BÉKÁSI-SZOROS III (június 17, vasárnap)

Fekete-repedés mászóút ( 5B, 111 m, 5 kötélhossz)

Vasárnapra a két napja halasztgatott „Fekete repedés” kerül sorra. Egyre kellemetlenebbül fáj a karom, de gondolom, hogy azért ezt még kibírja, mert a tegnapi hosszabb út után nem voltam hajlandó semmit mászni, bármennyire is unszolt B.  Közös megegyezéssel reggel korábban indulunk, mert ez az utolsó napunk a szorosban, délután indulunk haza.
Sokat mászott, népszerű út a „Fekete repedés”; itt nem kell bajlódni a beszállás fáradalmaival, az ember egyszerűen felkapaszkodik a műút mellett és ott is van. Nem hosszú – alig 110 m - ,de jogosan kapta az 5B kategóriát, azt írják.


Ismét én kezdek, és mivel az első két kötélhosszat minden csapat rendszerint egybemássza, ezért egy elég hosszú szakasz vár rám. Az első rész – a párkányig, a régi, első standig – megy is mint a karikacsapás, még az A1-es szakasz is gond nélkül mászható, ellenben az ezt követő, jellegzetes szűk kémény egyik legrosszabb emlékem marad az útból. Nem nehéz, lehetne mondani – főleg ahhoz képest amit a tegnap csináltunk – de érzem, hogy nem úgy mászok benne, ahogyan kéne. Meg persze a karom is elkezd cirkuszolni, ideje lenne többet pihentetni.
A kémény után van még egy könnyebb, szabadon mászható szakasz a standig – de itt is érzem, hogy ez nem az én napom. Habár elszánom magamat, hogy megyek tovább a következő hosszban is, amikor B. elérve a standot megemlíti hogy indulna, szó nélkül beleegyezek. Ez az ő útja – tegnap amúgyis csak egy hossz jutott neki.
B. ugyancsak két hosszat mászik egyszerre, előreláthatóan három hosszú kötélhosszból ki fogjuk mászni az egészet. Hamarosan kell is indulnom, és anak ellenére,hogy a felettem lévő kis áthajlás nehéznek néz ki, meglehetősen könnyen leküzdhető. Nem kis mértékben köszönhető ez a sűrű szegzésnek is.
Nagyon szép ez az út – változatos, többféle mászótechnikát igénylő részek követik egymást, nagyrészt a széles kézrepedések uralkodóak. De van itt könnyebb, alig III-as nehézségű kémény is, majd érdekes, sima tábla (A1), aztán amolyan igazi, apró fogásokkal tarkított, kompakt falrész. B.-t már messziről hallom énekelni  - nagyon jól érzi magát ott fent, vajon miért?
Nem csoda - a biztosítóhely egyike a legszebb, legérdekesebb standoknak, ahol valaha is voltam. Kis kerekítéssel élve, azt mondanám, hogy egy kétszemélyes fotel – vagyis a sziklamászó utak standardjai szerint egy fényűző hely. El is lustulunk benne, üldögélünk, fotózkodunk, egyikünknek sincs kedve indulni. Alattunk zúg a szoros, a maga hétvégi embertömegével meg zajongó patakjával, szemben velünk pedig a szoros másik, jóval magasabb fala zárja a kilátást. Ebből a perspektívából  látszik valójában,  hogy mennyire magasak ezek a falak és hogy mennyire szűk a szoros .
Lógatjuk a lábunkat a semmibe, nézzük a világot – pompásan érezzük magunkat.


De az örökkévalóságig nem ücsöröghetünk itt, ezért B. szedi a cuccot, és indul. A következő – utolsó – kötélhossz egy álomszép sarokbevágás ( diéder), amelyet az úgynevezett bajor technikával másszák. Kb. húsz méternyi, izgalmas , V+ fokozatú természetes mászás; a végén meg egy A1-es mesterséges szakasz zárja az utat. Az ezt követő rövid gerinc mászószempontból említésre alig érdemes, erdei kapaszkodás.
Nagyon tetszett – még annak ellenére is, hogy igazából nem tudtam értékelni a kézfájásom miatt, és nem tudtam úgy mászni ahogyan szerettem volna. Ha majd még visszajövök a szorosba , akkor ott lesz a listán, mégegyszer...












Pár kép a szorosról, na meg a négyesfogat sportos tagjairól:-), úgymint Karesz és Andris, aztán meg Berci:






BÉKÁSI-SZOROS II (június 16, szombat)


  • Szurdok-kő repedése mászóút ( 6B, 250 m, 8 kötélhossz)

Reggel nem tudunk dönteni, hogy miként is legyen a mai nap; hosszú út kellene, nem valami rövid erőpróba. A. végül elkalauzol minket egy fal alá, amely a szoros Moldva felőli kijáratánál emelkedik, és - elnézve magasságát - biztosan nem fogunk egyhamar kijönni belőle.


