A "HOHER SONNBLICK"-PRÓBA (November 1-2)

Hol? Ausztria, Hohe-Tauern
Mikor? November 1-2
Kivel? Rb
Cél: Hoher Sonnblick ( 3105 m)
Nehézség: Rojacher-menedékházig nehéz túraútvonal, tovább F+ alpesi út
Szintkülönbség: Kolm Saigurn - Rojacherhütte 1120 m

*****

A reggeli szürkület világos homálya beóvakodik a párás autóablakon, egyre erősebben kényszerítve szunnyadni kívánó akaratomat az ébredés irányába fordítani. Lusta vagyok, a pihezsák melegéből kimászni a havas reggel hidegébe emberkínzásnak tűnik. Résnyire nyíló szemmel, gondosan kivárom, amig a parkoló szélén strázsáló fenyőrengeteg méregzöld csoportja élesen kirajzolódik a fehér hegyek előtt, és csak azután mozdulok, gyors mozgással igyekezve elűzni a hideg reggel kényelmetlenségeit. 
Félóra múlva tűnődve nézem a melletünk elterűlő tájat. A parkolóban a hó összeroskadt,  aprószemű eső és meleg szél olvasztotta latyakká az éjszaka folyamán. Az éjszakai csillagos égnek nyoma sincs, vastag felhőgomolyagok tolakodnak az oszták háromezresek csúcsai körül. Havas, jeges ormok világítanak a reggeli fényben, és elsétálva az információs tábláig, a fénykép alapján sikerül beazonosítanom a mai célt. A Hoher Sonnblick hegyes csúcsa merészen emelkedik a völgy fölé, és még van időm végigtanulmányozni a felvezető gerincet, mielőtt egy vastag ködszörnyeteg elnyeli az egész hegyet és az alatta levő völgyet. 
Aprószemű eső áztat már, amint az Rb készítette kávét elkortyolgatom, de gondolataim már a mai nap célja körül forognak: meddig lehet eljutni? hogy az eső, hó, időjárás a túrához nem akadály az biztos, a végcél már kétségesebb. Gondolataim visszafordulnak a tegnapi napra: reggeli repülés Brüsszelből Pestre, közel 700 km a hegy lábáig, az esti meglepetés: hó van 1500 méteren, nem is kevés. És egy lélek sincs rajtunk kivül, mert holtszezon van. Mi mégis itt vagyunk... Mi ez ha nem szenvedély? Még mindig érzem a tegnapi fáradtságot...
Elhagyjuk az erdő menedékét, és amint kinyílik az előttünk lévő , hegyekkel övezett medence,  a szél teljes erejét latbavetve támad, gonoszul ránkszórva a novemberi hideg esőt. Szerencsénk van, mert a túraút újra erdőben haladó, meredek kapaszkodóit elérve csillapul az elemek dühe, és félóra múltán a szubalpesi zónában keresve az ösvényt, elnézve az egyre inkább kinyíló hegyi tájat és világosodó égboltot, egyre inkább hiszek abban, hogy mi még ma napot is fogunk látni, nem is keveset. 
2175 m - a "Naturfrendehaus Neubau" nevű menedékházhoz vezető utolsó emelkedőn újra ránktör a szél, és itt már havasi ereje teljes repertoárjával korbácsol végig rajtunk. Alig várom, hogy elérjem a menedékház szélvédett oldalát, ahol vacogva húzgálom magamra a meleg téli cuccokat. Mert itt már tél van, hivatalosan is és fizikailag is... 
Van egy nagy előnye a szélnek, és ezért egyik, általam nagyon szeretett kreációja a természetnek: hiába hogy hideg, hiába hogy zavaró, de annyira tisztára tudja sikálni a környező tájat, hogy úgy érzi az ember: karnyújtásnyira van minden a kristálytiszta levegőben... A csúcsok körül azonban vadul kavarja a vastag felleg-gigászokat, és néha sikerül is neki győzedelmeskedni, olyankor teljes fenségességükben mutatkozik be a friss hóval fedett, járhatatlannak tűnő gerincek, falak, égbe vesző háromezresek komor világa. A nap sem hagyja magát, betör a felhőbirodalom résein, végigrohan a hegyoldalakon, vakító fehérséggel ajándékozva meg a bámészkodót. Komor és fenséges hegyvilág, folyamatosan változó pillanatokkal... 
