REFUGE "DE LA PIERRE A BÉRARD" (1924 m) - március 4, Franciaország

   A bakancs alatt lustán szörcsög az olvadó hólé áztatta talaj - a tavasz kérlelhetetlenül tör előre, még annak ellenére is, hogy a fölöttünk ragyogó két- és háromezresek sziklafalain vastagra rakódott friss hóréteg őrzi a tél hidegét. A nap kellemesen melegít  itt, a falu fölötti nyílt mezőkön  már a reggeli órákban is , de az erdő mélyének jeges lehelete sapkát, kesztyűt követel. 
  Rövid időre megállunk a Bérard-vízesésnél... a patak jégpáncélja alól kiszabaduló víztömeg dühödten ostromolja a lenti sziklavölgyet, párája vastagra fagyva ott terpeszkedik a túraút melletti lépcsőkön, veszélyessé változtatva az amúgy kényelmes kapaszkodót. 
   Óriási lavinák görgetegei fehérlenek át az erdő fáin, miközben utat törünk az itt még alacsony, friss hóban. Az első nagy nyílt tisztás szétterül a völgy fenekén, a vastag, itt már szűz hóréteg alól a havasi éger lavinák gyötörte ágai nyújtóznak, és elvakulva kapkodunk a napszemüvegek után  - a friss hóréteg által bevakolt hegyoldalak visszavert sugárzása kibírhatatlan. 
   Törjük az utat a széles, alig emelkedő völgyfenékben, körülöttünk tucatnyi lavinavályú vastagra nyomott hógörgetegei figyelmeztetnek: nem tanácsos még hazardírozni a hóval. Előttünk szélesre nyílik a Bérard völgye, a menedékhely helye csak a térkép alapján azonosítható be - illetve feltételezzük,  hogy itt van, ha felpillantunk a hegyoldalak hava alól kitörő sziklaalakzatok kuszaságára.
  1700-1800 méteren vagyunk,  - már magasan a szubalpesi zóna fölött járunk, néhol lavinacsatornák kőkeményre préselt havát taposva. Szélesre hízik itt már a völgy, előttünk meg meredeken emelkednek fel az Aiguille Rouge csúcsai alá a behavazott oldalak, makulátlan fehérségüket gyámoltalanul töri at néhány sziklaalakzat. De hol a menedékhely? A térkép szerint hamarosan elérjük, de én az égvilágon semmit nem látok azon a pár sziklán kívül. Értetlenül forgatom a gps-t a kezemben - mert végül megunva a találgatást előveszem a táblagépet - , de csak nézek hitetlenül , amikor azt mondja: " menj 40 métert a célig"...
   Aztán leesik a tantusz - a sziklatömb előttem a házikó otthona, az aljához ragasztott - nem is kicsi - ház teljesen eltűnik a vastag hó alatt. Y. már elérte, a tetőn állva diadalmasan kijelenti:  na, itt van ! És ez a két-három négyzetméternyi bádogtető csak,  amely arra utal, hogy elértük a célt. De bemenni, neadjisten rájönni a bejárat jelenlétére már olimposzi feladat lenne, mert egyszerűen hozzáférhetetlen... Ezért nagyot sziesztázunk a tetőn, miközben a körülöttünk elterülő fenséges környezet konkáv hólejtői alattomosan szórják ránk a nap koncentrált sugarait...
    Mi lenne, ha felmennénk 2000 méterig ? Hiszen nincs is messze, csak 200 m szintnyi a kapaszkodó. Figyelembe véve a körülményeket -  a lavinaveszély mértéke ma és holnap 4-5-ös fokozatú a napokban esett friss hó miatt -,  nekiszaladok egy enyhe lejtésű oldalnak, amelyről kiderül az első 100 méter után, hogy bizony eléggé meredek. A nyomaimon törtető Yvonne egyszer rémülten kiált rám: beroppant a hegyoldal !  Én már magasan fent járok, a lejtő tetején, ahol a  hóréteg alól vastag foltokban vöröslenek ki a párnanövények szívós cserjedombjai... Biztonságosnak ítéltem a lejtőt, fogalmam sincs, hogy Y. mit hallott... mindenesetre meglehetősen óvatosan traverzálok át az enyhébb lejtésű oldalakon, miután elérve a 2050 m-t, megindulunk visszafele.
   A hegy közben benépesül, túrasízők ereszkednek az Aiguille Rouges csúcsai közül, majd lekanyarognak  a völgy irányába, ahonnan jöttünk. Irigykedve nézem őket, amint elegánsan lecsúsznak a lejtőkön, percek alatt letudva azt a távolságot, amely nekünk órákig tartott...
   Délutánra befelhősödik az idő, és amire visszaérünk az autóhoz már csak itt-ott bukkanak elő a csúcsok a vastagodó felhőrétegekből, aztán a délután folyamán szitálni kezdő eső sűrű havazással búcsúztatja a napot...
   A túra - amely csak egy laza, párórás kirándulásnak indult - emlékezetes és tanulságos marad...  A völgy falairól visszavert sugárzásra  közel másfél hétig fájdalmasan emlékeztet ronggyá égett arcom - mert  a napkrémet feleslegesnek ítéltük cipelni, hisz csak egy pár órás kiruccanásról volt szó relatíve alacsony magasságban...

