A "Szurdok-kő repedése" lényegében csak egy másik út - a "Művészet-repedés" variánsa - a két út egy folyamatos kéményrendszert követ, és csak az utolsó három hossz nem közös. Habár mindkét trasszét a Romániában kialakult, klasszikus mászóutakat osztályozó rendszer szerint a maximális nehézségi kategóriába sorolják - 6B - , sokak szerint a variáns könnyebb.
Persze, mindezt azután sikerül kiderítenem, miután megmásszuk... A. azt mondja, hogy jó sokat lehet benne szabadon mászni (na, ez érdekel engem, nem a szeglétrázás), szép, látványos út. Ők elmennek a projektjeikhez K.-val, mi meg nekiveselkedünk az erdőnek. A megközelítés után - kb. 200 méter szintkülönbségnyi meredek, izzasztó erdőtúra - ott állunk a fal alatt, ahol kissé idegesen veszem tudomásul, hogy hát ez bizony egy elég nehéz út; a falra festett öles 6B nem sok jót ígér. Előkaparva a mászókalauzt, kiderül, hogy én eddig rossz topót követtem, mert ott egy egész más útról ( egy jóval könnyebbről) volt szó. Na, de ha már itt vagyunk a fal alatt, akkor lássuk.
Az első hossz széles , jól mászható kémény, de amint az első standot elérve szétnézek, a látvány nem sok jót ígér. Fölöttem kisebb boltozatok tolakodnak be az egyre határozottabb - és szűkebb - kéményrendszerbe, ha jól látom, akkor itt újra a mesterséges technikához kell nyúlni. Amire Berci felér a biztosítóhelyhez, arra már elmúlik a kezdeti idegeskedés, bizonytalankodás, belezökkenek a mászás világába. 
A második standhely...


A második hossznál az út már kezdi kimutatni a foga fehérjét: szűk, néhol repedéssé keskenyülő kémények, egyre áthajlóbb részek. Itt már egyre gyakrabban a szegből-szegbe technikájához kell nyúlni, szerencsére az első megmászók eléggé megrakták szeggel ahhoz, hogy a mászás ne legyen túl problémás. Lehet, hogy valaki ki tudja mászni szabadon is, de azok nem mi leszünk, és nem most. Időközben rájövök, hogy túl lazán vettem a kalauz figyelmeztetését: azt, hogy nagyon szűk helyek vannak, és nem tanácsos sok felesleges cuccal, neadjisten hátizsákkal belemászni. Néhol alig sikerül kiszabadulnom a kémények fogságából a hátizsák miatt, a legnehezebb résznél - egy áthajló A3, ahol egy létrát is bentfelejtett valaki (nagy könnyebséget jelentett) - hajszál híján sikerül kiesnem. Amúgy volt nálunk létra, de egyikünk sem kényszerült a használatára.
A nagyfal-érzés egyre erősebb, boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. A standok jók, biztosan kiépítettek és kényelmesek...ha az ember megtalálja! A rövidebb kötélhosszakat egybeveszem a következővel, ezért nagyon reménykedem, hogy a mászókalauz írója pontosan írta oda azokat a fránya métereket, amelyek elválasztják a standokat... Egy részen épp az új, modern szögekkel ellátott stand alatt tízméternyivel fogynak el a közteseim, de szerencsére elérem még a régi helyet, ahol pár régen bevert szeg még mindig elég biztonságot ad ahhoz, hogy az ember idegeskedés nélkül függjön az áthajló mélységek fölött. 


