AIGUILLE DE BELVEDERE - HÁROM AZ IGAZSÁG ( 2965 M) - szeptember 10


 Most, harmadik alkalommal,  talán szerencsénk lesz -  gondolom, amint elérjük az utolsó fenyőcsoportokat, és a késő éjszaka erdejének sötétjéből belemenetelünk a kora reggel tompa fényeibe.  A szubalpesi zóna alacsony növényzetére ráhull a borult égen átszűrődő reggeli világosság, körülöttünk a hegyek karéjának peremén vastag légtömegek tolakodnak az éjszaka maradék sötétjét őrző völgy fölé. De a Verte fenséges hókoronáját rejtő fellegsapka  szakadni látszik,  aztán amikor az Aiguilette után megkezdjuk a fárasztó kapaszkodást a létrákon,  arra már a Mont Blanc is lerázza magáról az éjszakai takarót.
   Délutánra viharokat  mondanak,  ezért korán kellett indulnunk a betervezett célért. És nem csak ezért; az Aiguille de Belvèdére közel 3000 méter magas csúcsáért 1800 méter szintkülönbséget kell másznia,  aki egyhuzamban a völgyből szándékszik eljutni geológiai kuriózumként számontartott,  mészkősapkás tetejéig. A lényeg  az utolsó 200 m szint; egy kis gleccser keresztezése után a rövid,  de technikai gerinc a hab a tortán. 
    8 órakor érjük el a Lac Blanc menedékházat,  és az immár melegen sütő nap sugaraiban jólesik  rövidet sziesztázni. A levegő maszatos,  felhőrongyok hadserege kapaszkodik egymásba,  köztük kék árnyék a Mont Blanc vonulata. Az idei tél bőséges havának maradéka mélyen benyúlik a Lac Blanc tavai fölé,   2500 méter körül már hómezőket keresztezve követjük a gleccsercsiszolta sziklagerincek közt a Dards-nyereghez vezető,  szórványos jelzéseket  -  ami nem egyéb, mint néhány egymásra rakott kőtömb.  Nagyjából ismerem az útvonalat idáig, igy megmenekülünk az időigényes útkereséstől. 
   Szerencsénk ?  Nem, a fogalmazás rossz,  inkább jó tervezést lehetne mondani.  Már kétszer próbáltuk Yvonne-al az útvonalat - egyszer késő ősszel,  egyszer kora tavassszal - ,  és a rossz tervezés, megtámogatva a rossz hóviszonyokkal, nem igazán hozott eredményt.  Most csak a kis gleccser a bizonytalan tényező, mert a topo szerint ez nyár végén okozhat problémát.  Fel vagyunk készülve rá  -  kinél hágóvas,  kinél jégcsákány -  de elég egy pillantás a széles,  hóborította jégmezőre ahhoz,  hogy meggyőződjek -  ez nem lesz gond. Meg nagyon kicsi a mérete, inkább egy örörk hómező, mint gleccser,  mindössze 10 percbe kerül a keresztezése, és repedéseknek,  gyanús formáknak nyoma sincs... A reggeli nap melegében megolvadt hótakarót széles nyomsáv keresztezi egy másik irányból.
   És lám,  ott is vagyunk a gerinc beszállásánál,  a töredezett,  sárga gneisz lemezei közt porosra taposott nyomvonal vezet az első, mászásként elfogadható szakaszig - egy kitett, enyhe lejtésű , de jó fogásokkal rakott,  alig-nehéz,  látványos tábla. A csúcs fura,  szokatlan formájú sziklaalakzatai ott emelkednek fölöttünk, előttünk meg a gerinc egyetlen komolyabb,  rövid kötélhossznyi mászása. Ez egy 3a nehézségű, 15 méternyi  meredek, függőleges kémény, jobboldalán jellegzetes sziklaalakzat – akár egy zászló.  Tetején ereszkedőstand, ahonnan jól lehet biztosítani  a másodmászókat. Tulajdonképpen ezzel véget is ér a technikai nehézség, a gerinc nagyrésze max II nehézségű szakaszokon át visz fel a csúcstömb alá, ahol a déli fal fölött harántolva érjük el a mészkősapka peremét. Mészkő gneiszen – ilyet sem sokat látni. A mészkő is nagyon furcsa, soha nem láttam hasonlót. Kávébarna színű, és a geológiai redők repertoárját vonultatja fel – lenyűgöző látvány. 
   Nem hiába « belvedere » a neve az Aiguille Rouge masszívum e ( legmagasabb) csúcsának. Annak ellenére, hogy a völgy túloldalán emelkedő Mont Blanc-csoport hegyeit most már teljesen elrejti a völgy felől áramló felhőtömeg, az ellenkező oldal mély katlanai, a Mont Buet meg a környező, kisebb háromezresek panorámája lélegzetállító.Még a svájci Alpokból is látni keveset.... Északra tőlünk meredek letörés: a Belvedere-nyereg, fölötte meg függőleges tornyok sorozata, az Aiguilles Rouges központi csúcsai sorakoznak. A déli részen , a Dards-nyereg után keskeny, sziklatornyokkal tarkított gerinc visz fel az Aiguilles Crouches kettős csúcsáig, az örvénylő felhőkből néha előtűnik az Aiguille de la Floria 2888-as tömbje is. Apropó, felhők… most már eléggé tolakodóan gyülekeznek , egyre makacsabbul áramlanak át a hegység déli oldalára. Mennünk kell, ezért 10-15 percnyi szieszta után irány lefele, ugyanott ahol feljöttünk. Félóra mindössze, és a gleccseren is vagyunk, ahol hómezőkön és bokaficamító morénagörgetegeken át hamarosan elérjük a Lac Blanc partjait. A Lac Blanc egyike a legnépszerűbb  - és könnyen megközelíthető, hála a felvonóknak - látványoságoknak a völgy ezen oldalán, ezért egymást érik a kirándulók, annyian vannak. Félórás lábáztatás a jéghideg vízben, aztán bakancsot fel, és irány Argentiére - “csak “ ezer méternyi ereszkedés vár ránk még…de a tervezett  órában ott vagyunk lent, és sajgó lábakkal, de elégedetten zárjuk a túrát. Már csak egy jégbehűtött sör hiányzik az elégedettséghez ( az is megvan ! ), aztán az erkélyen sziesztázva várjuk a megjósolt égiháború kitörését. Ami sokáig nem is várat magára…

