OLASZOK JEGE - Val de Cogne, Olaszország ( január 23)

    A szokványos alpesi mászás általában úgy kezdődik, hogy: 
   Az ember felkel, ha lehet minél korábban - általában éjszaka 3 óra körül  - aztán gyalogol pár kilométert, ami ugyebár a megközelítés, aztán nekiesik a kiszemelt útnak s hajrá.... 
    Jah, ezt követtem én is, picit másabb felállásban ( mondjuk így). Vagyis:
   Szombat éjjele, 01:20 óra. Bevágom magam az autóba, s óvatosan - mert ma éjszakára lefagyott utat jósolt a meteorológia  - elindulok Chamonix felé. Hogy honnan? Luxemburg... ami laza 620 km-t jelent. Vagyis ez a "megközelítés"  - illetve az első része még annak is.
   A svájci-francia határon ér a hajnal, a Col de Forclaz fölötti vastag ködpaplan alól behavazott hegyek lábai pislognak álmosan a széteső reggeli fényben, én annál éberebb vagyok - úristen, mikor is láttam ennyi havat utoljára...
   Reggel 07:30. Egy zsák mászócuccal meg két reszelővel ( merthogy a jégcsákányokat eléggé tompára kalapáltam a legutóbbi "mix"-utakban) felfegyverkezve riasztom a (még) álomittas , "multinacionális" társaságot Argentiére-ben: "Jeget nekem" !!!
    Óra múltán ott várunk a Mont Blanc alagút francia oldalán a sorban, fölöttünk a köd makacsul ráragadt a nagy hegyekre, és jut belőle Chamonix-ra is, tompává szitálva a nap fényét. Az autóban eléggé kaotikusak a körülmények : sílécek, futólécek közt szorongunk, én meg közben a jégfejszék művészi kiélezésének titkait próbálom megosztani Genís-el, a spanyol vehemens természete nem sokat segít a feladat sikeres kivitelezésében. Aztán, kibukkanva az olasz oldalon elfelejtünk mindent, mert a januári délelőtt ragyogó fénye végigömlik a behavazott hegyoldalakon, a Peuterey-gerinc fenséges, A Mont-Blanc tömbje monumentális,  felhőnek nyoma sincs...
    A megközelítés második része. Cél: Lillaz, a Cogne völgyében. Egyike a leghíresebb jégmászó vidéknek az Alpokban.


    Lenyűgöző hely ez a Lillaz. A központban ott van az alábbi térkép, a feltüntetett vízesésekkel... ilyent sem sokat láttam még. Népszerű hely, naná ! a parkoló tele van jégmászókkal, ezt látva Genis rögtön "turbó" üzemmódba kapcsol: siessünk, mert sokan lesznek, legyünk az elsők közt. Hát, igaza az van, és azonnal le is rohanunk félórányi távot tíz perc alatt. Fogalmam sincs hová tartunk, mert igazából Genis van itthon ezen a vidéken, többször is átjártak ide az elmúlt hetekben Chamonix-ból jeget mászni. 
   Egy széles jégfolyósó aljában megállunk, cuccolás, aztán indulunk is. Milyen út, milyen nehézsdég, mennyire hosszú - igazából Genis sem tudja, szerinte valami 4-es jég. Mindenesetre nem vagyunk egyedül, elég sokan másszák, de széles, változatos vízesésnek tűnik az első hossz alapján, ezért van választási lehetőség több vonalat is követni. 
    Ez a fagyott vízesések varázsa - valahol minden mászás egy premier, hisz egy év sem egyforma , soha nem formálódik ki ugyanúgy a jég, ami egyik évben könnyű kötélhossz ideális jégen, az lehet hogy  a jövő  évben már egy technikás mixmászást igénylő jégfolyosó. 

A"Patinaggio Artistico Classic". Az alsó rész a "Patinaggio Artistico Direct", egy 6os nehézségű jégoszlop ( de nagyon ritkán alakul ki ). A kép nem aktuális, a vízesésben kevesebb volt a jég most. 
    A mászás változatos, nagyrészt könnyű, de számomra szokatlan  ( mikor is másztam vízesés-jeget, már nem is emlékszem). A meredek, néhol közel vertikális hosszok közt laposabb, pihenősebb, hóval feltelt részek is vannak. A jég minősége nem a legjobb, néhol - különösen az utolsó hosszokban - tányéros darabokban hasad a csákányok alól, és láthatóan kevesebb a jég mint máskor, a vízesések még nem formálódtak ki teljesen.( itthon utánanéztem a mászott utaknak, és bizony kevés jég van jelenleg a völgyben) .  A jégdarabokra figyelni kell, folyamatosan pörögnek lefele, mert 3-4 csapat is van már előttünk. 
   3 és fél órát töltünk az útban, aztán  - mert a partner mindenáron akar még egy utat - lerohanunk egy másik vízesés aljához. A korai kelést már kezdem érezni, alig óra van sötétedésig, ezért sok kedvem nincs egy újabb, hosszú úthoz. Végül kiegyezünk egy hosszban, amiből persze nem egy lesz..

