Itt már méterről méterre nagyobb a hó, az eddig követett, halvány emberi nyomok elmaradnak a menedékháznál, most már teljesen miénk a pálya. Az út nem nehéz, de a hótömeg minden méterrel nő és ez kissé akadályoz, nem sikerül olyan sebességgel haladni, amilyennel a karosszékben számolgató ember tervez :-). Majd 2500 m körül vége a kényelemnek, jönnek a meredek, behavazott oldalak, ahol a csúszós táblákon nagyon meg kell nézze a vándor, hogy hová teszi a bakancsot. Persze, mindez időigényes, ahogyan az is, hogy a jelzéseket már nem lehet látni a hó alatt, csak a néhol feltünedező vörös cövekek után lehet tájékozódni.  Nagyon hamar lemondok a kezdeti elképzeléseimről - szép idea volt a Hoher Sonnblick-déli gerinc-Hocharn traverz - , de ha így haladunk akkor jó ha a Rojacher-mendékházig eljutunk. 
Nem lenne nehéz a terep - technikai terepről nem beszélhetünk, csak nyáron nehéz turistaútról - , de a méterről-méterre nagyobb hó miatt elég körülményes és időtrabló a haladás. A ház váratlanul tűnik fel, és itt már elég magasan vagyunk ahhoz, hogy a Schareck napsütéses oldalait időnként eltakarják a fölöttünk meredező Hoher Sonnblick körül kavargó felhőtömeg kósza foszlányai. Épp határon vagyunk - alattunk még tiszta a kilátás, néha még a gleccser is feltűnik a szomszédos Goldbergspitze oldalában, de félóra múlva már ködben érjük el a házat, ahol a kis alkotmányt már körbecifrázza az itt-ott rárakódott jégréteg. Elég szűkös kis kunyhó, a "téliszoba" mindössze egy fekhely, igaz, hogy pokróc az van bőven. 
Rövid pihenőt tartunk, aztán tanácskozás; a novemberi nappal rövidsége sok teret nem enged a fantáziának. Az út igazi, alpesi része még hátravan, de azt most vadul kavargó ködrengeteg takarja - meg ami inkább döntő tényező számomra, az a holnapra megjósolt rossz idő lehetősége. Vonzó lenne a Rojacher-házban aludni - de egyáltalán nem készültünk rá, remélve azt, hogy egy nap alatt könnyedén megjárhatjuk az egészet. De hát ilyen a hegy, egykettőre visszarántja a szárnyaló elmét a valóságba: maradj a földön,ember ! 
Böngészem a ház naplóját: utoljára épp egy hónapja jártak erre, azóta nincs irásos bizonyíték, hogy valaki feljött volna idáig. Sör, becsületkassza az van, aludni is lehet, mint minden nyugati, magasan fekvő menedékházban télen, de úgy nézem, ebben az időszakban nem valami népszerű.  Meg otthoni bejegyzés is kevés akad, egész pontosan egyre akadok rá, az is  már félévnyi távolba száradt. 
Visszamegyünk az egyre tisztuló, meg egyre inkább a kék estébe hajló ég alatt, ugyanott ahol feljöttünk. A késő délután megajándékoz pár csodálatos pillanattal: a nap sugarai nem hagyják magukat, erőszakosan betolakodnak a gyengülő felhőtömegek résein, aranyfehér lángolásba borítva a havas hegyoldalakat. Sötét tömegekké sűrűsödött felhők próbálják lenyomni fehérebb társaikat a hegyek gerinceiről, fölöttük a kék ég egyre nagyobb tisztásai feszülnek, drámai színkavalkádot hozva létre - mi meg csak kapkodunk a fotógépek után, szánalmasan próbálkozva megörökíteni a csodát. A Schareck már félórája tisztán ragyog, oldalain hideg mázként csurog le a lebukó nap fénye, de a Hoher Sonnblick, a Hocharn még mindig rejtőzik, makacsul őrzik felhőkoronájukat. És őrzik akkor is, amikor már lent, a völgy esti homályából nézek vissza utoljára: ott fent még aranysárgán világít a felhőbirodalom, a hegyvilág...
A parkolóban már csak pocsolyák emlékeztetnek az tegnap esti fagyott hóra, a mai - fent hideg, lent meleg - szél elolvasztotta az egészet. Nem is maradunk tovább, elindulunk vissza a civilizációba, egy jó zuhanyért, meleg vacsoráért. És amikor reggel kitekintek az ablakon, elnézve amint vastag esőfüggöny hull puhán a települést körbeölelő, még őszi színekben pompázó erdőkre, akkor jólesően nyugtázom: idejekorán tettünk pontot egy szép őszi túra végére...

*****