VONZÁS ( Téte de la Draye/ 2077 m) - augusztus 14 / Franciaország

 

   Másztunk, egész nap. Argentiére La-Bessée lustán zsongott ott alant az augusztusi melegben, miközben mi a mászószektor furán rétegződött mészkövére álmodott utakat próbáltuk megfejteni...7 út vagy 10 út, 5c-6a+?  ki számolta? csak másszál...
   De nem volt elég, dehogy volt... Ailefroide magas hegyekkel közrezárt kempingjéből kiűz valami; elég félóra pihenés, aztán menni kell, keresni a napot, fotózni a hegyeket, mindegy hogy milyen céllal, csak menj, mozdulj, juss fel, minél fennebb...
   Téte de la Draye; egy kétezres kis kiemelkedés a közel-háromezresek árnyékában. Nekirohanok... ki a koraesti völgy árnyékos zsongásából. A mászószektorok elmaradnak mögöttem, a meredeken emelkedő ösvény a hosszú utakból ereszkedő mászókkal van tele. Senki fel, mindenki le.... érthető, hisz este 6 óra van már.
   Alattam szűkül a völgy, felettem a nap lustán ráteríti meleg sugarai palástját a háromezres Clouzis sziklatornyainak káoszára. Megyek, el akarom érni... mindenáron. A sziklás részek elmaradnak mögöttem, a szubalpesi rész vörösfenyői közt meredeken emelkedik az ösvény, és a természet esti csendjét csak a sziklás letöréseken bukdácsoló patakok zaja töri meg. A völgy civilizációjának zsongása is elmaradt már rég.  
    Gyorsan és csendben mozgok, önkéntelenül is alkalmazkodva a körülöttem lévő miliőhöz. Megállni, pihenni  - még annak ellenére is hogy ömlik rólam a víz - minek? Ősi vonzás ez a rohanás , ki tudja minek a maradványa - valami , amelyet rég eltakart a civilizáció máza ? Nem tudom, és az adott pillanatban a felmerülő gondolatok nyomtalanul hullanak a jelentéktelenség kútjába, mert most más a fontos: ráolvadni, beleolvadni hegybe, fába, kőbe, együtt lüktetni a mindenséggel: vadásznak lenni, zöld fűnek, időtálló sziklának , mindent mozgosítani az egységet elérendő, csak a pillanatnyi létezésre figyelni. Nem  tartok sehova, nem jövök sehonnan -  röpke kapu nyílik egy más valóságra....
   Szétszakad az erdő zöldje; tisztás, három oldalról meredeken leszakadó falakkal határolt hegytető, és itt egy  "steinmann", a méter magas kőhalom - itt vagyok hát, a célnál. De csak pillanatra nézek körül a kinyílt tájban, aztán szinte önkéntelenül fordulok rá az ösvényre, amely alig láthatóan kanyarog fel a hátam mögött emelkedő sziklás gerincek irányába - oda, ahol a nap még mindig ott vergődik a hegyes sziklatornyok fogságában.
    Szél bukdácsol át a hegytetőn. Enyhe, de ostorként vág végig rajtam, az agyonizzadt póló nem sokat véd. Tovább ! Racionális gondolatok próbálkoznak: fejlámpa van, de csereruha nincs, ezért ha megállsz meg fogsz fagyni :-). Tudomásul veszem, aztán kinézem a következő, száz méternyi szinttel fennebb lévő sziklatömeget: csak addig, de tényleg csak addig megyek, aztán pár fotó és le...
   Ott vannak, innen már látom őket: a Dauphinéi Alpok négyezreseit ölelő Blanc-gleccser kibújik a kisebb hegyek rejtekéből, hátam mögött a völgy túloldalán a Pelvoux-hegy 3900-as tömege nagyra nő, feje körül makacs felhőt próbál áttörni a nap.... Körülöttem alpesi plató, kitágulnak a határok. A kinézett cél ? már rég elmaradt, jelentéktelen sziklahalom innen fentről nézve, az előttem levő meg magasan, messze tornyosul... még. Az ösvény határozatlanul szóródik szét a sziklás-füves meredeken, ezért egyszerűen nekimegyek az előttem lévő emelkedőknek...  felfele mindig.
   2500 méter magasban vagyok már, de a napot nem érem el. A Pelvoux-hegyet koronázó felhőt nem tudja áttörni, pedig most, ahogyan megálltam, jólesne a késő esti sugarak melege. Tovább nincs... illetve lenne, de tudom tapasztalatból, hogy az előttem meredeken felugró sziklás falrész szöge csalóka.  Közel 300 méter szint az "Aiguille de Grand Saint Pierre" (?) csúcsáig. Meg most már érzem, hogy elég, hogy ez kellett, hogy ez nyugtalanított a völgyben. Állni egy darab sziklán, alattad a hegyek univerzumával, a kinyílt táj közepén, és csak nézni, látni , befogadni. A szél halkan szöszmötöl körülöttem - nem, még nem zavaró, még nem fázom, még van időm a feloldódásra, a szétszóródásra, az én feledésére. Spirituális?... ezt modod majd talán, amikor majd lent a völgyben a rendszerező elme megpróbálja megmagyarázni és a dualitás skatulyájába gyömöszölni az ilyesfajta létezés élményét...
   A hideg szél gyorsan és kegyetlenül vág végig rajtam. Közönyösen, tekintet nélkül a magasztos elmélkedésekre... és ez így van jól. Még van időm pár fotót ellőni, smst megirni - mert egyedül éled meg, de nem szeretnéd csak magadnak megtartani. Még belefér az időbe előszedni a térképet, megnevezni a hegyeket, végigpásztázni a pár nappal ezelőtt mászott négyezres hegy megközelítését - aha, ott az a gleccser, amelynek a szélén mentünk - , aztán indulni kell. És lám, pár perccel azután vakító erővel ömlik rám a nap , sikerült neki kibújni a Pelvoux mögül ! Igaz, csak pillanatokra, de ez is elég ahhoz, hogy késő esti aranymázzal teljen meg a körülöttem lévő környezet...
   Ülök a Téte de Draye-n, és bámulom a kilométer mélyen lévő, árnyékba borult völgyet. Közel tökéletes az a háromszög, amelyet az Ailefroide körül emelkedő hatalmas hegyfalak alkotnak. A kemping élénk színei közt zajlik az élet, de ide a civilizáció zaja nem jön fel. Félórányi szieszta a szélcsendes helyen, aztán még egy utolsó pillantás a lebukó nap sugarai által beszórt hegyláncokra és belemerülök a sötétedő erdő csendjébe, most már alig-mozdulva, lustán és elégedetten.



















No comments:

Post a Comment