Kivel?: egyedül, jó szokás szerint :-)
Trasszé jellege: túraútvonal, szintkülönbség: 980 m (fel)
Idő: 01:42
 |
| A piros a felmenet, a zöld meg a le.... |
Öreg délelőtt van már, amikor bevágom a nélkülözhetetlen "technikai" felszerelést a hátizsákba, és elindulok - ez esetben csak a síbotokról van szó. Felhőgomolyagok takarják a napi célt, de amúgy jó idő van, Malojá-ra augusztusi intenzitással tűz le a nap, és hamarosan ömlik is a víz rólam, akármennyire is laza tempóval akarok menni.
Semmi komoly, amiért sietni kellene, csak egy kis bemelegítés az elkövetkező hetekre; a cél egy Maloja fölötti relatíve alacsony - 2780m - technikai nehézség nélküli, könnyen elérhető csúcs. Pár kilométerre vagyok az olasz határtól, a Maloja-hágón túl már a Bregaglia (Bergell) völgye mélyül, és nagyon remélem, hogy a Lunghin-csúcsról vethetek egy pillantást az alpesi sziklamászás koronázatlan királyaira - többek közt a Cengalo és Badile híres, álomszép gránitfalaira. Na de ez még messze van, egyelőre az első meredekebb kapaszkodókat gyűröm a Lunghin-tó ( Lagh dal Lunghin, 2484 m) irányába.
 |
| A Piz Lughin - látvány a Segl-tó mellől |
Túl vagyok már 2000 méter tengerszint fölötti magasságon, amikor fura állatokra leszek figyelmes. Hmmm... ezek a svájciak mindenféle négylábú lényt összeszednek, meg mindenféle őshonos, ilyen-olyan speciális célra (is) használható állatuk van ( példa rá a "verekedő tehenek", érdeklődőknek leírás itt ), de ezek a szarvasmarhák (mert azok) újak. Gyapjas, a skóciai Kyloe marhára emlékeztető egyedek csoportja legeli nemes egykedvűséggel a havasi flórát. Nem zavartatják magukat jelenlétemtől, egy-kettő bámul meg csak, amint lencsevégre kapom őket. Aztán egyéb köti le a figyelmemet, mert megváltozik a táj, a gazdag, völgyalji legelőknek vége, meredek sziklák közt kapaszkodom fel a tóhoz.
Hatalmas, mélykék tengerszem ez a tó - kétoldalt közel háromezres csúcsok őrzik vize nyugalmát. Északon beleszakad a vízbe a Piz Grevasalvas (2932 m) törmelékes fala, délről meg a Lunghin enyhébb meredekségű lejtői határolják. Mintha a tó egy határ lenne két világ közt - a tó alatt még zöldell a vegetáció, ellenben fölötte a hegyoldalak már az alpesi hegyvidék életsivár, kő, szikla- és törmelékvilágát képviselik. A piros jelzéssel ellátott út továbbvisz a Lunghin-nyereg irányába, ezért én is arra indulok. Hamarosan annyi lesz az itt-ott, gyengébben-erősebben kitaposott ösvény, hogy elő kell vennem a térképet a biztos irány miatt, mert a szétlaposodott, kőtörmelékkel borított lejtőket egyre inkább betakarja a délről áramló felhőtömeg. Néha felszakad a fehér fal, és fel-feltűnik egy-egy jelzés is. Aztán - nem messze a nyeregtől - szerencsém van: szélroham szórja szét a ködöt annyira, hogy jól láthatóvá válik a Lunghin-csúcshoz vezető gerinc. Sokat nem gondolkodom - megpróbálom jegyezni az irányt meg néhány sziklalakzatot, aztán letérek a jelzett útról és irány a gerinc. Nem telik el több mint két-három perc - ez elég a ködnek is újjászerveződni - és meglepetésemre kék jelzésre akadok, amely a csúcs felé tart. (A svájci túra- és alpesi jelzések hierarchiájáról ezen a linken érdemes tájékozódni) . Sajna a lényeget, az olasz oldalt nem látom, mert a néha komor-szürkébe váltó, tejfehér ködfal elzárja a kilátást. A gerinc könnyű, az útvonal azt követve kígyózik fel egyre magasabbra, és csak néhol szakítja meg a lábam alatti szürke kőzettörmeléket a gerincből kiálló, alapvető mászást igénylő kis sziklatornyok sárga, kompaktabb kőzete. A déli oldal függőlegesen letörő falai pazar kilátást sejtetnek, sajnos a köd makacsul ellenszegül minden kutató pillantásnak.
