JEBEL TOUBKAL ( 4167 M) III. rész

Útvonal: Les Mouflons menedékház - Toubkal -csúcs
Idő: 5 óra ( fel-le)
Szintkülönbség: 960 m
Út jellege: magashegyi turistaút, T2, a lefele tartó variáns T3 (nehézségi fokozatokat lásd itt, francia !).  Tiszta időben és ha nincs hó, jég az útvonalon bárki , jó erőben lévő turista számára járható. A kalauzidő amúgy 8 óra lenne hivatalosan fel-le. Télen már szükséges a jégcsákány, hágóvas technikájának ismerete és használata. 


A reggeli, öt órára tervezett indulásból nem lett semmi.
Az éjszaka hosszú, hangokkal zsúfolt. A priccsek tele vannak a Toubkal csúcsára áhítozókkal, és a szokásos menedékházas nyugtalanság zajong át a sötéten: horkolások, horkantások, forgolódások neszei.  Nem alszom át az éjszakát, többet vagyok ébren mint álomban, és ha elrévülök, akkor a kavargó, nyomasztó álmok  fájdalmas világából megkönnyebbülés az ébredés... hónapja már, hogy nem tudok védekezni ellene. Nyitott szemmel fűzöm fel a sötét éjszaka vánszorgó perceit, egyedüli megváltás a kis ablak fájdalmasan lassan kibontakozó kerete az éjszaka testetlen sötétjéből. Hajnalodik, a homályból kiemelkedik a kézzelfogható realitás, és én türelmetlenül várom már az ébredést... menjünk már !
Lustán ébred a ház. Álmosan, csendben üldögélünk az ausztrállal meg marrakesh-i vezetőjével az asztalnál, fejlámpa fényénél reggel 7 óra körül. Csendes bizalom ömlik szét a teremben, egyező szenvedélyű emberek otthonossága. A reggeli nem bőséges, de eléggé változatos, és amolyan nyugati módi;  ha nem marokkói diszítésű, jellegű teremben üldögélnénk, akkor akár valamelyik eldugottabb alpesi "hüttében" is lehetnénk. 
Fellélegzek, amint kilépünk a reggeli hidegbe. Otthon vagyok... ismerősként köszönt a hideg, a sivár, durva hegyi környezet, a szemben levő hegyoldal reggeli szürkületében még ott bujkál az éjszaka hidege és feketéje, a mély vályúk és sziklafalak rideg törései ismerős hálót szőnek körém. Közönyösen bámulnak le ránk a négyezresek, amint gyors mozgással igyekszünk felfelé az út első szakaszain, igyekezve elűzni az enyhe, azonban hideg szél fagyos maradékainak hatását. 
Köszönt a vastagra fagyott vizesés, köszönt a a töredezett szikla fogásain még ott lévő dermesztő fagy, a bakancsok alatt széthulló fehér zúzmara. Hagyom, hogy átjárjon ez az egész összesség, hagyom, hadd töröljön ki minden belőlem. Figyelnem nem  kell, előttem az út, és hosszú évek tapasztalata önálló életet élve bennem, irányítja a lépéseimet fel ezen a durva terepen, át a bokatörő törmeléklejtőkön. Kiüresedem, átjár a létezés ragyogó öröme, nincs idő, nincs tér csak a most, csak az egyszerű dolgok élvezete; egy pillantás egy kőre - te vagy az a kődarab; gyors, ruganyos mozgással végigtáncolni könnyedén morénatömbök összeségén a reggeli égbolt alatt az afrikai december hidegében - teljesség. Vallás. Templom. Spiritualitás. Mozgás azért, hogy megtaláld a mozdíthatatlan nyugalom  sarokkövét ott bent, magadban. 
Hó, néhol jég tölti ki a lábak százai által jól követhetővé taposott ösvényt. Technikai nehézség nincs, a hágóvasak is lent maradtak. Csak menni kell - ennyi. Hátunk mögött a völgy túlsó oldalán őrködő négyezresek csúcsait bearanyozza a kelő nap, az árnyékok elmélyülnek, kibontakoznak a hegyek igazi dimenziói. A Toubkal felső medencéi még árnyékban vannak, és szerencsénk van olyan értelemben, hogy nincs szél, mert az rettenet kellemetlen lenne itt. Fagypont alatt van a hőmérséklet - már jóval 3500 m fölött járunk.
Feltűnik a Toubkal csúcsa. Ott a cél, amiért jöttünk. De tényleg az a cél?  az út a cél, éld ! A csúcs  csak egy állomás, érd el és utána lépj tovább a következőhöz; mert rengeteg van, és ha sikerül megőrizned a szenvedélyt , akkor nyert ügyed van...
