- Szurdok-kő repedése mászóút ( 6B, 250 m, 8 kötélhossz)
Reggel nem tudunk dönteni, hogy miként is legyen a mai nap; hosszú út kellene, nem valami rövid erőpróba. A. végül elkalauzol minket egy fal alá, amely a szoros Moldva felőli kijáratánál emelkedik, és - elnézve magasságát - biztosan nem fogunk egyhamar kijönni belőle.
A "Szurdok-kő repedése" lényegében csak egy másik út - a "Művészet-repedés" variánsa - a két út egy folyamatos kéményrendszert követ, és csak az utolsó három hossz nem közös. Habár mindkét trasszét a Romániában kialakult, klasszikus mászóutakat osztályozó rendszer szerint a maximális nehézségi kategóriába sorolják - 6B - , sokak szerint a variáns könnyebb.
Persze, mindezt azután sikerül kiderítenem, miután megmásszuk... A. azt mondja, hogy jó sokat lehet benne szabadon mászni (na, ez érdekel engem, nem a szeglétrázás), szép, látványos út. Ők elmennek a projektjeikhez K.-val, mi meg nekiveselkedünk az erdőnek. A megközelítés után - kb. 200 méter szintkülönbségnyi meredek, izzasztó erdőtúra - ott állunk a fal alatt, ahol kissé idegesen veszem tudomásul, hogy hát ez bizony egy elég nehéz út; a falra festett öles 6B nem sok jót ígér. Előkaparva a mászókalauzt, kiderül, hogy én eddig rossz topót követtem, mert ott egy egész más útról ( egy jóval könnyebbről) volt szó. Na, de ha már itt vagyunk a fal alatt, akkor lássuk.
Az első hossz széles , jól mászható kémény, de amint az első standot elérve szétnézek, a látvány nem sok jót ígér. Fölöttem kisebb boltozatok tolakodnak be az egyre határozottabb - és szűkebb - kéményrendszerbe, ha jól látom, akkor itt újra a mesterséges technikához kell nyúlni. Amire Berci felér a biztosítóhelyhez, arra már elmúlik a kezdeti idegeskedés, bizonytalankodás, belezökkenek a mászás világába.
 |
| A második standhely... |
A második hossznál az út már kezdi kimutatni a foga fehérjét: szűk, néhol repedéssé keskenyülő kémények, egyre áthajlóbb részek. Itt már egyre gyakrabban a szegből-szegbe technikájához kell nyúlni, szerencsére az első megmászók eléggé megrakták szeggel ahhoz, hogy a mászás ne legyen túl problémás. Lehet, hogy valaki ki tudja mászni szabadon is, de azok nem mi leszünk, és nem most. Időközben rájövök, hogy túl lazán vettem a kalauz figyelmeztetését: azt, hogy nagyon szűk helyek vannak, és nem tanácsos sok felesleges cuccal, neadjisten hátizsákkal belemászni. Néhol alig sikerül kiszabadulnom a kémények fogságából a hátizsák miatt, a legnehezebb résznél - egy áthajló A3, ahol egy létrát is bentfelejtett valaki (nagy könnyebséget jelentett) - hajszál híján sikerül kiesnem. Amúgy volt nálunk létra, de egyikünk sem kényszerült a használatára.
A nagyfal-érzés egyre erősebb, boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. A standok jók, biztosan kiépítettek és kényelmesek...ha az ember megtalálja! A rövidebb kötélhosszakat egybeveszem a következővel, ezért nagyon reménykedem, hogy a mászókalauz írója pontosan írta oda azokat a fránya métereket, amelyek elválasztják a standokat... Egy részen épp az új, modern szögekkel ellátott stand alatt tízméternyivel fogynak el a közteseim, de szerencsére elérem még a régi helyet, ahol pár régen bevert szeg még mindig elég biztonságot ad ahhoz, hogy az ember idegeskedés nélkül függjön az áthajló mélységek fölött.
Kötélhossz következik kötélhossz után, eléggé változatosan. Egy helyen fura szituációba kerülök: az út bemegy egy széles hasadékba, amely tulajdonképpen egy barlang, és amelynek a mennyezete nyitott, ahol elméletileg újra vissza tud mászni az ember az útba. Felmászok odáig - 7-8 m, biztosítópont az egy szál sem - , de túl keskeny a repedés ahhoz, hogy átférjek rajta. Ígyhát újra le, aztán egy kitett, áthajló részen érem el az út eredeti vonalát. Kevés ilyen érdekes helyen másztam eddig, mint ebben az útban...
Én vagyok az elölmászó egész addig, ahol a két út elválik egymástól. A leírás szerint itt már túl vagyunk a nehéz részeken, de a pár nappal azelőtti kézsérülésem is egyre zavaróbb, ezért amikor Berci ajánlkozik , hogy elől megy az utolsó előtti hosszban, nem is tiltakozom nagyon. Mint később kiderül, ez a hossz volt az egyik legszebb - ha nem a legszebb - az útban: változatos, kitett mászás, max. IV nehézségű szakaszokkal, a végén egy bombabiztos standdal. Az utolsó két hossz újra az enyém, jobban mondva csak egy, mert egybevéve mászom az egészet. Ez már nehezebb, és itt már eléggé fárasztó a folyamatos szegből-szegbe mászás a mesterséges részeken; de aztán egy utolsó nekirugaszkodással átvergődöm a legutolsó húsz méter koszos, vegetációval vastagon benőtt kéményén, és ott is vagyok az erdővel sűrűn benőtt tetőn.
Kb. négy órát tölthettünk az útban, ami egy ekkora és ilyen nehézségű fal esetében nem egy rossz teljesítmény. Hogy ekkor mondta-e Berci, vagy valamelyik későbbi/korábban mászott útban, arra már nem emlékszem tisztán: "Látod, így kell mászni, ez a jó mászás!" - és a bekötőcsomókra mutat, amelyek nincsenek meghúzódva, nem kaptak terhelést, mert egyikünk sem esett a kötélbe.
A visszavonulás elég kóválygósra sikerül - alighogy utat találunk lefele, el is veszítjük; aztán ezt keresgélve belemászunk az erdő legsűrűbb részébe, majd csaknem egy órányi tekergés után sikerül megtalálnunk a szoros aljához levezető helyes irányt. Rég nem esett ilyen jól a Békás-patakba beömlő források jéghideg vizében való lábáztatás:-)
No comments:
Post a Comment