CHAMONIX 02. "REFUGE DE BEL LACHAT ( 2152 m) - augusztus 24

 

   Vasárnap reggel még kavarog a köd a völgyben, a felhők szinte a fejünk tetejére lógnak - de már egyre többször feltűnik a kék ég, és amikor összeszedelőzködünk a túrához, már melegen süt a nap. A Mont Blanc még nem látszik, de remélem, hogy ha kiérünk a völgy fölé, akkor látványban nem lesz hiány.
   Így is lett.... 
   Marconak hiába mondom, hogy ne húzzon bele ( tegnap elég keserves volt neki az ereszkedés az új túrabakancsaival), csak belelép a tempóba, ezért alig másfél  óra múltán már ott állunk 2152 méteren, a menedékházat alig méltatva figyelemre - majd lefele benézünk. Irány tovább a Brévent irányába ameddig lehet, és ebben csak segít az egyre tisztuló, ragyogó idő is. 
   Végül  a "Téte de Bel Lachat ( 2263 m)" csúcsáig megyünk. Ekkor már tisztán ragyog a Mont Blanc-vonulat, a völgyben ragadt felhők csak festőibbé emelik a látványt. Évek óta vágyom már erre... így, teljességében látni az Alpok legmagasabbjának masszívumát ! Másztam a Mont-Blanc-ot nem is egyszer, de így még soha nem láttam...
   Az időjárás javulásával a hegyet látogató turisták száma is ugrásszerűen megszaporodik. Amire visszaérünk a menedékházhoz, arra már a túraútvonalakon egymást érik a le- meg felfele igyekvő turisták, a Chamonix fölötti légáramlatok is megtelnek siklóernyősökkel. Tökéletes ez a nap a négyezresek mászásához is...
   Az ereszkedés persze lassú és keserves lesz Marco számára, de hát mindennek megvan az ára, ugyebár...de ez nem veszi el a lelkesedését a további túráktól. 
   Hazafele a Forclaz-hágó tetején megállunk pár percre a kilátónál; előttünk a Rhone völgye, és nekem az a benyomásom, hogy nem is tegnap jártunk erre, hanem hetekkel ezelőtt.... mennyire is tele volt a hétvége ! Viszlát Chamonix !








































CHAMONIX 01. "REFUGE DU LAC BLANC" ( 2352 m) - augusztus 23

   Milyen egy nap !
Reggel 5: Luxemburg...( 304 m)
Dél 12:30: Chamonix, Les Praz ( 1062 m)
Délután 15:30: Lac Blanc ( 2352 m)


   Luxemburg nyirkos ege alól  csak valahol Colmar környékén, a svájci határ közelében sikerül kibújni, de egész a Martigny fölötti Forclaz-hágó tetejéig a magas hegyek rejtve maradnak. Aztán Chamonix... be-bebújik a napsugár a városba, de a Mont Blanc -csoport hegyei makacsul takarják magukat. Ezt látva bánatosan dobom vissza a fotógépet a Les Praz parkolójában hagyott autóba. Aztán szokás szerint átkozom magam, amikor fent ránkragyog a nap...
   A "Les Aiguilles Rouges" fölött is kavarognak a felhők, de azt lehet mondani, hogy jó időnk van, csak a Lac Blanc menedékház közelében teker be a köd nyirkos takarója percekre, hogy aztán a hideg szelet hagyva maga után elvonuljon, hadd csodáljuk a Lac Blanc ikertavának lenyűgöző környezetét. Szokatlan színösszeállítás, mert a szikla piszkosfehér színe ( nem mészkő, épp ezért szokatlan) miatt a tavak színe is más, mint az eddig megismert "tengerszemeké". Hát ezért " Fehér-tó" (Lac Blanc)...