Szembetűz a nap a Toubkal-nyereg (Tizin n'Toubkal, 3490 m) irányából... igyekszem elérni, mint valami mágnes, úgy vonz a magasság; fel, mindig csak fel ! A felső lejtők meredekek, néhol vigyázni kell a jégre meg a könnyen mozduló kövekre, és támad a szél is, ami miatt gyors megállásra kényszerülök, mert a softshell felsőn úgy átfúj a szél, mintha az ott sem lenne. Aztán - mert látom a lehetőséget - neki toronyiránt a kezdetben még csak relatíve - kb 45 fok? - enyhe lejtésű kőtörmeléknek. Mit nekem a nyereg, fel egyenesen ! Hogy morénalejtő, mozgó kövek? mit nekem az, imádom, ha van tánc, amit szeretek, akkor ez az... ugrálni kőről-kőre, elegánsan, óvatosan, a másodperc töredéke alatt dönteni: mozdul vagy nem, ráléphetek? Ragyog minden körülöttem, az afrikai nap erős fénye elvakít, bearanyoz mindent, elmossa az időt, kifújja, szétperzseli belőlem a fájdalmak, csalódások gonosz szövevényét... tánc, a létezés teljesség élménye ezen a kőmezőn, fel és már nem is tudom hová tartok... és azt sem tudom már  hogy ki az, aki itt van.... áramlás, lüktetés, létezés a széllel, a fénnyel, a kővel, a mélykék égbolttal, ne félj elveszni, eltűnni...
Éld a percet... nincs fáradtság, nincs mentális gát, engedelmes a fizikai valód mert erre született. Éld most, mert végetér, mint minden olyan momentum, ahol meg tudjuk tapasztalni önnön létünk lenyűgöző teljességét. De meghagyja a nyomát, és hiába jön majd vissza emberi léted jeges valósága, úgy is marad belőle... azt meg leviszed, és hogy megosztod vagy megtartod? azt te döntöd el , és nem ítél meg senki érte. 
Gerincen találom magam, és előttem ott messze még a csúcs, tetején a vaspiramissal. A fűrészfog-szerű gerinc enyhe kanyart ír le, majd kissé feljebb beolvad a csúcs platójába. Gerinc.. újabb lehetőség az önkifejezésre. Nem nehéz, talán a legelemibb hegymászóút-nehézségnek felel meg ez a rövid, százméternyi , éles sziklataraj. Jobboldalt, centikre a bakancs orrától a keleti fal többszáz méteres szakadéka. Ha itt nem érzed az élet teljességét és emberi léted értékét, akkor sehol. Elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy holnap statisztika legyen belőled. De épp ez a lényeg, itt vagy önmagad, itt mérettetsz meg, és nem más, hanem te állítod fel a határokat. Magasra állítsd ám, és légy tudatában a szakadéknak... mert az mindig, de mindig ott lesz. Tánc, újra tánc, és csodálkozom az alant, az árnyékban a turistaúton baktató embereken: hát miért nem jön valaki? nem tudja hogy milyen észvesztő érzés, mennyire álomszép és teljesség-érzés tud lenni egy ilyen? Önhitt vagyok? bocsátassék meg nekem...boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy egy olyan belső világot érek meg, amiben rég nem volt részem...
A plató széles, rengeteg kis kőbaba van szétszórva mindenütt. Újabb reveláció: senki nincs rajtam kívül, egyedül állok Észak-Afrika tetején, itt ahol jó időben tízesével mérik a látogatókat, annyira népszerű cél.  Előttem a Magas-Atlasz sziklás és csupasz vonulatai, alattam felhőtenger alá rajzol mintákat a hegyoldalra a besütő nap. Hideg van, enyhe a szél... páratlan a kilátás; egyszóval minden a helyén. Ajándék. Hogy kitől-mitől? nem tudom...
Percek, órák telnek? Belémégnek a képek, a pillanat lenyomata valahol bent mélyen besüllyed a belső teljesség univerzumába. Boldog vagyok, mert át tudom élni az egészet, anélkül hogy fáradság, éhség vagy egyéb fizikai behatás zavarna. És az emlékek, a csalódások, fájdalmak... eltűnnek, felszívódnak. Azt hittem, nem leszek elég egyedül. Hogy jó lenne "valaki"... de nem, nem kell senki és semmi. Csak te legyél itt, egyedül, úgy ahogyan megszülettél. Kör, a tökéletes kör, hiányok nélkül. És mennyire ritka tud lenni ez ! Megbecsülöm, óvom, vigyázva dugom el egy belső helyre ezt az érzést... mert tudom, hogy hozzá kell fordulnom majd, lehet hogy már órák múlva, napok múlva, vagy akár hónapok múlva. 