HAVAS IMPRESSZIÓK 01 ( 2015 TELE)

(07/02/2015) 
   Reggel 5 óra... az esőcseppek unottan kergetik egymást az autó szélvédőjén.Luxemburg csendes, kihalt ebben a reggeli órában, a hajnal hidege jelzi csak, hogy itt tél kellene legyen. Ázott, nedves, monoton, már napok óta... vagy hetek óta? Nem érdekes már, magunk mögött hagyjuk, megyünk telet keresni, szikrázó napsütést, vakítóan fehér havat, hideget... magashegyek havát..
   Az esőcseppek sűrűsödnek, kis patakokká egyesülnek, majd őrűlt táncba kezdenek, amint  az üres autópályán a gyorsuló autó lerázza magáról őket...
Hosszú órák múltán a Col des Montets hágójánál vagyunk, amikor  - végre ! - ránkragyog a nap, ott elől meg fehérre vakolt hegycsúcsok lebegnek a völgy aljából emelkedő ködrétegek fölött...
   Chamonix...
*****
   A Loriaz ház alatti hómező enyhe lejtéssel tart a völgy irányába, nagy része még mentes a hótalpak nyomaitól.  Háznyi szikla van előttem-alattam, tetején méternyi kereszt feszül a napsütötte égnek, alatta meg messze ott a völgy, abban meg Chamonix, a hegymászás/sízés európai fővárosa - amely pillanatnyilag nem látszik, mert vastag ködréteg gomolyog fölötte, amely csak néhol ritkul annyira, hogy tengermélyként bukkanjon elő néhány részlet a lenti világból. A köd fölött meg a látóhatár minden irányába ott  terpeszkedik a az Alpok végtelen hegyrengetege, friss hóval borítva, fenségesen. Hagyom, hogy elszívjon a táj, a végtelenség, pillanatokra elfeledkezem mindenről, üres héj vagyok csupán...   
  ...valahol lustán mocorog egy gondolat: fotózni kellene...
   BANG !!  - a világ darabokra törik, széthulló szilánkjai  jéghidegen csattanak a koponyámon, a hideg zuhany közepette elfulladtan kapkodok levegő után....miazistenvan ?? !! 
Idő telik, míg tudatosítom, hogy hógolyó volt, tökéletes időzítéssel, 100%-os találati  pontossággal... 
     Yvonne ott áll mögöttem félszáz méternyire  és teli szájjal vigyorog... 
     Ennyit a transzcendenciáról.. :-)






( sífutás) 
   Soha az életben nem csináltam... de sosem rossz valami újat tanulni, nemde? 
   Eléggé trükkös ezen a két vékony lécen megmaradni... illetve fennmaradni mozdulatlanul, mert egyelőre még - visszatartott lélegzettel is - ez a legkönnyebb módja annak, hogy még vertikális pozicióban szemléljem a világot.  De aztán meg kell indulni, a végtelenségig nem lehet egy helyben szemlélődni, nem lesz jobb attól semmi....
 Órák múlva még marad elég erőm ahhoz, hogy irigykedve nézzem, amint a profik szépen  és lazán elhúznak mellettem, miközben azt sem tudom már, hogy milyen testrészem fáj jobban a rengeteg eséstől. De haladok a tanulással, s minden kényelmetlenség meg kezdeti sikertelenség ellenére érzem, hogy ez nem csak egy napi kísérletezés lesz...
  A második alkalom már sokkal jobb... néha ráérzek a ritmusra,  belelendülök aztán akkor csak suhan a világ... de most már jóval gyorsabban  haladok, ezért az esések is váratlanabbak, és persze érzékenyebben érintenek.  De  hihetetlenül élvezem, rég nem volt már mozgásforma, amely ennyire jól és egyenletesen átmozgatott volna. Lesz ebből valami... Sajnos, a szezon vége már közel, de azért belefér még egy harmadik alkalom is.
  A Grand Montets felvonó melletti pálya jóval durvább, mint az eddigiek. Itt már elég komoly emelkedők vannak, amelyekre felvergődni  nekem (még) nehezebb, mint feljutni egy négyezresre :-)  De nem adom fel, még annak ellenére sem, hogy az ereszkedések a meredek és hosszú lejtőkön általában avval érnek véget, hogy teljes lendülettel trafálom telibe a kanyaroknál elhelyezett védőpárnákat... még jó, hogy a fák védelmére is gondolnak a pályafenntartók ugyebár, mert ha nem így lenne, akkor  a fél erdőt már learattam volna... :-)




