RÓKAHEGY-I KŐFEJTŐ ( Magyarország, október 13)

    Összeszűröm a levet egy pesti mászólegénnyel ( lám , mire jó a facebook :-) ..) , s mivel még a pesti tartózkodásomba  belefér, hétfőre ( a munka nem akadály, ugyebár...) kiegyezünk egy röpke mászásra Pest környékén. A Rókahegy-re esik a választás ( na nem az enyém , mert nekem fogalmam sincs mit hol lehet mászni ezen a környéken)... 
   Tran Te Caesar-al ( bizony, így hívják az uraságot) délelőtt találkozunk a Csillaghegy-i megállóban. Innen mindössze félórányi kapaszkodás a Rókahegyi ( volt) kőfejtő. Októberhez képest szokatlanul meleg van, ömlik rólunk a víz, amikor végre ott állunk a mászóhely bejáratánál. Előzetes információim alapján egyik legjobb sportmászó hely a környéken, azonban - bánya volt régen, robbantgattak is  itt eleget talán - meglehetősen omlós a kőzet, sisak nélkül nem ajánlatos oda merészkedni. Turistaként látványos a helyszín, de mászóként az első pillantás a sziklákra nem tölt el nagy lelkesedéssel - földes, maszatos mészkő, a falak alatt sok friss, tört kődarabbal. Ez az első benyomás, de  lássuk közelebből hát. 
....
/ Említendő, hogy a Rókahegy a főváros egyik legjelentősebb természetvédelmi területe, védett faunával és flórával, földtani értékekkel. A mászás  engedélyhez kötött ! /
...
     Teljesen rábízom magam Caesar-ra ( sok mindenkivel másztam már, de császárokkal még nem, ezt megilletődötten veszem tudomásul...), aki tulajdonképpen egy romániai fiú, de megszégyenítően jól beszél magyarul,  és jófajta humorért sem kell a szomszédba mennie. ( Hát igen, a  "konverzácijók" - meg almaevés - közepette néha másztunk is valamit...:-)) Az égvilágon senki nincs rajtunk kívül - érthető, hisz hétfő délelőtt a legtöbb ember a munkahelyén kornyadozik, ugyebár- , így hát nyugodtan sorra vehetjük az utakat. Az utak neveit ne is kérdezze senki, annyit tudok hogy a "Kis fal-on" kezdünk, és a legtöbb út nehézsége 5-ös UIAA, ezek szinte egymást érik, annyira sűrűn vannak. Utoljára mészkövet Belgiumban, Freyr-nél másztam, de az egy teljesen más jellegű, felépítésű kőzet volt. 
   Kellemes, élvezetes mászást lehet elművelni ezeken az utakon ( a sisak tényleg szükséges tartozék!!), egy gondom a hosszukkal ( vagy inkább rövidségükkel) van - alighogy belelendül az ember, rögtön vége is van. A másik nagy bajom - ami később tényleg elviselhetetlen lesz - az egy éve nem használt La Sportiva Katana mászócipő. Eleinte még csak szelíden gyilkolja a lábat, de aztán a 6-7-ik útnál már annyira zavar, hogy számomra hamarosan vége a mászásnak. Egyike a legjobb cipőknek erre a sziklára, és reméltem, hogy alkalmazkodni fog a lábamhoz, de nem ez lett a vége. Nos, kinek is kell egy jó állapotban lévő Katana?  :-)
    A "Kristályos" elnevezésű szektor lenyűgöz, soha nem láttam/másztam még ilyen mészkövön. Megérdemelten kapta a nevét, sűrű kristálykiválás borítja a mészkövet, a mászócipő gyönyörűen ragad rajta. Itt voltak azok az utak, amelyek a legjobban tetszettek nekem a zónában az általam mászottak közül. Neveket nem tudok, nehézségüket személy szerint  4c, 5a-ra ( francia)  becsültem. A falrész jobboldali, szép útjai már technikásabbak, nehezebbek ( "Nyúlós, Örsi útja" - talán ? VI-VI+ UIAA) . Az utóbbinál zavarban voltunk nagyon az út vonalvezetését illetően, amit azóta sem sikerült megfejteni...
      Érdeklődőknek, bővebb információért  itt a honlap ( ha valaki még nem ismerné...) : Rókahegy, falrajzok















MER DE GLACE ( szept. 28, Franciaország)