   Összebarátkozom a menedékház körül csellengő havasi csókával. Tiszteletreméltóan szemtelen egyéniség, lábai sűrűn rakva ornitológiai jelentőségét hangsúlyozandó gyűrűkkel. Nem bír ellenállni a luxemburgi pékek kenyerének , de ezt kénytelen a kezemből elfogadni.Szórakoztató intermezzo:  



   Jólesik a meleg menedékházba behúzódni a hideg augusztusi szél elől. A Mont Blanc-csoport láthatatlan, a Mer de Glace lába az csak, amely kikanyarog a sötét felhőréteg alul, na meg néha előtűnik a Bossons-gleccser töredezett felszíne. Kár , mert a legszebb kilátás innen van a nagy hegyekre...
   Tea, kávé, alkalmi ismeretség... aztán felcihelődünk, immáron négyesben, hadd járjuk körbe a tavakat.





   Látványos körút, végül elgabalyodunk és a tavak közti kis kiemelkedésen kötünk ki ( Les Chéserys, 2506 m). Vágyakozva nézem az Aiguille Rouges tömbjeit, innen csak 450 m alpesi kapaszkodó lenne...
   A zóna kőszáli kecske-állománya említésre méltó, sőt ! Nem is emlékszem, hogy ennyit láttam volna egy helyen.. .  ha azt mondom, hogy legalább 100 darab - nagyrészük nemrég született gida - volt a becslés, akkor nem túlzok. Több a kecske, mint a turista, szószerint egymáson esünk keresztül, kerülgetni kell őket. Pedig a turistaállomány sem elhanyagolható ám, még a rossz idő ellenére sem !




   A gyors 1300 méter szint felfele azért megdolgozott, lefele ezért lazábbra vesszük a figurát. A felhők még mindig makacsul kapaszkodnak a négyezresekbe, én meg nagyon remélem, hogy a holnapra tényleg a beigért napos, tiszta idő lesz.... nagyon kellene már a Mont Blanc látványa...



VONZÁS ( Téte de la Draye/ 2077 m) - augusztus 14 / Franciaország

 

