méter, a csúcs alatti kulcspont, a sziklagerinc most vastagon be van lepve hóval, jókorát növelve a nehezén. A Pointes de Mourti könnyű, látványos, könnyen megközelíthető és népszerű - elnézve a tömeget.
Háromnegyed órát maradok a csúcson, aztán jön egy 6-7 fős parti, akik élénk ordibálással adják a világ tudtára, hogy milyen boldogok ők. Értem én...csak ne lennének olyan hangosak. Vége a hegyekkel való csendes társalgásomnak, mennem kell...Lefele egyre-másra kerülöm a csapatokat, a nyeregben aztán újra egyedül maradok. A gleccserre visszavezető hólejtő még csontkemény, de alább már olvadt hóba süllyedek helyenként. A ház csendes - mindenki fent van a hegyen, a néptömeg lentről meg még nem indult meg felfele.
Lefele menet még nem gondolom, hogy majd délután újra itt fogok ballagni a családdal a ház fele vezető úton...az Anniviers-völgyi vakáció utolsó felvonásaként...












A Pigne de la Lé csúcsa


Matterhorn
A Zinal-völgy felső szakasza, a Zinal-gleccserrel

Grand Cornier, a háttérben a Dent Blanche

Aiguilles de la Lé és a Garde de Bordon

Moiry-gleccser

Ober Gaberhorn
Pointes de Mourti

Couronne de Bréona











VAL D'ANNIVIERS, SVÁJC ( 2011 június ) II RÉSZ


MOIRY-MENEDÉKHÁZ ( 2825 M)  - június 17

Mivel a család hármassága sajnos időszakosan megbontatik   (részletesebben itt), ezért Áronnal kettesben vágunk neki a magashegyek birodalmának. Már megvolt a hátonhordozós tűzkeresztség egy pár rövidebb úton, de azért kiváncsi vagyok, hogy mit fog szólni ehhez a túrához az érintett. A ház a Moiry-tó felső parkolójától (2340 m) kb. két óra járásra található, a Moiry-gleccser fölött a keleti oldalon, 2825 m-en. Változatos terep, az enyhén emelkedő túraút hamarosan egy keskeny oldalmoréna tetején halad végig, majd beereszkedik a sziklafal és a morénafal közt képződött mély vályúba. Itt lelkes hujjogtatással adja tudtára a világnak Áron a vastag, fagyott hórétegek rá gyakorolt hatását.....koszos, szemetes lavinamaradványok ezek, a kora délelőtti nap még nem lágyította meg eléggé, ezért óvatosan oldalazok el rajta az első sziklafalig. Kiláncozott szakasz következik, ez már itt igazi magashegyi terep, és aztán 2500 m körül feltűnik az első komoly akadály is: a jobboldali sziklafalból fagyott hóval megrakott kémény ereszkedik alá,  a meglehetősen kitett hólejő harántolására itt is beépített köteleket helyeztek el. Ha egyedül lennék, akkor talán észre se venném, de így kétszer is meggondolom, hogy át merjek-e menni  - a hátamon izgő-mozgó csomag azonban élénk rikkantásokkal adja tudtomra, hogy élvezi a helyzetet.




A lejtő után megváltozik az út jellege, a meredek oldalon éles szerpentineken kapaszkodik az ösvény, és egyre többször állok meg levegő után kapkodva. Edzésnek nem semmi....megpróbálok egy óra alatt felmenni az úton, főleg mert Áron kezd nyűgös lenni. Adok neki egy darab kekszet, ez per pillanat elhallgattatja, és aztán úgy látszik, hogy kedvére lesz a látvány is, mert élénken elkezd magyarázni kitudjamit.
Előttünk mélyen a gleccser; csupasz, öreg felszínét kevés hasadék szaggatja. A Pointes de Mourti közel 3600-as csúcsai mellett már egész más képet mutat: kaotikus, zavaros jégletörés ott, átjárhatatlan. Afölött meg a Grand Cornier irányába nyújtózó plató még vastagon van borítva friss hóval, hiszen csak június közepe van, szezon elején járunk. A ház is - bármennyire népszerű is - még csak hétvégeken tart nyitva, az igazi népvándorlás hetekkel később kezdődik meg. Grand Cornier... egy közel négyezer méteres, nehéz hegy, titkon remélem, hogy az elkövetkező napokban megpróbálkozhatom vele.
Pointe de Moiry - 3303 m