 |
| Piz Grevasalvas ( 2932 m) és a Lagh dal Lunghin (2484 m) |
A csúcs előtt meredek felugrás nehezíti a haladást, én itt nem követem az ösvényt, hanem meredek táblákon mászok fel a legmagasabb pontig. Amolyan igazi csúcs, pár négyzetméter széles csak, és - minő ajándék! - a hegytető tiszta; a köd ott örvénylik körülötte, de tisztes távolságot tart, mintha egy titokzatos határ akadályozná meg abban, hogy ráhömpölyögjön e napsütötte szigetre és bekebelezze, megsemmisítse.
Egyfajta reveláció itt állni, eme kis tisztáson, 2780 méteren, miközben körülöttem pillanatonként változik az áramló felhőtenger. Dél felé semmit nem látok, mert a ködfal magasra emelkedik, magasabbra mint a csúcs; észak fele is erőszakosan törnek be az áramlatok, néha-néha még megpillantom a tavat is, meg a csúcsról lefele tartó embereket is... de keleten, na ott jéglejtőkön csillan a kora délutáni nap. A nagyok, a Bernina-csoport hegyei: A Piz Bernina (mászás leírása itt) , Piz Scerscen, Piz Roseg. Jutalom ez, rövid percek öröme, mert a felhők nem ismernek irgalmat, jönnek-mennek, lustán hömpölyögnek, de feltartózhatatlanul.
Állok ezen a kis szigeten, mintha a világ központja lenne...ahogyan nekem most az is.
Aztán elmúlik a varázs, semmivé foszlik a képzeletbeli határ, és a hűvös szél előszedeti velem a kabátot. A következő pillantás már erőtelenül hull bele a tolakodó ködbe. Elveszek benne. én is, a világ is. Szedelőzködöm, még egy utolsó pillantást vetve a kis kőtornyokra, majd egy lépés a le irányába, amikor meglátok valamit. Egy nagy lapos kő alá bedugott fólia. Abban pedig ott a csúcskönyv.
Persze, nincs itt más magyar szó, bejegyzés, csak az, ami most belekerül. És hogy a kör záruljon, pár nap múlva belekerül egy másik is, a Páromé, aki ugyancsak tiszteletét teszi ezen - a szomszédsághoz mérten - jelentéktelen csúcson.
Lefele megtalálom az utat, amely leereszkedik a tóhoz, kihagyva a Lunghin-nyerget. Rövid szieszta után - a Grevasalvas csúcs lenne még mára, de a felhősödés miatt nem foglalkozom vele, mert mászós-jelzetlen lenne - messze elmegyek északkelet felé, megkerülöm a Grevasalvast, továbbhaladok a Lagrev-csúcs irányába is, aztán egy meredek, jelzetlen úton beereszkedek egy pici, pár házból álló település irányába. Blaunca, 2037 m - pár ósdi szétszórt ház, fa és kő, egy ősi életmód maradványai. Ez az első benyomás - aztán figyelmesebben megnézve az összeródalt deszkákat, feltűnik mögöttük az üvegbe és acélba rejtett modern házbelső. Durva kövek mögött földig érő modern, többrétegű ablakok, SUV-ok meg Subaruk az udvarokban...ez Svájc.
Kellemetlen, hideg szélben ballagok vissza Maloja felé, árnyékom hosszúra nyúlik a néha-néha még feltűnő nap sugarainak aranyló foltjaiban. Egy padnál megállva elbámészkodom a Monte Forno gleccserövezte nyugati oldalát - vágymorzsákat kavar az esti szél. Eléggé fáradtan róvom az utolsó meredek ereszkedőket, pár pillanatig még megállok eszmét cserélni meg útbaigazítást adni egy öreg apácának és egy fiatal növendéknek...elnézem, amint gyors léptekkel haladnak felfele Blaunca irányába, olyan fürgén, mintha aszfalton igyekeznének céljuk felé, aztán belemerülök Maloja kora esti kihaltságába.
No comments:
Post a Comment