GUAJARA (2718 m) - TENERIFE, november közepén


   Óriási volt az az az ősi vulkáni kráter, amely  a Teide alapját képezi. Méreteire jellemző, hogy a Teide tömege - amely az erdeti kráterfennsík alapjából kiemelkedik, és közel 1700 méterre tornyosul a fennsík fölé - szinte eltűnik, hogyha légifelvételről nézzük a kalderát. A 19 km x 9 km átmérőjű ( !)  vulkáni krátert  meredek falként veszi körbe a perem, 1800-2000 m-es magasságba törő hegyei erődítményként emelkednek a sziget déli ( száraz, sivatagi) és az északi ( nedves, vegetációdús) területei fölé. A Guajara egyike a kráterperem hegyeinek, 2718 méterével a sziget harmadik legmagasabb pontja. Lenyűgöző a látvány róla... alattad ott az egész ősi kaldera, a lávaárak szépen látható strukturáival, ragyogó, változatos színeivel tarkítva. Sajna az én kamerámba nem fért bele még negyedrésze sem a látványnak, de találtam egy kítűnő képet, ahol megfigyelhető a kaldera egy harmadnyi része, meg a kráterperem déli szakasza:

A "Las Canadas"; balra a Teide , amelynek csúcsa 1700 méterre van a fennsíktól, jobbra pedig az átlagban 600-700 méterre emelkedő kráterperem hegyei. Lenyűgöző méretek, nem?
( kép: wikipédia)
    A "Parador" parkolójától mindössze kétórányi út feljutni a csúcsra, egy relatíve könnyű, de nagyon látványos úton. Ez egy geológiailag nagyon aktív terület, a "friss" meg régebbi kitörések, aktív geológiai folyamatok egy nagyon változatos vulkáni felszínt hoztak létre. A színek kombinációja lenyűgöző, nem kevésbé a kőzetek strukturája, és ennek megfelelően az erodálódási folyamatok által létrehozott formák is lépten-nyomon változnak. Bizarr, meghökkentő sziklaformák és ragyogó színek garmadája tornyosul itt kaotikus összevisszaságban. Már a túra kezdetén megállásra kényszerülünk, mert belebotlunk a mászószektorba...csak úgy nem lehet elmenni mellette, és nagy a kísértés, hogy visszarohanjunk az autóhoz a mászócuccért, hagyva a fenébe a túrát...Na de holnap is nap van.... 
   A csúcson megtalálhatók a 19 században létrhozott obszervatórium maradványai - egyben kítűnő bivakhely is, ahonnan páratlan lehet a napfelkelte/nyugta látványa. Sajna nem volt idő rá, meg azért itt novemberben éjszaka bizony fagypont alatt van a hőmérséklet, épp ezért érdemes egy jó hálózsákot - minimum - felcipelni. Most, délután, a  napsütés ellenére is előkerül a szélkabát a hátizsákból, amint megmozdul a szél... és különösen jól jön akkor, amikor a lefelé tartó úton bekerülünk a hegy árnyékába.  Kevésbé hihető, hogy pár óra múlva, késő délután, amikor már lent leszünk a tengerszinten, közel harmincfokos meleget kell elviselni......















ÉJSZAKAI ROHANÁS, AVAGY HOGYAN MÁSSZUK A TEIDÉ-T "ILLEGÁLISAN" ? (TENERIFE, november közepe)

   Kissé szenzációhajhász cím, beismerem,  de alapjában igaz. 
   De lássuk először a lényeget, csak úgy dióhéjban. Tehát: 
  A "Pico del Teide" Spanyolország legmagasabb pontja, egyben a harmadik legnagyobb szigetvulkán a világon. Ha ismerős a Tenerife-sziget neve , akkor már helyben is vagyunk... esetleg úgy, mint "Kanári-szigetcsoport"  is hordozhat információt. A sziget lényegében maga a vulkán, 2000 méter fölötti része egy beomlott kaldera maradványa, amelynek a közepéből emelkedik ki a "fiatal" El Teide 3718 méteres csúcsa. De ez itt nem a heti geológialecke akar lenni, tessék ellátogatni ide ( Teide) meg ide ( a sziget) bővebb információért !

