LUXEMBURGI MÁSZÓHELYEK III : L'ESCALE, ARLON


Újabb megtévesztő blogcím, mert  - hasonlóan az Igel-i mászóhelyhez - ez sem Luxemburgban található, hanem a "határtól" pár kilométerrel nyugatabbra, ezúttal Belgiumban. De mivel egyike a környék legjelentősebb "indoor" mászóhelyének, ahová a luxemburgi mászók nagyrésze heti rendszereséggel eljár, ezért lelkifurdalás nélkül sorolom a luxemburgi mászóhelyek közé. 
A L'Escale nevű sportcentrum Arlon város szélében található egy jókora épületben, amelyben a mászótermeken kívül még fitness-központ is található. Ez egy hasznos megoldás, mert a legtöbb ambiciózus mászónak szüksége van erőedzésre, ezért itt megtalálja annak lehetőségét is. De lássuk csak, hogy mit kínál a mászni vágyónak a komplexum... 
Több, mint 1200 négyzetméternyi, 8-17 m magasságú vertikális felület, plusz a nemrégen megnyitott, különálló boulder-terem (650 négyzetméter) falai a legigényesebb mászók követelményeit is kielégíthetik. Van itt mindenféle edzési lehetőség: Güllich-panó a felsőkategóriának, különálló gyerekfal a jövendő generációnak, játszóhely, sőt még egy jókora söröző/pihenő is helyet kapott az épületben, ahonnan kényelmesen élvezhető a környék mászótársadalmának pillanatnyi tevékenysége. Kölcsönözhető  - vagy vásárolható - a mászáshoz szükséges, teljes felszerelés, és megtalálhatóak itt a környék mászókalauzai is. Az utakat az itt dolgozó mászók építik, akik nagyrésze országos vagy helyi bajnok, és nagyrészt a profi kategóriába sorolható, épp ezért az utak jellege teljesen más, mint pl. a Niederanven-i teremben (ahová mi heti rendszereséggel járunk). Egy ilyen nagy teremben számtalan a lehetőség a különféle kategóriájú utak építésére, ezért van itt minden nehézség (és mennyiség), kezdve a könnyű, 3-as nehézségű utaktól az elit kategória 8a, 8c-jéig. Általános az, hogy ha pár heti Niederanven-i mászás után meglátogatjuk ezt a termet, az első pár út kimászása mindig elégedetlenkedéssel és hitetlenkedéssel párosul: "ez nem lehet igaz, hogy ez nem sikerül, hiszen én ezt a  nehézséget simán mászom  másutt !!" - típusú morgolódás. Jellemző, hogy technikailag olyan kihívó utakról van szó, amelyekhez a másik teremben nem vagyunk hozzászokva, ezáltal egyfajta tévhitbe ringatva magunkat, ugyebár... és  itt nyilvánul meg az útépítők profi felkészültsége; értve ezalatt, hogy ugyanazon nehézségű utakat anyira változatosan építik fel, hogy a mászó jókora technikai repertoárral kell rendelkezzen ahhoz, hogy le tudja gyűrni őket. Mert megtörténhet, hogy egy 6b nagyon kézreáll nekem, aztán utána csak nézem hitetlenül azt a 6a-t, amely kifog rajtam sokszorosan...
Kedvencem a boulder-terem. A felületek sokféle kialakítása rengeteg változatos út megépítését teszi lehetővé, és ez célorientált edzésprogramok kialakításához segíti hozzá a mászót. Lehet mászni hosszú, alkarpumpáló, többszáz fogásból álló keresztezéseket, vagy rövid, dinamikus mozdulatokat kívánó problémákat. És mindezen sok jóságért mit is kérnek a szervezők? Egy belépés  - nincs kötve órához - 9 €, az évi bérlet már jóval borsosabb, főként hogyha a fittnessz termet is szándékunkban áll rendszeresen látogatni. Számunkra csak egy baja van: Luxemburgtól közel 40 km-t kell autózni, ami azért még itt is távolság. De ha nem is rendszeresen, azért a havi egyszeri látogatást mindig megpróbáljuk beiktatni...

Fotók:




























KKN TROPHY, MÁSZÓVERSENY LUXEMBURGBAN ( november 10)

