DOME DES ÉCRINS ( 4015 m) - augusztus 12 / Franciaország

HOL?: Franciaország, Dauphiné-Alpok

KIVEL?: szóló

ÚT JELLEGE: gleccsertúra, F / III

SZINTKÜLÖNBSÉG: 965  m 

IDŐ:  4 1/2  óra ( bivaktól a csúcsig, meg vissza a bivakig)

   Reggel fél hat - tűnődve nézem a Barre Noire jégkuloárjában mozgó fejlámpákat. Kellene még egy jégszerszám... Ha tudtam vona, ugyebár ...

   Aztán megmarkolom a túracsákányt, s nekifordulok az Écrins négyezreseihez vezető normál útnak. Fölöttem ott kuporognak a jégtuskók, a kevésbé stabilak romjai közt épp most igyekszem keresztül - annyira gyorsan , amennyire csak lehet. Amolyan Damoklész kardjaként őrködnek ott fent, és nem egy életbiztosítás alattuk mászkálni, ezért száz méter szint és a kemény tempó után megkönnyebbülve pihenek meg, már kint a veszélyes zónából. Gyerünk tovább... 

    Gleccser, aljától a tetejéig, anélkül, hogy egy parányi szikla útbakerülne. Az Écrins négyezreseinek északi falát csak fönt koronázza egy sziklagerinc, de aki a kisebbik négyezresre készül, annk tényleg csak a hó meg a jég jut... na meg a hasadékok.

   Azokból meg van bőven. Próbálom számontartani, hogy melyik mennyire veszélyes - illetve mennyire lesz az a későbbi órákban, ereszkedéskor - , mert most a reggel fagyában a hóhidak mindenütt stabilra vannak fagyva. Az út szeszélyesen kanyarog köztük , néhol akkora szakadékokat kerülgetve, hogy egy fél falut beléjük lehetne dobálni akár. Az előrejutás amúgy nem nehéz a csonttá fagyott felszínen, és meglepetésemre eléggé meredek a fal átlagos dőlése, ezért gyorsan lehet haladni felfele. Kerülgetem is szorgalmasan a csapatokat, nem akadályoz sem kötél, sem partner - megvannak a szólómászásnak is az előnyei. 

   Már jóval 3500 méter fölött járok., amikor a nap első sugarai végigtapogatják a gleccserek felszínét. Fölöttem a csúcs tiszta, de körülöttünk a felhőfoszlányok egyre nagyobb tömegben csoportosulnak, és a szél is megerősödik. A csapatok torlódnak a nehezebb részeken, és előrenézve nem tetszik amit látok - pár csapat toporog egy , általam még nem látott akadálynál, és legtöbben betartva a biztonsági intézkedéseket - kötélbiztosítás, standépítés - haladnak tovább.

   Na, itt a vége- gondolom, de aztán odaérve látom ám hogy miről van szó. Másfél méternyi  széles hasadék, a lejtő miatt a felső pereme szinte méterrel magasabb mint az innenső. Hóhíd nincs, technikai eszközökkel lehet csak áthaladni rajta, és meg is értem az óvatoskodást, amikor odaérve belenézek a mélységbe: falai mint az üveg, az alja... na, az nem látszik, mert kb 50 méter után már csak az éjszaka sötétjét látni a mélységben. Riasztó egy látvány, az már biztos...

   Izgalmas egy dolog, amint átlépek fölötte, és a csákányt határozottan belevágom a szemközti fal tetejébe. Még van időm lepillantani a mélybe - milyen egy látvány ! Már csak ezért is megérte feljönni, gondolom...

És talán ez volt az egyetlen komoly nehézség az egész útban, állapítom meg, amint elérem a kisebbik négyezres csúcs alatti peremhasadékot. Technikai problémát nem okoz , az utána lévő meredek letörés esetleg lemászáskor lehet odafigyelős. 

   Hajszál híján lelök a szél, amint kilépek a csúcsgerincre, és elhagyom az északi fal  relatíve szélcsendes menedékét. Egyre romlik az idő, a szélrohamok sötét felhőtömegekkel támadják a Barre des Écrins csúcsgerincét. Átmegyek a Dome des Écrins-re, gondolva, hogy a nagy négyezrest hagyom későbbre. A csúcs előtti enyhe nyeregben gonosz szélroham támad váratlanul, jégdarabok kartácstüze kényszerít térdre, szó szerint. Amikor továbbmegyek, a spanyol csapattal találom szembe magam., akik eredetileg jégmászásban gondolkodtak, de amikor rákérdezek, közlik azt, hogy elég most a kisebb csúcs, túl erős a szél ezért mennek le. 

   Egyedül vagyok fent. A Barre des Écrins könnyű sziklagerincén csapatok küzdenek a széllel, de errefelé még nem jön senki. Magány - hálásan fogadom. Olyan ritka a népszerű csúcsokon...

   A déli oldalról rohanó felhőtömegeket néha sikerül a szélnek darabokra szaggatnia, ekkor lélegzetállító panoráma tárul fel - hogy mennyire szép a dauphinéi Alpok hegytömege, azt azért nem gondoltam !

   Indulnék már, amikor nagyobb csapat közeleg, ha jól hallom, akkor ezek is spanyolok. Várom, hadd legyen valaki aki elkattint egy fotót rólam. Sajna, nincs szerencsém, mert amint elérik a kis nyerget olyan szélroham éri őket, hogy egyikük elveszti az egyensúlyát és elcsúszik az oildalon. Szerencsére belegabalyodik a kötélbe és nem esik le, ellenben amikor a társa is elesik , akkor már aggódva kezdem figyelni a jelenetet. Látszik, hogy tapasztalatlanok, megriadnak, mi lesz most ? A váratlan szélcsend a segitségükre siet, gyorsan összekapják magukat és - visszavonulnak. 

   Köd burkolja már a Dauphiné-Alpok legmagasabb pontját - a Barre des Écrins 4012 m magas csúcsára ez esetben nem gondolhatok. Pedig csak 100 m szint és félórányi mászás választ el tőle. Kitett gerinc, ilyen szélben nem egy biztonságos mulatság... De legalább van okom rá, hogy  valamikor visszajöjjek ! 

   A hideg miatt nem olvad a gleccser, a hóhidak stabilak, a hágóvasakkal nagyon hamar sikerül lejutnom rajta, habár kegyetlenül boka- meg vádlikínzó ereszkedés vár rám. Az igazán fárasztó dolog a Blanc-gleccser lapos felszíne, amelyet reggel óta ér a nap, ezért eléggé beolvadt. Viszanézve 3000 méterről már nem látom  hegyet, csak az alsó szakaszokat. Vastag felhő burkolja, pedig az időjárás szerint ma egész nap jó idő volt várható. Nohát, az időjárás ezt nem tudja, vagy nem így gondolja...

   A gleccseről a bivakig fel kell másznom még 125 métert - és ez nehéz volt, fárasztó. És ha arra gondolok, hogy van még le 1300 m szint a parkolóig... dehát ez ilyen: a csúcs, az mindig csak félút, onnan még le is kell jönni...