Apró kis pontok a plató peremén. Tamás baktat ott, aztán jönnek a többiek is, és a plató hamarosan benépesül nevetgélő, kezet rázó, fényképezkedő emberekkel. A  varázs megtörik, a pillanat már a múlté. Nézelődünk, felfedezzük mi van körülöttünk, alattunk, meglesz a csúcsfotó, minden, ami ilyenkor szokásos. Bő félórát töltünk ott talán? Lassan indulni kellene lefele, mert rájössz, hogy bizony hideg van, megizzadtál, meg a csúcsélmény megvolt, elmúlt, tovább kell lépni. 
A lefelé vezető utat elnézzük, de így is sikerül egy nehezebb variánst kifogni... na, nem vészes, csak ez már megköveteli helyenként az átlagnál jobb lépésbiztonságot. De cserébe meredekebb, sziklásabb, érdekesebb, a végén tényleg fárasztó, csúszós törmeléklejtőkkel.
Még aznap leballagunk Imlilbe, és a közel 3400 méter le-fel szintkülönbség eléggé kimerítő ahhoz, hogy még egy éjszakát eltöltsünk a már ismert hotelban. Másnap meg jöhet az ismerkedés Marrakesh-el...





































JEBEL TOUBKAL - A MEGKÖZELÍTÉS ( II rész)

Hol? Marokkó, Magas-Atlasz hegység
Kivel? N. Tamás
Nehézség, túra jellege: könnyű turistaút
Idő:  4 1/2 óra
Útvonal: Imlil - Sidi Chamharouch - Toubkal menedékház
Szintkülönbség: 1467 m