    Még ki sem bontom a köteleket teljesen, de Genis már az első hossz közepén van. Biztosításokkal sokat nem foglalkozik, mert egyetlen csavart rak be csak, és amint kifutnak a kötelek indulok én is - mint később kiderült, ő időközben már a második hosszat mászta.Ezt a barnával színezett jeget mászni  fenomenális - rugalmas, plasztikus, alig kell hozzáérni a csákányokkal - az ilyet nevezik a franciák "sorbet"-nek, és egyike a legminőségibb jegeknek. 
    10 perc elég bőven a két hosszhoz, azonban  a harmadik elég rémisztően néz ki - egy "free-standing" oszlop, és Genis mindenáron meg akarja mászni előlmászóként. Sem időnk, sem kedvem nincs hozzá, az est is közel, ezért csak ő lesz az, aki felmegy rajta. Jó kihívásnak néz ki, sajnálom, hogy most nincs lehetőség rá... Genis elég sokáig vackol vele, amire visszaereszkedünk z út aljához és összeszedjük a köteleket, már közel az est. Sötétedik, amire beérünk Lillaz-ba, ahol  begyűjtjük a többieket a kocsmából, akik időközben sífutással töltötték el az időt. Jól jön az olasz kávé , még sikerül kibírnom Argentiére-ig, még egy hosszú vacsora is belefér, de aztán a  közel napos ébrenlét fáradtsága legyűr mindent. Viszlát világ !




CHEVALIER COULOIR - II/AD+/55°/300 m, szóló ( 2016 január 1)

"... I have one rule for soloing: never climb alone because I don't have a partner. Soloing must be a journey into a solitary, egoless universe. "
Steve House: Beyond Mountains