Kötélhossz következik kötélhossz után, eléggé változatosan. Egy helyen fura szituációba kerülök: az út bemegy egy széles hasadékba, amely tulajdonképpen egy barlang, és amelynek a mennyezete nyitott, ahol elméletileg újra vissza tud mászni az ember az útba. Felmászok odáig - 7-8 m, biztosítópont az egy szál sem - , de túl keskeny a repedés ahhoz, hogy átférjek rajta. Ígyhát újra le, aztán egy kitett, áthajló részen érem el az út eredeti vonalát. Kevés ilyen érdekes helyen másztam eddig, mint ebben az útban...
Én vagyok az elölmászó egész addig, ahol a két út elválik egymástól. A leírás szerint itt már túl vagyunk a nehéz részeken, de a pár nappal azelőtti kézsérülésem is egyre zavaróbb, ezért amikor Berci ajánlkozik , hogy elől megy az utolsó előtti hosszban, nem is tiltakozom nagyon. Mint később kiderül, ez a hossz volt az egyik legszebb - ha nem a legszebb - az útban: változatos, kitett mászás, max. IV nehézségű szakaszokkal, a végén egy bombabiztos standdal. Az utolsó két hossz újra az enyém, jobban mondva csak egy, mert egybevéve mászom az egészet. Ez már nehezebb, és itt már eléggé fárasztó a folyamatos szegből-szegbe mászás a mesterséges részeken; de aztán egy utolsó nekirugaszkodással átvergődöm a legutolsó húsz méter koszos, vegetációval vastagon benőtt kéményén, és ott is vagyok az erdővel sűrűn benőtt tetőn.
Kb. négy órát tölthettünk az útban, ami egy ekkora és ilyen nehézségű fal esetében nem egy rossz teljesítmény. Hogy ekkor mondta-e Berci, vagy valamelyik későbbi/korábban mászott útban, arra már nem emlékszem tisztán: "Látod, így kell mászni, ez a jó mászás!" - és a bekötőcsomókra mutat, amelyek nincsenek meghúzódva, nem kaptak terhelést, mert egyikünk sem esett a kötélbe.
A visszavonulás elég kóválygósra sikerül - alighogy utat találunk lefele, el is veszítjük; aztán ezt keresgélve belemászunk az erdő legsűrűbb részébe, majd csaknem egy órányi tekergés után sikerül megtalálnunk a szoros aljához levezető helyes irányt. Rég nem esett ilyen jól a Békás-patakba beömlő források jéghideg vizében való lábáztatás:-)












BÉKÁSI-SZOROS I ( június 15, péntek)

  • November 7 mászóút ( 4A, 80 m, 3 kötélhossz)
  Jólesően borzongat végig egy hideg szellő , amint kiszállunk az autóból a Békási-szoros első nagy falai alatt. A Szentgyörgytől idáig tartó, közel háromórás út délelőtti, izzasztó melege és az utolsó útszakaszok autót, embert próbáló kényelmetlenségei már a múlté, az előttünk lévő napok lehetőségei  hívogatóan feszülnek égnek a fölöttünk meredező, napsütötte falakon. Aztán a pár perces megálló után elnyel a szoros torka; százméteres falak fojtják az utat sziklakorlátok közé, és szorosan az út mellett lent zajong szűk vályújába szorítva a Békás vize. Tízpercnyi lassú, kanyargós autózás után a szoros szívében vagyunk: a "Pokol Tornáca" fölött keskeny sávban beragyog a szurdokba a mélykék égbolt, és a 200-300 méter magas falak fogságában újra kánikulaivá hevül a déli nap melege. 
  Sokat nem lustálkodunk, elő a mászócuccot aztán hajrá - mindenki mehet a saját útjára. Andris és Karesz már tudják mit akarnak - nem lesz könnyű dolguk a déli nap hevétől felfűtött falak nagy nehézségű sportmászó útjaiban. De ez az ő dolguk; mi  N. Alberttel - aki csak úgy egyszerűen a Berci névre hallgat a hétköznapi létben - egyelőre még tanácstalanul álldogálunk és egymás kezéből adogatjuk-szedjük ki az egyetlen használható, a szoros többkötélhosszas útjairól készült sziklamászó kalauzt. 
  A. ajánlatára egy relatíve könnyű, 3 kötélhosszas útra esik a választásunk, amely könnyen megközelíthető, jól biztosítható - egész megfelelőnek tűnik egy olyan partinak, amelynek tagjai kb. alig 3 órája ismerik egymást.                  
 A beszállás ott van az orrunk előtt, mindössze csak a patakon kellene valahogyan átjutni - ez bő negyedóránkba kerül, mert a száraz lábbal való átkelés lehetőségének hiánya miatt mezítláb kell keresztültalpalnunk a rohanó vízen. És ott is vagyunk a beszállásnál, miközben pár ember kiváncsían lesi az imént elhagyott túlpartról, hogy mi is fog történni. 
  Az első hosszat én viszem: könnyű, szabadon mászható szakaszt követ egy növényzettel benőtt fűpárkány, majd újra egy szép, tiszta szakasz és ott is vagyok az első standhelynél. Jön  Berci is, és indulok is a második hosszba nagy vehemenciával meg elhatározással a tiszta mászást illetően, de sikerül már az első métereknél kitörnöm egy fogást, emiatt megcsappan a lelkesedés, ezért jöhet a mesterséges mászástechnika. A leírás szerint az út több mint 50 %-a igényli ezt a módszert. Mi nem létrákkal másszuk, hanem csak úgy egyszerűen: fogd a szegbe rakott expresszt, aztán menj...Néha jópár méteren át lehet tisztán mászni, aztán újra szeglétra. Nem igazán az én stílusom, de az egészet szabadon mászni - na ahhoz keményebb legény kell, mint én. 
 A harmadik hossz a Bercié. Jófogású repedésekben visz az út, de mivel nem nehéz, a vegetáció is megtalálja a helyét, és néhol bizony eléggé omlóssá  bontja a sziklát. Az út kulcsrésze az utolsó hossz A2 nehézségű, kétméternyi szakasza - összehasonlítva a szorosban a későbbiekben mászott más A2-s szakaszokkal - amely kimászva egyáltalán nem tűnik annak. És kint is vagyunk az erdőben, 2-2 1/2 órai mászás után. 
 Összefoglalásként elmondható, hogy bemelegítésnek egy szép út, melegen ajánlott; és ha még valaha is belemegyek, akkor több mint bizonyos, hogy megpróbálom kimászni szabadon az egészet. Sűrűn szegzett, biztonságos trasszé, nem megerőltető és nem is hosszú, ezért bőven marad még tartalék az emberben a nap hátralévő részére. A visszavonulásnál kissé kell figyelni az ösvényre, de ha megvan, akkor azt követve leérünk a patakhoz, ahol már csak az átgázolás marad hátra, vissza a főúthoz. A délutáni melegben nem is esik rosszul a hidegen áramró, örvénylő patakvíz mászócipőbe belemelegedett lábainknak.
  Fotó az útból nincs ; illetve van egy pár, de azt nem az útban csináltam. De azért iderakom, mégha a minőség sajnálatos módon csapnivaló is. Hiába, egy kis kompakt kamera nem nagyon tud helyettesíteni egy komolyabb gépet...azt meg én ez esetben nem hoztam.