Reggel kásásra van fagyva a sikátorokban a víz, amikor nyolc óra után elindulunk a Toubkal felé. A terv szerint menedékházban alszunk, ezért nincs is nálunk semmi kintalvós cucc, reméljük hogy át tudjuk vészelni a menedékhelyen a hideg éjszakát vagy éjszakákat. A leírások szerint Észak-Afrika legmagasabb pontja könnyű, technikai kihívások nélküli csúcs, még ebben a téli időszakban is. Nagyobb tömegű hó csak januártól esedékes, akkor már ajánlatos hágóvasat és jégcsákányt vinni, mert a felső szakaszok meredek firnlejtőkké fagynak. Azért mégis csak 4000 méter...  Én - jobb félni mint megijedni alapon - bedobom a hágóvasat a zsákba, mert még élénken emlékszem a Pico del Teide mászásánál tanult leckére.
Széles, időszakosan száraz folyómederben bukdácsolunk át a köveken az első emelkedő irányába - itt a helyiek kavicsbányát üzemeltetnek, a lehető legprimitívebb módon: ásó, lapát, zsákolás aztán háton cipelés... -, jól jönnek a kemény hegyi bakancsok. Ez amúgy jellemző lesz az egész turistaútra: könnyen járható, könnyen követhető, de poros és  bokatörő kövekkel végig tele van szórva. Lassan emelkedő, öszvérürülékkel vastagon megszórt ösvényen haladunk egyre beljebb a Magas-Atlasz hegyei közé, alattunk szűk szorosban hegyipatak áramlik. Sziklás, meredek hegyoldalakat vág át az út, helyenként kőből rakott kunyhók emelkednek, és órával indulásunk után már igazi, magas sziklafalakkal övezett hegycsúcsok emelkednek fölöttünk.
Szűk szoros torkában  tűnik fel a Sidi Chamharouc elnevezésű település. Állítólag egy dzsinnkirály sírja van it...De hogy ez mennyire át tudott verni engemet ! A település közepén hófehér kőtömb világit kí a környező vulkáni sziklák szürkéjéből, és lám ,azonnal meg is van a magyarázat a szent helyre ! hisz egy háznyi méretű márványtömb hogy is kerülhet ide? persze, ezt csak az én magyarázatot kereső elmém mondja, és el isa hiszi rögtön a feltevés. De nagy a meglepetés, amikjor odaérünk: én izgatottan veszem szemügyre a tömböt - sajnos egész közel nem tudok menni - aztán iszonyat mérgesen veszem tudomásul, hogy az egész hatalmas kő egyszerűen le van meszelve fehérre... nesze neked spiritualitás ! És mivel nem vagyok muszlim, ezért közel sem mehetek hozzá, hogy tényleg megpiszkáljam: igaz vagy hamis?
Az út innen már szigorúbban emelkedik, de még mindig csak egy nehezebb turistaút szintjén. Kezdenek az öszvérkaravánok elkerülni, és meglepetésemre ezek az állatok 50-70 kilónyi, vagy még több súlyú csomaggal , néha a hátukon a berber hajtójukkal meglehetősen biztosan és gyorsan haladnak ezen az úton. Itt jellemző, hogy mindent avval szállítanak: árut, faanyagot, trágyát, népes turistacsapatok csomagjait...
3000 méter körül eléggé hideg már a szél, a napsütés ellenére, de azért a folyamatos menés miatt kibírom még egy pólóban a házig. Rendkívűl száraz a levegő, nedvességnek nyoma sincs a levegőben, és ezt a luxemburgi - Európához mérten extrém :-))  - páratartalomhoz szokott légútjaim meg is érzik rögtön.
Az ösvény mellett folyamatosan lehet vásárolni különféle üdítőket, palackozott vizet, szuveníreket, fosszíliákat. Az eladók nem sietik el a dolgot, van idejük bőven egész nap itt ücsörögni, árulni, közben meg kecskepásztorkodást is űzni.
A menedékház hatalmas, és mint kiderül még kettő is van: egyik a Club Alpin Francaise menedékháza, a másik egy Les Mouflons-nak nevezett jókora, modern kőépület. Ez utóbbit választjuk, itt 340 dirhamért ( helyi pénznem, kb. 30 euro) kapunk szállást, vacsorát, reggelit. Meglepetésemre egy  keleti kényelemmel berendezett épületbe kerülünk, a hálóhelyeken példás renddel, tisztasággal, szőnyegekkel. A  menedékházas barátságos, bőbeszédű helyi, akivel angolul, franciául lehet társalogni, és akit láthatóan jól ismernek a menedékházban tanyázó vezetős partik is. Azt hittük, hogy most épp holtszezon lesz, és rajtunk kívül senki sem lesz a hegyen - enek ellenére estére teljesen megtelik a ház, 10-15 fős, vezetős csapatokkal, és vacsora idején azt is megérjük, hogy norvégokkal, svéddel, sőt egy ausztráliai síoktatóval ehetünk - szószerint - egy tálból.
De addig még van....miután bepakolunk a száléáshelyre, elhatározzuk, hogy egy felderítő túrát csinálunk a környéken, hogyha reggel sötétben kell indulni, hát akkor lássuk hogy merre tartunk. Minden meleg cuccot magunkra szedünk - délután négykor nagyon hideg tud lenni, a szél vág mint a penge - aztán felballagunk 3400 méterre, a holnapi cél felé vezető úton.
Tiszta, ragyogó levegőben izzik a völgy, itt már igazi magashegység szívében vagyunk. Meredek, sziklás hegyoldalakok törik meg a délutáni nap fénye, merev, síkba tört geometria az egész táj ebben a fényben. Okkervörös ragyogás borul a völgyre, alattunk messze van már a menedékházak teteje, mellettük a vízfolyások fehérre fagyottan világítanak ki a barnásvörös sziklák közül. Ajj, ha volna két technikai jégszerszám, milyen jókat lehetne mászni - sajdul belém a vágy...
Az út a ház fölött nagyon meredek , jókora kövekből álló morénalejtőn kapaszkodik fel, de minden szilárd, a sok emberi láb annyira helyretaposta a mozgó tömböket, hogy veszély nélkül lehet ugrálni rajtuk. Látható, hogy egy eléggé stabil magashegyi világ, nincs annyi hó, és olyan extrém viszonyok amelyek folyamatosan erodálnák ezt a világot  -ahogyan ez megszokott pl az Alpokban - , legalábbis nem látható ennek domborzatformáló jele.
Ülünk a völgy felett, szemléljük ezt a világot...annyira ismerős és mégis annyira más. Bizony, hegy az hegy, de akármennyit is lát az ember mindig új, mindig más, mindig ad lehetőséget, hogy nyitott szemmel rácsodálkozhassunk, hogy minden pillanat lenyűgöző és megdöbbentő legyen...