   Újév reggele; az esti mulatozást egyáltalán nem érzem, és ahogyan telik az idő, egyre inkább mehetnékem van: tiszta, reggeli égbolt, a hegyek már beöltöztek reggeli arany köntösükbe... valamit tenni kellene. Igénylem a magány rítusát, ezért sokat nem habozok... megyek fel a Petite Verte alá, egyedül, csak én s a Hegy...
    Vannak itt még más, jó passzban lévő mászók is az Újév első napján; egy pillantás elég a rokonlelkek  felfedezeséhez a sízők tömege közt. A kis északkeleti falon már van egy csapat, a normál úton is egymást érik a partik, zsúfolt napnak néz a Petite Verte elébe... de senki sem jön le a Petite Verte északi falához. Ereszkedek a sízők közt a pálya meredek részein, aztán pár perc és átlépem a határt, szószerint, mert tábla hirdeti: idáig és nem tovább!  gleccserek, szakadékok, veszélyek...
   Nyomvonal húzódik előttem, pár ember ment el korábban itt, és pár perc múlva felfedezem hármukat a "Pépite" első hosszában; úgy látszik, meglehetősen népszerű ez a kuloár... Én azonban tovább óvatoskodok a peremhasadék mentén, nem ez a mai cél.  A nyomok  - két ember, három? tovább visznek, aztán megindulnak felfele a "Chevalier " első, meredek hólejtőén.
   Dél van már, a felhőtlen égbolt mélykéken feszül az Argentiére-gleccser katlana fölé. Ismerősként üdvözlöm a túloldal nagy csúcsait; a Chardonnet mindig lenyűgöz, akarva-akaratlanul  téved mindig oda a tekintetem. Csend van, a szél alig mozdul, hideg-éles fehér fényben fürdenek a hegyek, de fölöttem a kuloár széles bejárata alatti peremhasadék szélének jege kéken ragyog a fal hideg árnyékában. Meredek a lejtő odáig, de ez még csak hómászás, meg a nyomok is sokat segítenek. Nézem a hasadék jegét, elég meredeken indul. Hm, 55° fokos jég... még visszafordulhatsz. Mozdulj, itt most nem a kételyeknek van helye, aztán a sötét gondolatszilánk elenyészik, amint megindulok felfele, a felfedezés izgalmától űzve. 
   Pár tíz méter, és már otthon vagyok. A hágóvasak ismerősen harapnak bele a hó alatti jégbe, amint elérem a peremhasadék tetejét; jég, amelyben pompásan tartanak a csákányok, aztán minden gondolat elenyészik, csak menj, egymásba olvadó mozgássor, lazán, könnyedén - meditáció ez a javából. Itt és most... valamiféle gondolatcsírák vannak ilyenkor, de  visszatekintve nem jut semmi eszembe, csak az, hogy szétmosódik minden, nincs jövő, múlt, csak valamiféle ösztönös megfelelés a környezetnek, ahol a tudatos gondolkodásnak kevés esélye van. Flow...
   A kuloár középső, széles részén mély, bizonytalan hóban kell felküzdenem magamat, ahol a technikai csákányok nem sokat érnek. Itt már meredek a lejtő, mint a templomtető, de ez még a könnyű rész... Elérem a biztosítóhelyet, ahol a csapat ( csapatok ? ) elkezdték egymást biztosítani. Kitűnő repedések vannak itt a mobil eszközöknek  - én csak megállok pár fotót készíteni, aztán vissza a ritmusba. 
   Ssssssssszzzzzzzhhhhh - sziszeg le az első "spindrift"-lavina, és mivel nem készülök rá, elég hidegzuhanyként ér. Ami rosszabb - jégdarabok is pattognak lefele. A fenébe is, a partik fent nagyon dolgoznak  a jelekből ítélve, ideje utolérni őket, ha nem akarok egy nagyobb darabot a fejemre. Igyekszem felfele, közben meg félszemmel a jégdarabokat lesem, próbálok ide-oda vigyázkodni előlük. Szerencsére kevés a nagyobb darab, és eléggé kiszámítható rendszerességgel jönnek, akárcsak a spindrift-ek. A kuloár szűkűl, de egy nagyobb törés miatt nem látom a fenti lejtőket, a mászók sem tudhatják, hogy valaki igyekszik utánuk. És végre ! kezd jég lenni, "poliesztirén" hó, ahol a csákányok már nem dísznek vannak, a haladás is gyorsabb. Egy keskeny csatorna után meglátom a felettem levőket - két csapat, lassan haladnak, mert hosszról hosszra biztosítják a mászók egymást. Annál jobb, mert emiatt valószínűleg egykettőre utolérem őket, és nem telik bele negyedóra, ott  is vagyok a standban ücsörgő, utolsó mászónál. De addig még van jó két kötélhossznyi szép, jeges csatorna, ahol aztán igazán lehet haladni. Könnyű mászás, 55-60°-os lehet az oldal, poliesztirén hó a jégen, színtiszta élvezet feltáncolni rajta. Odaköszönök a mászónak, váltunk pár szót - francia - aztán iparkodom tovább. Belekavarodok a két csapat kötelei közé, amely nem a kedvem szerint való mulatság, és igyekszem is elkerülni őket, de az utolsó hossz alatt muszáj megállnom az egyik mászó standja mellett. Traverz van az utolsó csatornáig, amely az északkeleti gerincre vezet, ide-oda himbálóznak a kötelek , veszélyes lenne bekeveredni közéjük. Standolok hát egy sziklabütykön, jól jön a pihenő pár fotót készíteni,  aztán kihasználva az első lehetőséget, elkerülöm őket - gondolom, nincsenek oda az örömtől, hogy egy szólómászó mászkál a köteleik közt...
    Késéles gerinc, nyüzsögnek a csapatok  rajta. Ez már nem az én világom, pucolás innen amilyen hamar csak lehet... nem gondoltam volna hogy ennyien lesznek itt. Kimászom a gerinc utolsó hosszait, próbálom kerülgetni a mászókat, köteleket ahol lehet, aztán a csúcstömb alatt mégiscsak várakozásra kényszerülök... lenne még egy 3b-s kis fal meg kb. 25 m szinkülönbség a Petite Verte csúcsáig, de mászó kapaszkodik rajta, itt meg nem nagyon tudom kerülgetni. Leülök a gerincre, várok pár percet, aztán döntök.... a kuloár volt a fontos. Visszajövök tehát mégegyszer - ami önmagában is egy jó gondolat, s rögtön szárnyalok: talán feljövünk Yvonne-val a hegy könnyű északnyugati falára, miért is ne? 
   Lemegyek a normál úton. Zsúfolt nagyon, ki felfele, ki lefele igyekszik, a felvonó közelsége kítűnő lehetőséget biztosít megmászni a hegyet - kényelmes háromnegyed óra, és lent is vagyok a Grand Montets nyergében, ahonnan három és félórája indultam. A völgyek megtelnek köddel, délkeletre a kiálló, kisebb csúcsok szigetként állnak ki a vastag felhőpaplanból, amelyet a lefele tartó nap  a sárga árnyalataival terít be. A felvonó középső állomásánál bandukolok a rengeteg ember mellett, pár perc múlva leesik: hisz ezek mind a felvonóra várnak... csalódottan nézem a sor végét, aztán nekifordulok a lezárt, jeges sípályának. Hágóvasat újra fel, és már közel a korai, téli este feketéje, amikor elérem Argentiére-t.