Berci átkel

  • Encián mászóút ( 4B, 81 m, 3 kötélhossz )
  Amiután kikavarodunk a főútra, újra tanakodás következik: jó volna mászni még, de mivel már 4 óra felé van, ezért nem akarunk beszállni egy hosszú , nehezebb útba. Bercit erősen izgatja a szoros egyik legnépszerűbb útja - a Fekete Repedés - , de nekem nincs ínyemre a dolog. Egyrészt kategóriákkal nehezebb mint a November 7, másrészt meg időigényesebb is. Berci azonban úgy látszik nem kötekedő típus, mert javaslatomat - menjünk el a szoros bejárata fölött őrködő Kis-Cohárd falához, ahol több rövidebb út is van - szó nélkül elfogadja. Pedig ha tudná hogy mennyit kell odáig menni...igaz, én sem sejtettem.
Átballagunk a szoroson az álmosító melegben, zórgünk mint egy állatcsorda, mert kényelmesebb a mászócuccot magunkon hurcolni, mint begyömöszölni a hátizsákba. Megyünk és megyünk...később kiderült, hogy közel hat kilométert. Én tudom a járást fel a falhoz, mert már voltam, de nagyon rég és az utóbbi években kissé megváltoztak a viszonyok: házak, fogadók épültek, ezért nem találva a jelzést, jókorát kerülünk, amíg sikerül megtalálnunk a helyes irányt.


  Kompakt, jófogású mészkőn mászom az első hossz métereit. A hossz kulcspontjának számító, áthajló rész A2 nehézségű szakasza sem okoz problémát. A gond hamarosan az lesz, hogy mivel nem sikerül megtalálnom a biztosítópontot továbbmászok, és reménykedem, hogy valahol elérek egész a második standig. El is érem, de úgy, hogy közel 10 méteres szakaszokon nem rakok köztest; éspedig azért nem, mert elfogynak. Muszáj megállni, mert érzem, hogy a kötél is a végét járja, de szerencsém van mert olyan helyen vagyok, ahol tudok egy standot összebarkácsolni egy jó meg egy gyenge szegből. Jön Berci , aztán megy is, hogy ne töltsük az időt átszereléssel; hamarosan hallom, hogy figyelmeztet: ne essek le, mert csak egy vacak szegből tud standolni....A hossz könnyű, azonban néhány helyen elég törős, vörös mészkő alkotja. Berci pár méterrel a biztos, láncos stand alatt vár, mert ugyanúgy járt mint én: elfogyott a kötél. A többi szakasz fel a tetőig már járóterep, aztán már csak bámészkodunk pihenés gyanánt a Kis-Cohárd csúcsának fátlan gerincén.
  Szép út nagyon, egyik kedvenc lehet(ne) a szorosban, ha gyakran járnék ide. Biztonságosan szegelt, az egyetlen negatívuma a harmadik hossz omló, bizonytalan vöröses kőzete lehet. A kilátás mindvégig fantasztikus: alant kéklik a Gyilkos-tó, vizből kimeredező fatörzseivel, köröskörül meg az erdélyi hegyek fenyőkoszorúja, ameddig szem ellát.
  Közel két órát töltünk az útban; kora este van már, amikor visszaérünk a szálláshelyre. A jóidő marad, ezért holnap ideje valami komolyabb útba vágni a fejszét...