   Másztunk, egész nap. Argentiére La-Bessée lustán zsongott ott alant az augusztusi melegben, miközben mi a mászószektor furán rétegződött mészkövére álmodott utakat próbáltuk megfejteni...7 út vagy 10 út, 5c-6a+?  ki számolta? csak másszál...
   De nem volt elég, dehogy volt... Ailefroide magas hegyekkel közrezárt kempingjéből kiűz valami; elég félóra pihenés, aztán menni kell, keresni a napot, fotózni a hegyeket, mindegy hogy milyen céllal, csak menj, mozdulj, juss fel, minél fennebb...
   Téte de la Draye; egy kétezres kis kiemelkedés a közel-háromezresek árnyékában. Nekirohanok... ki a koraesti völgy árnyékos zsongásából. A mászószektorok elmaradnak mögöttem, a meredeken emelkedő ösvény a hosszú utakból ereszkedő mászókkal van tele. Senki fel, mindenki le.... érthető, hisz este 6 óra van már.
   Alattam szűkül a völgy, felettem a nap lustán ráteríti meleg sugarai palástját a háromezres Clouzis sziklatornyainak káoszára. Megyek, el akarom érni... mindenáron. A sziklás részek elmaradnak mögöttem, a szubalpesi rész vörösfenyői közt meredeken emelkedik az ösvény, és a természet esti csendjét csak a sziklás letöréseken bukdácsoló patakok zaja töri meg. A völgy civilizációjának zsongása is elmaradt már rég.  
    Gyorsan és csendben mozgok, önkéntelenül is alkalmazkodva a körülöttem lévő miliőhöz. Megállni, pihenni  - még annak ellenére is hogy ömlik rólam a víz - minek? Ősi vonzás ez a rohanás , ki tudja minek a maradványa - valami , amelyet rég eltakart a civilizáció máza ? Nem tudom, és az adott pillanatban a felmerülő gondolatok nyomtalanul hullanak a jelentéktelenség kútjába, mert most más a fontos: ráolvadni, beleolvadni hegybe, fába, kőbe, együtt lüktetni a mindenséggel: vadásznak lenni, zöld fűnek, időtálló sziklának , mindent mozgosítani az egységet elérendő, csak a pillanatnyi létezésre figyelni. Nem  tartok sehova, nem jövök sehonnan -  röpke kapu nyílik egy más valóságra....
   Szétszakad az erdő zöldje; tisztás, három oldalról meredeken leszakadó falakkal határolt hegytető, és itt egy  "steinmann", a méter magas kőhalom - itt vagyok hát, a célnál. De csak pillanatra nézek körül a kinyílt tájban, aztán szinte önkéntelenül fordulok rá az ösvényre, amely alig láthatóan kanyarog fel a hátam mögött emelkedő sziklás gerincek irányába - oda, ahol a nap még mindig ott vergődik a hegyes sziklatornyok fogságában.
    Szél bukdácsol át a hegytetőn. Enyhe, de ostorként vág végig rajtam, az agyonizzadt póló nem sokat véd. Tovább ! Racionális gondolatok próbálkoznak: fejlámpa van, de csereruha nincs, ezért ha megállsz meg fogsz fagyni :-). Tudomásul veszem, aztán kinézem a következő, száz méternyi szinttel fennebb lévő sziklatömeget: csak addig, de tényleg csak addig megyek, aztán pár fotó és le...
   Ott vannak, innen már látom őket: a Dauphinéi Alpok négyezreseit ölelő Blanc-gleccser kibújik a kisebb hegyek rejtekéből, hátam mögött a völgy túloldalán a Pelvoux-hegy 3900-as tömege nagyra nő, feje körül makacs felhőt próbál áttörni a nap.... Körülöttem alpesi plató, kitágulnak a határok. A kinézett cél ? már rég elmaradt, jelentéktelen sziklahalom innen fentről nézve, az előttem levő meg magasan, messze tornyosul... még. Az ösvény határozatlanul szóródik szét a sziklás-füves meredeken, ezért egyszerűen nekimegyek az előttem lévő emelkedőknek...  felfele mindig.
   2500 méter magasban vagyok már, de a napot nem érem el. A Pelvoux-hegyet koronázó felhőt nem tudja áttörni, pedig most, ahogyan megálltam, jólesne a késő esti sugarak melege. Tovább nincs... illetve lenne, de tudom tapasztalatból, hogy az előttem meredeken felugró sziklás falrész szöge csalóka.  Közel 300 méter szint az "Aiguille de Grand Saint Pierre" (?) csúcsáig. Meg most már érzem, hogy elég, hogy ez kellett, hogy ez nyugtalanított a völgyben. Állni egy darab sziklán, alattad a hegyek univerzumával, a kinyílt táj közepén, és csak nézni, látni , befogadni. A szél halkan szöszmötöl körülöttem - nem, még nem zavaró, még nem fázom, még van időm a feloldódásra, a szétszóródásra, az én feledésére. Spirituális?... ezt modod majd talán, amikor majd lent a völgyben a rendszerező elme megpróbálja megmagyarázni és a dualitás skatulyájába gyömöszölni az ilyesfajta létezés élményét...
   A hideg szél gyorsan és kegyetlenül vág végig rajtam. Közönyösen, tekintet nélkül a magasztos elmélkedésekre... és ez így van jól. Még van időm pár fotót ellőni, smst megirni - mert egyedül éled meg, de nem szeretnéd csak magadnak megtartani. Még belefér az időbe előszedni a térképet, megnevezni a hegyeket, végigpásztázni a pár nappal ezelőtt mászott négyezres hegy megközelítését - aha, ott az a gleccser, amelynek a szélén mentünk - , aztán indulni kell. És lám, pár perccel azután vakító erővel ömlik rám a nap , sikerült neki kibújni a Pelvoux mögül ! Igaz, csak pillanatokra, de ez is elég ahhoz, hogy késő esti aranymázzal teljen meg a körülöttem lévő környezet...
   Ülök a Téte de Draye-n, és bámulom a kilométer mélyen lévő, árnyékba borult völgyet. Közel tökéletes az a háromszög, amelyet az Ailefroide körül emelkedő hatalmas hegyfalak alkotnak. A kemping élénk színei közt zajlik az élet, de ide a civilizáció zaja nem jön fel. Félórányi szieszta a szélcsendes helyen, aztán még egy utolsó pillantás a lebukó nap sugarai által beszórt hegyláncokra és belemerülök a sötétedő erdő csendjébe, most már alig-mozdulva, lustán és elégedetten.



