( forrás: wikipedia)
    Nos, vissza címhez, pontosítsuk csak, hogy mi is ez az "illegalitás". Tehát: a "Teide National Parc" egyike a leglátogatottabb természeti parkoknak, és mivel a vulkánra felvonóval (is) fel lehet menni, ezért a csúcs egyik fő attrakciója a szigetnek. A látogatást engedélyhez kötik, szigorúan megszabott időben kell ottlenni, felmenni, lejönni. Lényegében az egész hercehurca csak az utolsó szakaszra koncentrálódik, pontosabban a közel 200 méternyi szintemelkedést jelentő szakaszra, amely a felvonóháztól a csúcsig visz. Az engedély ingyenes, az interneten előre lehet foglalni - és ha az ember betervezi, akkor igyekezni kell, mert én október végén próbáltam a novemberi látogatáshoz engedélyt kérni, és december első hetéig már minden szabad hely le volt foglalva !
    Hát akkor mit csináljon a szerencsétlen, aki mindenáron fent akar lenni , ha már arra jár ? A lényeg az, hogy a "rangerek", akik a turistaáradatot ellenőrzik -  nekik tökmindegy, hogy felvonóval mész vagy a tengerszinttől gyalogolsz - kb. reggel kilenctől vannak fent este 5-ig. Hogy hogyan lehet kiblikkelni őket, az számomra nagy fejtörést okozott, mert az interneten elég ellentmondó vélemények voltak erről. Ha a menedékhelytől mész fel, reggel korán - mert az is van - akkor nem kell engedély, mert az ott való éjszakázás amolyan garancia rá - de ebben az esetben is le kell jönni 9 előtt. Vagyis napfelkelte, aztán vissza a házhoz. Ami nem volt tiszta számomra: van fent valaki reggel vagy nincs? ellenőriznek a háznál vagy nem? ( mert nem volt szándékunkban a házban aludni...)
 ****
( ide kívánkozik  még az, hogy én már jártam fent, de akkor volt engedélyem, tehát ilyesmivel nem kellett foglalkoznom.  Lásd itt,  eléggé tanulságos túra kerekedett ki belőle...)
 ****
    Végül eldöntöttük: indulás éjszaka, érkezés reggel hatkor a csúcsra, napfelkelte, majd onnan tovább a Pico Viejo csúcsa . Az út leírására nem hagyatkozom, mert az  megtalálható már egy korábbi cikkben ( lásd fennebb, a linken). Ami említésre méltó, hogyha valaki a mi nyomdokainkat akarja követni: reggel háromkor indulás a parkolótól, kb. 3-3'/2 órányi az út fel a csúcsig. Ha nincs hó, akkor az egész gyerekjáték egy edzett túrázónak. Ha hó van - nos az már egy más kategória ( amely elég szigorú tud lenni, amint megtapasztaltam először). Az út könnyen követhető, mindig jól látható/járható, magashegyi terep. Amire készülni kell: rettentő szeles hegy, mindkét ottjártamkor szünet nélkül dühöngött az erős  nyugati szél, nem nagyon volt menekvés előle, és épp emiatt a csúcs környékén már jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet. Hűvös volt bizony ott fent  hajnalban, percek alatt fagyott el a kezem, amint a napfelkelte fotóit ellőttem. De megérte.... a látvány fantasztikus, az Atlanti-óceánra ráboruló hegyárnyék tökéletes piramisa egyhamar nem felejthető...Meg annak megtapasztalása is páratlan, hogy a nagy megfagyás közepette rájössz, hogy a hegy meleg... ha percre megáll a szél, akkor egész jólesik a kráterből áradó langyos fuvallat. 
    Amúgy ez egy aktív vulkán...a csúcszóna környéke tele van bűzös füstöt okádó fumarolákkal, sárga kénkiválások rakódnak a szétégett sziklákra. Utolsó kitörése 1909-ben volt, 2003-ban pedig komoly szeizmikus aktivitást mértek, amely avval járt, hogy a hegy egy részén repedések jelentek meg.  
   Summa summárum, itt a válasz a címre: ha éjszaka felmegy az ember, akkor a kutya sem foglalkozik vele, sem a háznál, sem a csúcs környékén. 2011 januárjában - akkor napfelkeltekor indultam a parkolótól - lent is voltak "ranger"-ek, fent is, és el is kérték az engedélyt. Az, hogy mi van akkor, ha mégis fellógsz és elkapnak, azt már nem tudhatom...










RÓKA, HÓ, GRAND PARADISO ( október 16-17)