   Álmosan ballagtak a találkozás helyszínére a reggel szelíd hidegében. Lustán ébredő hegyi városka volt a vasárnap reggeli Argentiére, ahol a főúton tovarobogó autók zaja után újra összezárult a csend felzavart takarója. Hideg-szürkén feszült az égre az Aiguille-k rengetege; még nem festette őket aranyszínre a kelő szeptemberi nap.
   Átgördültek  - már hármasban  - a csendes Chamonix-on. A parkolóban eltöltött rövid félóra alatt megmozdult a város, a vonatállomás egyre inkább benépesült, és az első szerelvényre hamarosan sorbanálló tömeg várakozott.  Soha nem járt még a Montenvers-i  fogaskerekűvel. A Saint-Gervais-i állomás lenyomata villan fel benne; a szerelvény láttára emlékek úsztak be, évek súlya alatt görnyedő képek, a Mont-Blanc mászásainak jókora hátizsákjai, az izgatott várakozás emléke, amint a ritkuló fenyőerdő sűrűjén át feltűntek a nagyok -  a Bionassay északi fala, a Gouter tömbje... És lám , most itt van, a hegység másik oldalán egy ugyanolyan vonattal kapaszkodik  fel a rég vágyott vidékre. Mer de Glace - ideje már ide is elmenni.
  A tűnődésbe beúszik a szemközti hegység, az Aiguilles Rouges napsütötte oldala. Ugrál a tekintete, amint keresi a tegnap megtett útvonalat, aztán lehorgonyoz az alig sejthető Lac Blanc menedékhelynél. Lac Blanc, már másodszor... Hát igen, az események láncolata; önkéntelenül rápillant a mellette ülő Yvonne-re, aki lelkesen magyaráz valamit Marco-nak, de amint észreveszi a figyelmet, rögtön bevonja őt is a társalgásba - persze, a hegy a téma, mint mindig. A vonat meredek kattogása összevegyül az utasok zsongásával, és a társalgás végét a végállomás tördeli szét. 
  "Petit Dru...és vajon hol a kilencvenméteres diéder? " mondja ki önkéntelenül is hangosan, amint rápillant a völgy túloldalán ágaskodó óriási hegytömb függőleges falaira. Aztán elindulnak, le a gleccser irányába, és rövid, negyedórányi séta után átlépik azt a határvonalat, ahol a közönséges halandóknak megálljt parancsol a természet. Alpesi út, gleccser, kötél, mászófelszerelés - kulcsszavak ezek, amelyek beléptetnek egy különleges világba. A reggel a múlté már, amikor az első akadályhoz érnek; a délelőtti nap meleg sugarai megcsillannak a fémlétrák tetején. Messze, kétszáz méternyi mélyen lustán kavarog a gleccser, jege alig látszik ki a rámorzsolódott kőtörmelék alól. Le kell ereszkedni oda, és mert az utóbbi évtizedek egyre gyorsuló  globális melegedése a Mer de Glace-t sem kímélte, ezért egyre több létra kerül az olvadás helyén maradó csiszolt sziklafalakra. 
   Ez Marco nagy napja. Új neki itt minden, a létráktól kezdve a gleccsermászó felszerelés utolsó darabjáig. Kötél, biztosítás - lesz-e szükség rá itt ? Marco magabiztosnak látszik, ezért úgy dönt, hogy még nincs értelme a kötelekkel bajlódni. Pillantása végigszalad a társakon, és  halványan hallja, amint Yvonne  - mézarany haja alól huncutul kicsillanó szemekkel - megkérdezi: " Milyen érzés hát, Zoli, két ember életének felelőssége ?  - de nem felel, mert már egy másik világba szűkül a tudata, csak figyel, elemzi a mozdulatokat, minden kis rezdülését a társainak,  akikre vigyáznia kell. Elindulnak.
 Létrák, végtelen lépcsőfokok - közel, sőt helyenként függőleges dőlésszöggel. A létrasor néha megszakad, hogy átadja a helyét egy-egy szűk párkánynak, ahol a vasalt útnál használt fémeszközök nélkül csak mászótechnikával lehetne továbbhaladni. Kitett, látványos szakaszok, rémisztő meredélyek alant - egy teljesen új dimenzió Marco számára ez, aki láthatóan ideges, szokatlan neki a dolog, de látszik hogy uralja magát. Ő most figyel, a szótlanul kinevezett vezető szerepeként, amit az évek tapasztalata rótt rá, tudja, hogy itt most két ember bízta rá magát, érzi ezt minden pillanatban. Itt már nem csak a saját élményről van szó, hanem egy magasabb rendű feladatról, a tapasztalat adta felelősségről. Tanítani, átadni valami szépet, felfedeztetni egy másik emberrel egy titokzatos világot - a társai arcán tükröződő megelégedettség a mai nap sava-borsa. Yvonne-ra elég pár pillantást vetni, tudja, hogy őrá kevesebb figyelmet kell szentelnie, ő most nem annyira fontos - hegyi ember, mozdulatai, gesztusai ösztönösek, otthonosan mozog ezen a vad terepen. 