DOME DES ÉCRINS ( 4015 m) - augusztus 12 / Franciaország


HOL?: Franciaország, Dauphiné-Alpok
KIVEL?: szóló
ÚT JELLEGE: gleccsertúra, F / III
SZINTKÜLÖNBSÉG: 965  m 
IDŐ:  4 1/2  óra ( bivaktól a csúcsig, meg vissza a bivakig)



   Reggel fél hat - tűnődve nézem a Barre Noire jégkuloárjában mozgó fejlámpákat. Kellene még egy jégszerszám... Ha tudtam vona, ugyebár ...
   Aztán megmarkolom a túracsákányt, s nekifordulok az Écrins négyezreseihez vezető normál útnak. Fölöttem ott kuporognak a jégtuskók, a kevésbé stabilak romjai közt épp most igyekszem keresztül - annyira gyorsan , amennyire csak lehet. Amolyan Damoklész kardjaként őrködnek ott fent, és nem egy életbiztosítás alattuk mászkálni, ezért száz méter szint és a kemény tempó után megkönnyebbülve pihenek meg, már kint a veszélyes zónából. Gyerünk tovább... 
    Gleccser, aljától a tetejéig, anélkül, hogy egy parányi szikla útbakerülne. Az Écrins négyezreseinek északi falát csak fönt koronázza egy sziklagerinc, de aki a kisebbik négyezresre készül, annk tényleg csak a hó meg a jég jut... na meg a hasadékok.
   Azokból meg van bőven. Próbálom számontartani, hogy melyik mennyire veszélyes - illetve mennyire lesz az a későbbi órákban, ereszkedéskor - , mert most a reggel fagyában a hóhidak mindenütt stabilra vannak fagyva. Az út szeszélyesen kanyarog köztük , néhol akkora szakadékokat kerülgetve, hogy egy fél falut beléjük lehetne dobálni akár. Az előrejutás amúgy nem nehéz a csonttá fagyott felszínen, és meglepetésemre eléggé meredek a fal átlagos dőlése, ezért gyorsan lehet haladni felfele. Kerülgetem is szorgalmasan a csapatokat, nem akadályoz sem kötél, sem partner - megvannak a szólómászásnak is az előnyei. 
   Már jóval 3500 méter fölött járok., amikor a nap első sugarai végigtapogatják a gleccserek felszínét. Fölöttem a csúcs tiszta, de körülöttünk a felhőfoszlányok egyre nagyobb tömegben csoportosulnak, és a szél is megerősödik. A csapatok torlódnak a nehezebb részeken, és előrenézve nem tetszik amit látok - pár csapat toporog egy , általam még nem látott akadálynál, és legtöbben betartva a biztonsági intézkedéseket - kötélbiztosítás, standépítés - haladnak tovább.
   Na, itt a vége- gondolom, de aztán odaérve látom ám hogy miről van szó. Másfél méternyi  széles hasadék, a lejtő miatt a felső pereme szinte méterrel magasabb mint az innenső. Hóhíd nincs, technikai eszközökkel lehet csak áthaladni rajta, és meg is értem az óvatoskodást, amikor odaérve belenézek a mélységbe: falai mint az üveg, az alja... na, az nem látszik, mert kb 50 méter után már csak az éjszaka sötétjét látni a mélységben. Riasztó egy látvány, az már biztos...
   Izgalmas egy dolog, amint átlépek fölötte, és a csákányt határozottan belevágom a szemközti fal tetejébe. Még van időm lepillantani a mélybe - milyen egy látvány ! Már csak ezért is megérte feljönni, gondolom...
