HAVAS IMPRESSZIÓK 02 ( 2015 TÉL)

Snowboard  - avagy mindig megéri újat tanulni ( március első hete)


  Közel évtizede annak, hogy hódeszkán álltam utoljára... egyszer, kétszer talán? Igazából nem is vonzott, mert mindig ott volt a magashegyek másfajta kihívása...
  Miért is ne? Chamonix házai belevesznek a hóesésbe... mit lehet holnap csinálni? A döntést nagyvonalúan átengedem a hölgykoszorúnak, aminek meg is lesz az eredménye, laza egy perc alatt... holnap hódeszka ! Ez van, ha az ember baráti köre zsúfolva van  mindenféle-fajta olyan egyénnel, akiknek csak egy istenük van: havas hegyek és ami vele jár, legyen az mászás, sízés... meg persze hódeszka...
   Fay sem ma kezdi a csúszkálást; rettentő szerencsém van, amikor arra biztat, hogy ő már bizony elfogad tanítványnak, sőt, hogy csábítóbb legyen az ajánlat azt is hozzáteszi, hogy fizetnem sem kell az első óráért... ami nem kis dolog, tekintve, hogy edzőként ( 60 € órabér !) meglehetősen értékes órákat veszteget el velem...
  Nem megy... az úristennek sem tudom megcsinálni azt a visszafordulást... három órányi bukdácsolás, csúszkálás után eléggé fájdalmas a kemény hóval való minden egyes konfrontáció. Csak idő kérdése, biztatom magam, aztán újra és újra felállok, aztán meg újra és újra odavágom magam, de mindennek ellenére élvezem... amikor pár pillanatra összejön az egyensúly, a mozdulat eleganciája - az feledtet mindent. 
    És tényleg csak idő kérdése... ki a makacsabb ? 
  A világ beszűkűl, a kavargó hóesésen áttörő nap néha végigtáncol a járhatatlanná havazott hegyeken... nem érdekel. A rengeteg esés miatt lüktet a fejem, minden egyes rosszul sikerült kanyar után ostorként vág végig a fájdalom a tarkómon ... nem érdekel. Csak idő kérdése...
   És ez így igaz... a másnapi ragyogó napsütés újra ott talál a pályán, de ez már nem a tegnapi kis lecsúszás, most már komolyabb az ereszkedő... és a délelőtt végére már sikerül többször úgy lejönnöm, hogy nagyjából én kezdem uralni a deszkát, és nem ő engem. Lesz ebből valami... a gyötrő fejfájás ellenére újra és újra lecsúsznék, de egyelőre ennyi elég... az alapok lefektetve, a szenvedélytől már nem lehet szabadulni... mikor is kezdődik a következő szezon ? :-)
   Másnap felmegyünk a "La Flégére" felvonóval 2500 m-re... lustán kóválygok a pályák környékén, üresen és elégedetten, bőven elég a hegyek látványa, a hó fehérsége, a hegy jelenléte... pár fotó, pár kényelmesen odavetett vázlat a Mont Blanc láncáról még belesimul a délutánba....









Jég ( március első hete)

     Hogy kerül ide a kutya??
   A helyzet elég komikus... Laci a jégesés első csavarját rakja be épp, amikor a jókora kutya boldogan "körbetáncolja" - ha lehet ezt annak nevezni egy fagyott vízesés kb. 50 fokos meredek falán.  A füves párkány benyúlik a jeges részbe - amely itt eléggé könnyű és kevésbé meredek mint a fenti részek -  ezen sikerül bejutnia a blökinek. Persze sokáig nem marad ott, és szerencsére a nehéz rész  épp Laci fölött kezdődik, de így is elég körülményes a biztosítást elhelyezni, amikor egy  jó nagy darab, lelkendező  állat képen akar nyalni...
   Argentiére-től húszpercnyi járásra jókora, néhol több kötélhosszas jégesések törik meg az erdő egyhangúságát ( La Crémerie ). Nehézségüket tekintve a könnyebb kategóriába tartoznak , amolyan tanulófalak, és ha az embernek egyéb dolga nem akad, akkor jólesik rajtuk egyet lazulni... Kötél dolgában elég szűken állunk, négy embernek elég kevés egy 50-es madzag... így hát marad az egy kötélhosszas felderítés.... 
   Jah persze, a kutyás történetnek az a vége, hogy az állat elszáll a csúszós közegen és szépen leszánkázik a tízméternyi , enyhe lejtésű jéglejtőn a Laci biztosítását intéző Robi fejére, ami nem kis zavart okoz fiatalemberünk eddigi zavartalan ténykedésében...