(hó)
   A szél kavargó hózászlót teker a csúcs köré... friss, tegnap- és azelőtt esett hó, könnyű és súlytalan laza őszi hullás, a szél kénye-kedve szerint hurcolja ide-oda. A csúcs fölöttem van, ezer méternyire? Az órára pillantok  - alattunk van már a 3000 m-es szintvonal. 
   A hó vastagra rakódott itt lent, ezen a gerincen, amely a gleccservájta völgy fölött emelkedik; e fehér közegben nem könnyű  a haladás, izzasztó minden méter. Közel másfél órája már, hogy a háztól elindultunk - járatlan, helyenként combközépig érő hóban törve utat a Grand Paradiso normál útján. Ragyogó őszi nap a mai, hideg-kéken ragyognak sebtében magukra kapott hófehér köntösükben a hegyek. 
  A morénamező megkínzott a reggel - a puha takaró alatt elvesznek a hatalmas kövek, néha veszélyes lyukakba csúszik be a bakancs, legjobb esetben is egy kitekert végtaggal fenyegetve az útkeresőt -, megkönnyebbülés kiérni a széles, " kőtelen" hómezőre, amely a gleccserhez vezető vályúhoz vezet, és itt már a szélhalmozta hóvektékkel is meg kell küzdeni. 
   Az út tovább a gleccser irányába eléggé járhatalan, egyetlen esélyünk a hótalp lenne  -  az meg nincs. A fene számított itt ekkora hóra... Na de a nap ragyog, őszi fényáradatban fürdenek a hegyek, a hideg elviselhető, az annyira vágyott hegyvilág itt van körülöttünk... kell egyéb ?
   A gerinc enyhén emelkedik a csúcs irányába, technikailag könnyű terep, leszámítva a méteresre vastagodott hóban a haladást. A vége befordul a gleccser irányába, be egy nagy fal alá; sok értelme nincs odáig utat törni, ezért inkább leülünk és bámuljuk a Gráji-Alpok gyönyörű hegyvilágát....
*****
(róka)
   Ideiglenesen nyugalomba helyezett, az építőiparban használt kis traktor árválkodik a hóban ( lefele jövünk már a hegyről, kb. 2200 m környékén járhatunk). Sohasem ültem ilyenen, lássuk. Bohóckodok a karokkal, kapcsolókkal, amikor jobbra mozdul valami vörös. Mifene... 
  Róka közeleg, amolyan "ehh-hát-ti-meg-kik-vagytok-nem-érdekeltek" módon - egyenest felénk. Első gondolatom a veszettség, második már az, hogy ez egy normális róka. Tisztelettudóan megáll 5-6 méternyire tőlünk, s az első hirtelen mozdulatra ugrik is hátra. Széttépett szájú, harcokban edzett kisragadozó, nem veti meg az odavetett falatot, sőt még az ember kezéből is elveszi, tízpercnyi ismerkedés után. A sajtmaradék láthatóan ízlik neki, a keksz nem annyira. Jól ítél, mi is húztuk a szájunkat tőle...
*****
(gran paradiso)
   Hát nem, ez alkalommal sem sikerül feljutni a Paradiso csúcsára. Utoljára méterekre voltam tőle... de azt hiszem, hogy tudom miért. Van neki egy gyönyörű északnyugati fala; ezen az uton feljutni számomra vonzóbb, mint a normál úton való hótaposás. E tény ismeretében tudom, hogy  nem az utolsó látogatásom volt errefelé...




















REFLEXIÓK 02...( 2015 október)

   Reggel 6 óra... az októberi erdő hideg, sötét, bizalmatlan. A szubalpesi zóna sem barátságosabb, hideg széllel támad, sapkát-kesztyűt követelve. A reggeli homály vakon kavarog a völgy fölött feszülő felhőrétegek alatt, és már az Aiguilette környékén járunk, amikor rés hasad pár percre a fehér takarón, megelőlegezve egy szép őszi nap esélyét.
   Újabb félóra...  a Chéserys-tavak környékén járunk, amikor a nap sugarai egyre bátrabban törik át a zilált felhőrétegeket. A Lac-Blanc menedékhelynél közel tízcentinyi hó takarja a környéket, de a tekintet itt már szabadon kalandozhat, mert a völgy fogva tartja a felhőit, ide nem jön fel egy sem. Akadálytalanul tobzódhat a tekintet az Aiguilles Rouges hófehérre vakolt, merészen égbe törő tornyain.
   Nem győzöm fotózni a tavak ragyogó színeit... talán sikerül valamennyire megörökíteni a látványt. 
   2500 méter körül adjuk fel... nincs idő. A sziklákra vastagon rakódik a szélhordta hó, megnehezítve a haladást. A cél ott van, előttünk, egy 2900-as sziklatorony formájában, de még legkevesebb 2 óra lenne odáig  e hóviszonyok közepette, az meg már nem fér be a mai napba. De így is jó... meleg, ragyogó őszi nap van, a völgyek és alpesi zónák meleg-barna és vörös színeire hidegen tekintenek le a fehérlő négyezresek. Az őszi nap még ki tudja mutatni a foga fehérjét, mindenütt olvadó hópatakok csörgedeznek, és amire visszaérünk a Chéserys-tavakhoz, arra már az Aiguilles Rouges hegylánca is ledobja magáról hideg takaróját. 
   Az Aiguilette zsong a mászóktól... friss emlékek tolakodnak elő  - egy hónapja talán, hogy másztuk a torony egyik klasszikus útját...