  Újabb létrák, ezek most már az utolsók, mert alattuk már csak a falak alján gyűlő koszos, poros törmelék van. Százméternyi kényelmetlen ereszkedés, és ott is állnak végre a gleccser öreg, széthasadozott jegén, amelyet itt vastagon borít a kőtörmelék, kaotikus összevisszaságba fagyva. Körülöttük kibomlik a táj, jobbról-balról hatalmas, csiszolt falak emelkednek - kétszáz éve itt még jég volt, szinte képtelen elhinni... A felszín tipikus öreg gleccser, befagyott kövekkel, törmelékkel, helyenként rohanó kis vizfolyásokkal, meg a jégtömeg testébe mélyen benyúló, feneketlen kis tavakkal, amelyek kristálytiszta vize csalókán tükrözi vissza a mélységet. Sokáig morénán haladnak, kerülgetve a nagyobb köveket, követve a kényelmesebbnek ígérkező , sok láb által laposra taposott törmeléken átvezető halvány nyomokat. Jókora "gleccserasztal" mellett dönt úgy, hogy ideje most már komoly dolgokkal foglalkozni. Elő hát a kötelet, a hágóvasat, sisakot, csákányt ! Nem  mintha szükség volna rá, de ez tulajdonképpen egy beavató túra Marco számára. A forgatókönyv mindig ugyanaz, és mindig új... aztán egy utolsó ellenőrzés, majd a hágóvasak beleharapnak a gleccser testébe, érzi a kötél feszülését maga mögött, a múlt-jövő szövete szétszakad és már nincs egyéb csak ez a folyamatos mozgás ezen az óriási, végtelen jégfolyamon, pillanattalanul, időtlenül, gondolattalanul.... nincs más , csak egy lépés előre, mindig csak egy lépés és nem több... cél nélkül csak úgy haladni valahová, bolyongani itt, széthullva a reggeli nap melegében... de egyik része tudatában van a társaknak, elemzi, figyeli, tanítja őket, amint besétálnak a gleccser szívébe, ahol a fehér, kristályos jégfelszínt már csak elvétve pöttyözik a belefagyott,  gleccserhordta kövek és egyre több a hasadék és egyre messzebb kerülnek a létráktól, sziklafalaktól, és egyre inkább időtlen és gyökértelenebb ez a bolyongás, és egyre szükségtelenebbé válik logikus rendszerbe kényszeríteni a látottakat-érzékelteket....
   Déli meleg égeti a jégfelszínt, a gleccser zajong és elégedetlenkedik, ő meg az egyre erősödő zúgást követve büszkén mutatja a jégfolyamba vágott aknát a csodálkozó Marco-nak, ahová többszáz méter mélyre zúdul le a nap nyomása alatt szenvedő gleccser olvadt jege.  Néhol méternyi szélességben rohannak a vizek végzetük felé, töredezett, koszos felületek szakadnak szét riasztóan mély szakadékokkal szabdalt senkiföldjévé. Széles moréna osztja ketté a Mer de Glace-t itt, és vezetőként rövid habozás után jobbra fordul, ahol a felület egyre meredekebbé válik, hogy pár száz méterrel feljebb széles szakadékokká essen szét, amelyek alja zárt, és a köztük lévő keskeny jéghidakon kitűnően lehet gyakorolni a jégcsákány-hágóvas használatát. 
   Közel vannak ahhoz a ponthoz, ahol a Leschaux-gleccser benyomul a Mer de Glace-be, amikor úgy dönt, hogy meg kell állni. Az idő állhatatos, nem lehet becsapni - eddig és nem tovább, mert ma még haza kell menni, este már 700 kilométernyi távolból kell visszanézni a délelőttre... De még "most " van, és a pillantása végigsiklik a gleccsereken, mohón gyűjtve be minden színt, fényt, látványt. A Grand Jorassses; északi falán az egyik pillér taraját a déli nap fénye fürdeti. Néma a fogadalom, senki nem hallja, és az idő parttalan, amint  némán néznek egymással farkasszemet a Hegy és az Ember. 
   Lustán üldögélnek 2000 méteren a nap meleg sugaraiban fürdőzve.  Hol van még ennyi értéke egy pillanatnak, percnek ? Kettőjüknek már rég közös a világa - az első együtt-túra ellenére -, a harmadiknak meg csak most nyílnak rá a szemei a hegyvilág fantasztikus univerzumára. Spirituális út - említi meg  Marco, amint  próbálja leírni a benyomásait később. 
  ...Aztán ballagnak vissza a gleccseren, csavarognak a szakadékok közt, miközben a négyezresek lustán figyelik őket jégbozontos szemöldökük alól. Az utat elég nehéz megtalálni a létrák felé, a falak alatti törmeléklejtők százméternyi veszélyes, ingó kövekkel szórt, poros kapaszkodóvá nőnek,  de odáig még át kell vergődni a  moréna alól kibújó fekete jég csúszós felszínén, ahol egy óvatlan mozdulat könnyen lábtöréssel járhat. 
  A Montenvers-i állomás, mint zúgó méhkas - a turisták egymást érik, ami  nem csoda, hisz mindenki szeretné kihasználni ezt a szokatlanul meleg, ragyogó hétvégi napot. A vonatról leszállva pillanatra veszteségérzet rohanja meg, hogy el kell menni, itt kell hagyni Chamonix-ot.... Yvonne várakozóan néz rá, és megismétli a kérdést: " Ugye , milyen szerencsések vagyunk ? " Még egy utolsó pillantással körbefogja az ősz kezdődő színpompájából kifehérlő hegyvidéket, aztán irány Lux... 