Pointes de Mourti  - 3564 m -


 A házhoz vezető utolsó, vízszintes szakaszon már bővebben akad hó, és a hatalmas kövek közti ugrálás ismét felébreszti Áronban az ordibálási kedvet - ezúttal negatív irányban. Szerencsére egy vizesvályú megpillantása a háznál megfordítja a helyzetet, és miután kiszabadítom a hordozóból, szélsebesen birtokba veszi mindkét kézzel a jéghideg matériát, töretlen lelkesedéssel eláztatva a vastag kabátot sajátmagán. De sebaj, van még egy... Aztán , amíg én a fotózással vagyok elfoglalva, addig megszerzi a síbotomat, és bő félóra  ide-oda hurcolászás után sem hajladó elengedni, még akkor sem, amikor evés-ivás után visszaparancsolom a hordozóba.
Lefele aztán rövid elégedetlenkedés után váratlanul elalszik...persze a legkegyetlenebb zötykölődés közepette, miközben én megpróbálok a legkevesebb kilengéssel túljutni a nehéz szakaszokon.
Aztán lent megébred, és újra szerephez jut a síbot....


Pigne de la Lé - 3396 m -




CORNE DE SOREBOIS (2895 M) - június 19

A Corne de Sorebois csúcs és a nyereg - látvány a Sex da Marindá-ról
Második hosszú túrám Áronnal.
A Grimentz-ből jól látható magaslatról - a leírások szerint - a látvány páratlan. Négyezresek  és háromezresek , a wallis-i Alpok legszebb gyöngyei sorakoznak 360°-os panorámaként - feltéve, ha az emberhez kegyes az időjárás is. A megközelítése egyszerű és gyors, hála a Moiry-gát  2200 méteren elhelyezkedő parkolójának. A délelőtti időjárás nem sok jóval kecsegtet, de amikor dél elmúltával egyre rohamosabban teret nyer a kék ég, gyorsan autóba vágjuk magunkat Áronnal és irány a gát.
Délután négy óra. Ragyogó napfényben, kék égbolt alatt maszatolom be Áront napvédő kenőccsel és erőltetem rá a füles sapkát, ami ellen ő persze eget-földet rengető bömböléssel tiltakozik. Hát még mikor rákerül a napszemüveg is ! Na, ez már a kisbabajogok erőszakos lábbal tiprása....De amikor felkerül hordozóstul a hátamra, mindjárt mulattatóbb lesz a világ, annyira, hogy bizony abba kell hagyni a bömbölést, mert sokkal, de sokkal érdekesebb dolgokra kell figyelni.
Például mormotákra. Füttyentenek és pucolnak is be az első lyukba, de azért Áron észreveszi őket. Vagy fiatal ibex-csapatra, pár méterrel alattunk, akik kíváncsian bámulják meg az izgatott kisembert, aki hátizsákban utazik. Fiatalok, lehet még ők sem láttak ilyet...
Az út kényelmes, füves kapaszkodó, de ahogyan felpillantva látom, hamarosan jóval meredekebbé válik. Nem mintha sokat számítana... ez itt napi edzésnek van kinevezve, ezért ennek megfelelően csak semmi kényelem, lihegek is, mint akit hajtanak ki a világból. Az út a nyeregig két óra... miért ne lehetne felmenni egy óra alatt??


A kilátás persze lenyűgöző.




Jah, mivel nehezen tűri a legény a napszemüveget - meg a szél is erős kezd lenni, amint elhagyjuk a 2600 m-t - ezért muszáj ráadnom a síszemüvegét. Nem mintha nem tudná leszedni, de azért egyelőre még jobban tűri mint a másikat.