Hagyd, hogy ez a kegyetlen, hideg szél mosson ki belőled mindent, hagyd, hogy a meredek, riasztó sziklák és fárasztó , vádligyilkos törmeléklejtők eltüntessék napi lényegedet, civilizációval, stresszel terhelt énedet, felejts el mindent és mindenkit,  érezd, hogy mennyire senki és semmi vagy ezeknek az erőknek a birodalmában, és mégis az az entitás az ismert világegyetermben aki tudatosítani tudja ennek a szépségét, magasztosságát, értelmet ad neki....Ne gondolj semmire, csak figyelj, figyeld hogy mint mond neked  az a darab kő a lábad alatt, az a szikla mellett bujkáló, vihartépte, makacsul az életébe kapaszkodó kis zöld növény, amelyet gonoszul rángat a hideg, fagyos szél, ne gondolj semmire, csak hagyd hogy visszatükröződj a sziklafalakon végigömlő aranybarna esti fényben, éles, kemény árnyékokban, a fagyott vízfolyások hidegen csillanó, tömör jegében... mert minden mesél valamit, és mindig gazdagabb leszel egy kevéssel....
A teljesség szikrái nem tartósak, csak  kis villanásai az ember értékeinek, önmagadnak, ritkán szórt ajándékok. Vissza kell térni, össze kell húzni a kabátot mert hideg a szél, rájössz, hogy a szervezet makacsul ragaszkodik a maga jogaihoz: fázik, éhes és fáradt, pihennie kell... fel kell állni és le kell menni a hegyről, élni kell azért hogy újra legyen lehetőséged megkeresni ezt. A hegy csak egy út, és becsüld meg a szenvedélyt.....












Szamarak... :-), illetve, a jobboldali az öszvér :-))

Feltűnik a szent sírhely, a Sidi Chamharouch


Közelebbről ugyanaz, az ominózus fehér kőtömbbel
.... és fentről
Öszvérkaravánok a menedékház felé vezető turistaúton... vagy öszvérúton? :-)
















Meredekebb és magasabb, mint aminek tűnik...