Helyszín: Niederanven, Kloterklub
Időpont: 2012 november 10

A klubról már írtam korábban  - , és mert már lassan 3 éve lesz, hogy Péterrel ide járunk mászni, mondhatni heti rendszerességgel, ezért elmondhatom, hogy törzstagnak számítunk. Eddig még sikerült kikerülnünk az éves versenyrendezvényeket, de ezúttal nem úsztuk meg :-)) . Nem mintha annyira szerettük volna kikerülni, de eddig valamiképp soha nem voltunk jelen  az ilyesfajta rendezvényeknél. 
Jómagam a mostani részvételt sem vettem komolyan... nem vagyok én versenyző alkat :-); habár régebben Karesszal sokat jártam az otthoni "open" jellegű sziklamászó rendezvényekre az "Adrenalin" tagjaként, de az egy teljesen más hangulatú dolog volt. Itt igazából Péter volt az, aki nagy lelkesedéssel  állt a dolog mellé,  de a hozzáállást az döntötte el, hogy a zsüri egyik tagja  egyszerűen felírta a nevünket a résztvevők listájára. Ez ellen nem lehetett apelláta :-)... ezért hát gondolva egy jó kis vasárnap délutáni mászásra - na meg persze informálódni a luxemburgi klubversenyekről - ott találtuk magunkat a dolgok sűrűjében. 
Kétéves klubbéli pályafutásunk alatti fejlődésünkről azért annyi elmondható, hogy jóval előbb tartunk mindketten, mint sok más klubtag. Nem, egyáltalán nem kell szuperkemény, felső-középkategóriás mászásokra gondolni - ezt a fejlődést a klub szintjéhez mérem. Persze sokan csak egyszerűen heti testmozgást, kikapcsolódást keresnek, eszük ágában sincs többet befektetni a haladás érdekében. Márpedig egy idő után ugyanazok az utak, ugyanazon szinten bizony unalmassá válnak... muszáj picit fejlődni, ahhoz már azonban más hozzáállás kell. A motiváció önmagában nem elég, rá kell dolgozni a további eredményekre, ami bizony fárasztó, fájdalmas edzésekkel jár(hat) együtt. Kíváncsi is voltam, hogy hogyan teljesítenek a résztvevők, hogyan rostálódik meg a klub ilyen szempontból. Más dolog egy nehéz, de megtanult, unalomig ismert utat mászni vagy egy ugyanolyan nehézségű, de a mászó számára ismeretlen kihívással megbirkózni.
Első pillantásra a szervezés kissé zavarba hozott: csak három út (elődöntők vagy kvalifikációs utak), 4-5c közti nehézségűek, majd egy döntő ( 6b+? ). Több útra számítottam... A három út első látásra nem volt nehéz, azonban a harmadik bizony keményen megrostálta a résztvevőket. A szervezők azt mondták, hogy nem kell senkinek elölmászni ( legtöbb klubtag csak ritkán választja ezt az opciót a napi mászások során, ezért csak kevesen lettek volna képesek a versenyzők közül  ezen szabállyal bevállalni a versenyzést), marad az alsó biztosítás, vagyis a "toprope".
Az elődöntőknél minden versenyző jelen lehetett ( ilyenkor persze az első részvevőnek a legrosszabb, mert nincs információja az útról), de a döntőnél már szabályszerű elkülönítés volt. Személy szerint helyénvalónak találtam az utak nehézségeit ( dicséret illeti persze Ingmart, aki építette, dehát ő más kategória, mint mi, földi halandók... ő, aki 6c, 7 a-val melegít be :-) ),  az utolsó elődöntős út igazán meggondolkodtatott: a legvégső fogást elérni, illetve megragadni biztosan - mert elérni nagyon sokan elérték - nagyon kevés versenyzőnek sikerült, egész pontosan hármunknak. Amelyből kettő a szebbik nem sorait gyarapítja...
Mivel pontozással értékelték az elért teljesítményeket a bírók, ezért a döntőbe hatan kerültünk be, köztük persze Péter is. Hajrá magyarok !...:-)
A két lány a döntő útjából ugyanarról a fogásról esett vissza, ezért döntetlen volt, így hát mindketten újrapróbálták az utat. Mindketten nagyon jó mászók, de az utolsó áthajlás kifogott rajtuk. Az adott falrész kemény diónak bizonyult, mert csakis nekem sikerült túljutnom rajta. Sajna a szokásos hiba - nagyon elsiettem - megakadályozott abban, hogy ténylegesen elmondhattam volna, hogy kimásztam az utat. ( a végső cél az az utolsó fogás fölötti-melletti vascső volt, amelyre rá kellett dinamikusan mozdulni, mondhatni ugrani. Elértem, megfogtam, de ott-tartani magam már nem volt erőm. A versenyt megnyertem, de az utat elvesztettem... Így van ez.)
Visszatekintve elmondhatom, hogy nagyon jó verseny volt, igazi klubhangulattal. A verseny végére nagyot változott előzetes ítéletem a szervezéssel, utakkal kapcsolatban. Most már elmondhatom, hogy jól felépített, ideális nehézségű utak voltak ahhoz, hogy minden versenyző tudjon mászni, és ne érezze frusztáltnak magát az esetleges sikertelenség miatt; mindenki mászott, senki nem esett ki az első útban - mindenkinek jutott egy darab az élményből, mondhatni. 
Aztán meg persze utána jólesett a klubbuli, evés-ivás, a nyeremények átadása. Kisebb-nagyobb dolgot minden versenyző hazavihetett, senki nem maradt anélkül. Én tulajdonképpen két trófeát is nyertem: egyet a versenyért, meg egyet - az ún. vándorkupát - az év legjobbjáért. Ez a második egy érdekes dolog: adott egy trófea, amelyre minden évben felvésik az év nyertesének nevét, aztán egy évig a győztes birtokolja, utána meg továbbadja a következő bajnoknak. Így hát a luxemburgi nevek után immáron ott díszeleg egy székelymagyar név is...:-)
Verseny? Magammal szemben volt az, meglepődtem, mert azért 6b kategóriás utat nem másztam még, egyből. És a hab a tortán, ami jólesett: láttam, hogy verseny után azok a mászók ( nagyrészt a zsüri tagjai) akiket jóval jobbnak tartottam magamnál, nem tudják kimászni a döntőt... és ha  sikerült is a későbbi hetekben, akkor is nagyon sok munka árán. Na, ez volt a győzelem !!
 Persze, én sem nyugodtam, és a rá következő héten simán kihoztam az utat első mászásra. Nem volt meg a verseny feszültsége, hogy egyből, lazán kijött? Nem tudom...





Az elődöntő:








A döntő:













Buli, díjátadás, miegymás...