A bivakzsák csattogó zajára eszmélek - hol is vagyok ? Élénkül a szél , a jókora kövekből lazán rakott fal résein átsüvöltő légáramlat felakad a ponyván, dühösen ráncibálja azt, aztán amilyen hirtelen jött, épp olyan hamar elenyészik. Fázik a lábam - állapitom meg tárgyilagosan, és álomtól kábán próbálok gondolkodni, hogyan is lehetne ezt a helyzetet megoldani a legminimálisabb erőfeszítéssel, mert lusta vagyok a szűk hálózsákban elnyert kényelmes pozíciót feladni. Az összehúzott csuklya aprócska nyílásán beáramló levegő hideg, fagyos, hisz 3100 méteren vagyunk... csak úgy, és egy szál bivakzsák vékony ponyvája az, ami véd a hegy közönyös miliőjétől. Na, ezt nevezem én természetközeliségnek; tudatosan választottuk, mert minek is kellene felhurcolni a sátrat ide, amikor így is lehet ?
Egész nap lestem a hegyet. A Barre des Écrins tömbjére makacsul ráragadt szürke felhő alól csak az északi fal hasadozott jege látszott ki, meg a gleccser leszakadó darabjai helyén kifeketedő szikla. Este nyolc volt már, és az éjszakát elősodró hideg szél első rohamaitól borzongva készültünk a bivakhoz, amikor a hegy szürke takarója nem bírta tovább a szél támadását - meghasadozott, kapkodva menekült, hogy végre ! előbukkanjon a Dauphiné-i Alpok két négyezrese .
Az kora est kék fényei végigömlenek a gleccsertakarón, amely a fal tövétől kilométer magasba nyúlva fogy csak el a Barre des Écrins sziklás gerince alatt. A nappal erőtlen fényei megtörnek a jég töredezett felszínén, kirajzolva a mérhetetlenül vastag jégréteg gyenge pontjait. Pillanatról pillanatra változó, álomszép színjáték, de hamarosan vége van, mert az Écrins-nyereg felől már jön az újabb felhőtömeg, beáramlik a Blanc-gleccser széles felületére, feltöltve a völgyet, valószerűtlenné mosva hamarosan a hegy körvonalait. Én pedig menekülök vissza a hálózsák melegébe, mert a kőfal nem sokat véd a hideg szélrohamoktól...
Éjfél körül jár az idő, amikor újra megébredek - zokniproblémát megoldandó. Muszáj valamit csinálnom, ezért nagy elhatározással húzom szét a csuklyát, utat engedve a hideg és kristálytiszta éjszakai levegőnek. Felemelem a fejem... és pillanatokra elfeledkezem hidegről, zokniról, mindenről.
Elfelejtettem, hogy telihold van...
Varázslatos, éles fény ömlik végig mindenen, olyan dimenziót adva a környezetnek, amelyre a nappali fény soha nem képes. A hideg ellenére felerészt kimászom a hálózsákból, hadd lássam a teljes panorámát körülöttem. Lenyűgöző pillanatok... semmi nem mozdul az időnként megélénkülő szélrohamokon kívűl, a gleccser lapos felszínén minden kis részlet tisztán látszik, és mint nyitott könyv úgy olvasható a körülölelő hegyek minden kis részlete. Csillagfény hull az immáron már felhőtlen Barre des Écrins tömbjére, jégletöréseibe akadálytalanul táncolja be magát a telihold sápadt fénye. Éles, tiszta, makulátlan, és én rezonálok vele, átengedem magamon ezt a szennyezetlen tisztaságot. Most lehet, most kell befogadni, mert majd eljön a nappal kétértelműsége hamarost.... A fotógépért nyúlok akaratlanul, de aztán abbahagyom a mozdulatot: ezt megörökíteni nem lehet, csak megélni...
Végigborzongok a szél újabb rohamától, amely figyelmeztet arra, hogy a varázs ellenére egy szigorú és minden emberi iránt közönyös környezetben vagyok, amelyhez alkalmazkodni kell. Alkalmazkodom hát, fájó szívvel hagyom a ezüst világ varázsát, és reszkető kezekkel rángatom össze a hálózsák zárjait, hamarosan visszacsúszva az alvás kába dimenziójába.... Reggel négykor még áttöri az álmok burkát Árpi telefonjának ébresztője, de csak akkor ébredünk öntudatra igazából, amikor a háztól induló első csapatok zajai elvonulnak mellettünk.
A készülődés kapkodó igyekezetében van időm ránézni a környezetre: a holdfény maradéka mint tavasszal széteső hó maradványa olvad bele a feltámadó szürkületbe, felhőkkel szennyezett égbolt mögül próbálnak kileskelődni a csillagok... és az éjféli tapasztalat tiszta világa csendesen visszahúzódik bennem.....
No comments:
Post a Comment