És talán ez volt az egyetlen komoly nehézség az egész útban, állapítom meg, amint elérem a kisebbik négyezres csúcs alatti peremhasadékot. Technikai problémát nem okoz , az utána lévő meredek letörés esetleg lemászáskor lehet odafigyelős. 
   Hajszál híján lelök a szél, amint kilépek a csúcsgerincre, és elhagyom az északi fal  relatíve szélcsendes menedékét. Egyre romlik az idő, a szélrohamok sötét felhőtömegekkel támadják a Barre des Écrins csúcsgerincét. Átmegyek a Dome des Écrins-re, gondolva, hogy a nagy négyezrest hagyom későbbre. A csúcs előtti enyhe nyeregben gonosz szélroham támad váratlanul, jégdarabok kartácstüze kényszerít térdre, szó szerint. Amikor továbbmegyek, a spanyol csapattal találom szembe magam., akik eredetileg jégmászásban gondolkodtak, de amikor rákérdezek, közlik azt, hogy elég most a kisebb csúcs, túl erős a szél ezért mennek le. 
   Egyedül vagyok fent. A Barre des Écrins könnyű sziklagerincén csapatok küzdenek a széllel, de errefelé még nem jön senki. Magány - hálásan fogadom. Olyan ritka a népszerű csúcsokon...
   A déli oldalról rohanó felhőtömegeket néha sikerül a szélnek darabokra szaggatnia, ekkor lélegzetállító panoráma tárul fel - hogy mennyire szép a dauphinéi Alpok hegytömege, azt azért nem gondoltam !
   Indulnék már, amikor nagyobb csapat közeleg, ha jól hallom, akkor ezek is spanyolok. Várom, hadd legyen valaki aki elkattint egy fotót rólam. Sajna, nincs szerencsém, mert amint elérik a kis nyerget olyan szélroham éri őket, hogy egyikük elveszti az egyensúlyát és elcsúszik az oildalon. Szerencsére belegabalyodik a kötélbe és nem esik le, ellenben amikor a társa is elesik , akkor már aggódva kezdem figyelni a jelenetet. Látszik, hogy tapasztalatlanok, megriadnak, mi lesz most ? A váratlan szélcsend a segitségükre siet, gyorsan összekapják magukat és - visszavonulnak. 
   Köd burkolja már a Dauphiné-Alpok legmagasabb pontját - a Barre des Écrins 4012 m magas csúcsára ez esetben nem gondolhatok. Pedig csak 100 m szint és félórányi mászás választ el tőle. Kitett gerinc, ilyen szélben nem egy biztonságos mulatság... De legalább van okom rá, hogy  valamikor visszajöjjek ! 
   A hideg miatt nem olvad a gleccser, a hóhidak stabilak, a hágóvasakkal nagyon hamar sikerül lejutnom rajta, habár kegyetlenül boka- meg vádlikínzó ereszkedés vár rám. Az igazán fárasztó dolog a Blanc-gleccser lapos felszíne, amelyet reggel óta ér a nap, ezért eléggé beolvadt. Viszanézve 3000 méterről már nem látom  hegyet, csak az alsó szakaszokat. Vastag felhő burkolja, pedig az időjárás szerint ma egész nap jó idő volt várható. Nohát, az időjárás ezt nem tudja, vagy nem így gondolja...
   A gleccseről a bivakig fel kell másznom még 125 métert - és ez nehéz volt, fárasztó. És ha arra gondolok, hogy van még le 1300 m szint a parkolóig... dehát ez ilyen: a csúcs, az mindig csak félút, onnan még le is kell jönni...