  A Forclaz-hágónál feltűnnek messze-messze a svájci négyezresek. Örök-fehér sapkájuk idebólint a távolból: " Hol lenne a viszontlátás öröme, ha nem kellene elmenned? "






































LES CHÉSERYS-TAVAK ( szept. 27, Franciaország)

Hol? : Argentiére, Aiguilles Rouges
Kivel?: Marco A. 
Szint: 935 m
Idő: kb. 2 óra
Út jellege: jelzett turistaút


    Chamonix egy hónapja még lüktetett az élettől, utcáin kavargott a turistahad, parkolóiban helyet nem lehetett találni - most szinte elveszünk a Praz felvonóállomás alatt, alig van látogató, és ez érhető, mert szinte ( vagy talán az egész, az is lehetséges) minden felvonó zárva. Annál jobb !  A város fölött, a szeptember áttetsző levegőjében vakítóan ragyognak a hegyek, de itt a völgyben még ott a nyár langyos szusszanata, kellemesen meleg  napsugarak kacérkodnak át a színesedő lombozatú erdőkön.  Még nem jött el a színpompa ideje, még csak óvatosan készül a Természet a nyári  öltözet lecserélésére. A Chéserys-tavak felé vezető úton is csak pár kirándulóba botlunk, a mászószektor szürke gránitján azonban egymást érik a csapatok. Érthető, mert ideális ez az időszak a nagy sziklafalak mászásához... én is sóvárogva nézem a többkötélhosszas utak standjaiban  lustálkodó mászókat, s jobb híján a kamerát szorgosan használva próbálom megörökíteni a Chamonix fölötti táj hangulatát...
   Mászók ereszkednek az Aiguillette D'Argentiére tűhegyes kis csúcsáról; létrák sorozatán kapaszkodunk fel a tavak mélyfekete tükréig, és ha már ott vagyunk, akkor a Lac Blanc sem maradhat ki, hisz alig húsz percnyire van innen... Hamarosan lustán terpeszkedünk a kis teraszon, előttünk-körülöttünk a Mont Blanc-csoport színe-java.  A Petit Dru meg az Aiguille Verte tömege könyörtelenül  rám terpeszkedik, pillantásom csak rövid percekre tud elszakadni a sziklafalak meredek labirintusától és hómezők csillogó jegétől.... nincs menekvés.
   Hosszúra nyúlt árnyékok kísérnek már a lefele úton, amely hamarosan elvisz az ismeretlenbe, aztán csak ballagunk a völgy fölött, remélve, hogy odaérünk a megbeszélt esti találkára az angolokkal... Öreg este van már, amikor Argentiére csendes sötétjében próbáljuk megtalálni a megadott címet. Mélyvörös bor tüze táncol át a zsongáson, és minden második szó a hegy körül forog... mikor megyünk, hova megyünk, hol voltunk... miért is ne mehetnénk együtt legközelebb ? Belénk kóstol már a vasárnap, amikor legyőzve Argentiére dülöngélő utcáit sikeresen beharcoljuk magunkat a szálláshely kódolt bejáratán. Hogyan lesz ebből holnap gleccser?