LUXEMBURGI MÁSZÓHELYEK IV -COQUE

   Azt mondják ugyebár, hogy ha ló nincs, hát akkor a szamár is jó..
Számomra a Luxemburg környékén fellelhető "indoor" - vagyis terem-mászóhelyek közt leginkább Luxembourg városának legnagyobb és legmodernebb sportközpontjában  - ami a L'Coque ( "Héj, Burok,... Kagyló? ") néven ismert - fellelhető mászóhely volt a legkevésbé vonzó. Látatlanban is  el tudtam képzelni a belépti-díjak pénztárca-könnyítő súlyát, másrészt meg a belgiumi terem méreteihez hozzászokott arányérzékem élénken tiltakozott mindennemű olyan úttól, amely alacsonyabb mint  20 m... A Coque terméről ezt egyáltalán nem tudtam elképzelni.... és  semmi nem is ösztönzött arra, hogy kipróbáljam. 
A Coque (  forrás: Internet)
   A körülmények azonban nem mindig alakulnak a legkedvezőbben, ezért egyre inkább arra kényszerültem, hogy számba vegyem ezt a lehetőséget is, ezért engedtem T. unszolásának, hadd próbáljuk ki egyszer, hadd lássuk milyen. Elérhetőségét tekintve szinte csak percek kérdése eljutni a helyszínre, még annak ellenére is, hogy a főváros másik végéről kell odamennem... de hát ez Luxemburg...
    A terem első pillantásra kicsinek tűnik, sivárnak, de aztán egy olyan jellegzetességén akad meg a szemem, amellel az Arlon-i terem sem dicsekedhet: a komolyabb utak mindenike brutálisan áthajló, és hosszan benyúlnak a mennyezet alá... akárcsak egy barlang belsejében mászna az ember. Ez hiányzott eddig, a belgiumi teremben is volt pár hasonló, de azok nehézségi fokozataihoz nagyon fel kellett volna nőni ( na jó, első pillantásra itt sem tudtam elképzelni magamat bemelegíteni rajtuk akkor..)
    De hadd lássuk a medvét ! ( ill. termet..) A díjszabásak elég horribilisek ( 630 € az évi bérlet, egyszeri belépés 14 €), az Arlon-i 3 hónapos bérlet árához képest ( 100 €) elég mélyen zsebbe kell nyúlni bizony... Az utak nehézségi fokozatai számomra túlértékeltnek tűnnek ( nehogymár 6b+ - t másszon becses személyem első próbálkozásra...), és meglehetősen relatívak. Ami még nagy pozitívum: az utak  - a terem kialakítása miatt - stílusa nagy változatosságot mutat. Van itt minden: hosszú, folyamatosan áthajló tetők,  enyhe lejtésű táblák ( "reibung) - amelyekre  az építők irgalmatlan nehéz utakat raknak, fene tudja miért..., a hosszú falakra jellemző a folyamatos negatív dőlésszög. A rövid - 7-8 méteres  - utak el vannak látva kötéllel, amelyeket lehúzva előlmászni is lehet, de a hosszú utak mindenikében saját kötéllel kell  menni, ha tetszik, ha nem - ami eleve kizárja azt , hogy olyan valaki próbálkozzon velük, aki nincs egy bizonyos tapasztalat és felkészültség birtokában. 
    Ami a környezetet illeti: tipikusan németes, precíz és tiszta, ultramodern, belépés csak kártyával, a mosdók/öltözők a legmodernebb felszereltségűek, elektronikusan zárható ruhásszekrényekkel - az Arlon-i szokásos laza mászóterem után ( Chamonix-ban, Brüsszel-ben is ugyanez a "feeling") nekem az egész túl idegennek, sivárnak tűnt. Sehol egy porszem, minden csillog-villog, szétszórt magnéziának nyoma sincs...Talán ha megpróbálnám megfogalmazni ezt az érzést azt mondhatnám, hogy olyan, mint amikor az ember a sátrakhoz meg bivakokhoz szokott hozzá ( amelyeknek van egy sehol máshol nem fellelhető érzésvilága), aztán meg ötcsillagos hotelből kénytelen mászóturára menni....:-) 
   Mindent összevetve - most, három hónap után kijelenthetem - , hogy amúgy nem rossz, ha valaki edzeni akar akkor kap kihívást itt eleget ( jah, és persze jó vastag pénztárcával rendelkezik)...Meg kezdőknek nagyon jó, sok a könnyű út, tanfolyamokra is lehet jelentkezni. Egy kis boulder-fal is kerül mutatóba, de komoly felkészüléshez való eszközöket itt ne keressünk ( pl sehol egy húzózkodó vagy a Güllich-féle "campus board" ...) 

    Honlap itt: mászóterem
   A sportközpont honlapja: Coque

( fotók minőségéért elnézést; okostelefonnal készültek)