A nyereg közelében irgalmatlanul fúj a szél, még szerencse, hogy a gyerek vastagon fel van öltöztetve. Alig várom, hogy elérjem a gerinc túloldali menedékét, ezért a nyakamat behúzva, nyaktörő tempóban teszem meg az utolsó száz métert, és kapkopó lélegzettel  slisszolok a nyergen át a  - reményeim szerint - szélmentes oldalra. Huh, fújok egy nagyot, amint az üvöltő fergeteg enyhe széllökéseké szelídül, felpillantok...
És szószerint megáll bennem az ütő.
Sok helyen kibámészkodtam magam az Alpokban, mondhatom, hogy  nem vagyok már kezdő ilyen téren.  Négyezer méterről, kétezer méterről, erre a célra dedikált kilátóhelyről stb. ....de erre semmi nem készített fel. Felrázom magam, leszedem a hordozót, kiengedem Áront - aki azonnal megszerzi a síbotot és látvány ide vagy oda, mindenáron össze akarja szedni az összes nyeregbeli követ kóstolónak, tekintet nélkül annak 500 grammos vagy 50 kilós darabjára, - és aztán csak ülök és nézek. Akárcsak a három idős angol fickó, akik mint később kiderült Chamonix-ból Zermatt felé tartanak gyalogszerrel.
A fénykép nem adja vissza. A látvány lélegzetállító; az elmúlt napok hava szinte Himalája-szerűen  fenségessé varázsolta a Zinal -völgyet lezáró hegykoronát. Itt nincs könnyű hegy...nem a Svájci-Alpok legmagasabbjai vannak előttem az igaz, de véleményem szerint ennyi nehéz kihívást tartogató négy- és háromezrest ritkán látni egy hegyláncon belül. Nem nyúlok a térképhez, próbálom felismerni a kalauzokban annyiszor látott északi falakat, gerinceket. Obergabelhorn, Wellenkuppe; az ott meg mi? jah, a Schalihorn...aztán a Zinalrothorn pengeéles gerince, és egy irgalmatlan nagy valami, amelyről csak negyedórányi tűnődés után esik le, hogy a Weisshorn...soha nem láttam még ebből a szögből; a nyugati fal vastagon megrakott falát elnézve újra előtolakodik a Himalája vonulataihoz való hasonlítgatás.


Időtlen pillanatok...de aztán visszatérünk  a való életbe. Az angolok lemennek a Zinal-völgybe, mi meg felkerekedünk a pár percnyire lévő csúcs irányába. Fúj a szél kíméletlenül , Áronnak az orra bedugult, és az enyém sincs jobb állapotban. Sokat nem is időzünk a csúcson - ahonnan tényleg fantasztikus a kilátás, de az első pillantást a nyeregből már nem tudja meghaladni - megyünk is le egykettőre. Még reméltem, hogy a Sorebois-gerincen továbbmenve eljuthatok az első háromezresig ( ez lehetne Áron első háromezrese, mégha az én hátamon jutna is fel rá:-) ), de elnézve a rám váró hópárkányokat és az egyre erősödő szelet is figyelembe véve, a lemenetel mellett döntök. Majd máskor...








Apropó, tényleg összejött a számított idő...na nem egy óra alatt, hanem 1 óra tíz perc alatt. Ahhoz képest, hogy a kalauzidő 1: 40 perc, elégedett lehetek. Egész hasznos dolog Áronnak a hátamon túrázni:-), 13 kilója nem elhanyagolható tényező...


COL DU TSATÉ (2868 M) & NÉVTELEN CSÚCS (2986 M) - június 21

Napról napra magasabbra, minél hosszabb úton - ez a cél. Magasabbra mint tegnap, holnap meg még tovább egy lépéssel. A mai cél egy nyereg, ahonnan - reményeim szerint - elérek egy háromezrest. Persze Áronnal a hátamon...
Újra egy kétórás úton baktatunk, ezúttal az irány a Moiry- duzzasztógátat nyugatról határoló sziklás háromezresek birodalma. Egyik legismertebb nyereg felé tartunk - Col du Tsaté ("col" -nyereg, hágó  franciául) , ez biztosítja a legrövidebb összeköttetést a Hérens és Anniviers völgyek közt.
Hogy érdekesebb legyen utunkba esik egy-két tó is (a nagyobbnak neve is van: Lac de Bayenna, 2548 m); az útvonal kényelmes, szelíd gyaloglás, észrevétlenül emelkedik a 2800-as hágó felé, és csak az utolsó 100 m szint az, ahol érezni kezdi az ember a lábait...na meg Áron súlyát, persze. Amúgy a legény az jól elvan, kezdte megszokni ezt a hátonhordozós kirándulásokat, sőt, már a napkrémezést is nagy sztoicizmussal fogadja. Ellenben a napszemüvegekkel még mindig rettentő haragot tart - tépi le magáról, ahogyan csak tudja.
A nyereghez közeledve az addig élénken nyüzsgő, kommentáló kisördög elhallgat - illetve átvált szabályos horkolásba. Na, jól nézünk ki - épp a végcél előtt....De a túloldalról átsüvítő szélroham felébreszti a szendergőt.
Ismerős dolgok tűnnek fel  - Arolla hegyei, oly szeretett vidékem ez nekem! Ott van a Pigne d'Arolla, messze ragyog a Mont Blanc de Cheilon tökéletes szimmetriájú, háromszög-alakú északi fala. És még sok más, ismert-ismeretlen, vágykeltő-beteljesítő alpesi csúcs.





Négyezresek: Mont Blanc de Cheilon és Grand Combin
Pointe du Bandon (3064 m)
Hát, akárhogyan is fürkészem, a nyereg északi részén emelkedő Pointe du Bandon-ra nem látok felvezető utat - legalábbis olyat, amelyet egy gyerekkel a hátamon meg mernék próbálni. Ellenben a déli oldalon enyhébben emelkedik egy sziklás gerinc, ahol esetleg  könnyebb mászással fel tudok jutni legmagasabb pontjára.

Negyedóra és el is érem a kiszemelt pontot. A gerinc könnyű, egy helyen van egy max. II nehézségű falrész - említésre is alig érdemes, de feldobja az eddigi monoton trekkinget.




Aztán végigsétálunk a százméternyi, sziklás gerincen és ott is vagyunk. Sajnálatomra ez nem éri el a 3000 métert...térképes tájékozódás után kiderül, hogy épp csak 2986 m, és még neve sincs. Na de a kilátás meg az eddigi út kárpótol az egészért. Meg persze Áron lelkesen résztvesz örömömben, habár gyanítom, hogy inkább a síbotnak szól a lelkesedés, amelyet most már saját tulajdonának tekint és vissza nem adna semmi pénzért - inkább magával cipeli, mindezt reggeli indulásunk óta !

Weisshorn nyugati fal - ahogyan a Tsaté-nyeregből látszik


Áron eddigi rekordja - 2985 m


SEX DE MARINDA ( 2907 M) - június 24



Végre-valahára visszatér a mamó, újra töretlen a hármasság. Az időjárás is többé-kevésbé velünk tart, az elmúlt napok változó, néha esős, néha ködös előrejelzései helyett most egyre inkább javuló időt mondanak. Szedjük hát a cókmókot, felkanyargunk a már unalomig ismert szerpentineken a Moiry-gát parkolójáig, aztán megcélozzuk a Torrent-nyerget.
Két-háromórás út vár ránk, de ez egyszer Áron nem úgy gondolja a dolgot, és 2700 m körül irgalmatlanul elkezd üvölteni, kisebb galibát okozva ezzel szerető szülei lelkivilágában. Eltelik negyedóra, Áron rendületlenül üvölti világnak bánatát - csak épp mi nem tudjuk, hogy az mi. A rejtély egyre nagyobb - mi baja a gyereknek? - de nem kerül megfejtésre, és az egyre fokozódó érzelmi krízis miatt a lemenésre szavazunk, nem épp a legegyetértőbben jutva el a döntéshez. Én ordítattnám még felfele egy keveset - hátha helyrejön és újra szép s jó lesz minden, mehetünk felfele - azonban az anyai hozzáállás miatt én is kétségbe esek, ígyhát visszafordulunk.
Na, persze....10 perc után már minden jó és szép meg rendben, nagy hujjogtatások, kommentálások közepette szerzi meg az ember surmenc kölyke a síbotot. Szerencsére még előttünk van egy emelkedő lehetőség: a Grimentz fölött emelkedő 2906 m magas, fura nevű Sex de Marinda  - völgy felől nézve - látványos csúcsa.
El is érjük, fel is mászunk rá - a kilátás pazar, sajna gyűlnek a fellegek is. Esőt azért nem hoznak, de a keleti négyezresek nem igazán bontakoznak ki miattuk teljes valójukban. A csúcsra a Basset de Lona-tól (nyereg, 2792 m) egyre inkább elkeskenyedő gerinc vezet ( hasonló mint nálunk a Királykő Hegyes-csúcsa felé, keletről vezető szakasz, csak épp nagyon rövid). A legmagasabb pontról lenyűgöző a kilátás: 1500 méterrel alattunk, meredek hegyoldalra kapaszkodva sziesztázik Grimentz, alább meg az Anniviers-völgy felső szakaszai. Messze-messze meg a Lötschental fölötti hegyek fehérlenek, egyre sűrűbb felhőtakaró mögé rejtve magukat.
Áron úgy látszik megbékél a helyzettel, mert egész túra alatt jól elvan - hszti, üvöltözés lezárva. Jópár órával később fáradtan ballagunk a gát fele, amikor elalszik a hordozóban, olyan édesen, békésen  és fittyet hányva a körülményekre, ahogyan csak az ekkora emberkék tudnak...