Adatok:
 kiindulási pont: Argentiére ( 1250 m)
 szintkülönbség: 1711 m
 idő: 8 óra 40 p ( 05:20 - 15:00 )
 nehézség: turistaút lac Blanc menedékházig, onnan kőbabákkal jelzett alpesi út a Dards-        nyeregig, aztán II-II-as mászónehézségű gerinc ( PD-)
 társak: Yvonne , Fay














































   

NADELHORN ( 4327 M) - szept 06-07

Hol? svájc, Valais kanton, Saas-völgy
Kivel? Yvonne 
Jellege: gleccsertúra, hógerinc, sziklamászás
Nehézsége: 45° ,  PD, szikla II+
Idő: 4 óra a Mischabel-háztól



   Húzós egy út vezet fel a Mischabel-házhoz, amely magasan trónol a Saas-völgy fölött; egyik legfárasztóbb megközelítési útvonallal büszkélkedhet a ház, és hogy nem egy vasárnapi korzó, az már biztos...A szeptemberi nap melegét váratlanul űzi a másnap ígéretei közé a késő délutáni, hirtelen feltámadó hideg szél, kapkodunk a dzsekik után. Az órámra pillantok: közel három órája jövünk, de a ház még mindig magasan trónol fölöttünk, és a hozzávezető utolsó szakaszok nem könnyítik meg az elérését. Meg persze jó nehéz a zsák, mert aludni van ahol, de a svájci menedékházas konyha árait nem igazán engedhetjük meg , ezért a súly nagyobbrésze kaja, s nem elhanyagolható mennyiség...Alattunk két kilométernyi mélységben lapul a Saas-völgy, házait bársonyos árnyékba burkolta a környező hegytömbök sötétje. Saas-Fee még ragyog a késő délután arany sugaraiban, de amikor elérjük a házat, már egységesen árnyékba borul ott alant minden. 3340 méter.... este 6 óra van, amikor belépünk Svájc   harmadik legmagasabban elhelyezkedő menedékházának ajtaján. 
   Szeretem a szeptembert; az egy-két hete ilyenkor még emberáradattól nyüzsgő menedékházak kiürülnek, lejár a vakáció, nyári szezon, és a szeptember közepéig-végéig nyitva tartó házakban ilyenkor mindig akad hely. Ez is itt - mondhatni - kong az ürességtől , kb. 10-15 mászó üldögél az asztalok mellett, amikor bejelentkezünk. Nyugalom, csend - na meg persze a naplemente színeinek tobzódása, amely újra meg újra előszedeti a kamerát, ismételten kiűzve a fotóst az est hidegébe.
   Meg  egy sör, ami 7 (!) frank....ajajjj

    Reggel öt órakor indulunk, a csillagok fényét fölényesen elnyomja a hold félkerek ábrázata. Az út egyértelmű, egyike a legegyszerűbb megközelítéseknek, ami  négyezres hegyeket illet, mert a háztól csak egy sziklabordát kell követni, amely lényegében a Lenzspitze északkeleti gerincének a nyúlványa. Hamarosan ott is állunk a gleccsernél, ahol az előttünk induló két csapat épp elkészül a gleccserjáráshoz szükséges cucc előkészítésével. 
    A Hohbalm-gleccser traverze tartogathat meglepetéseket, mert a szezonvégi száraz időszak eléggé kinyitotta a hasadékokat. Itt azonban még csupasz a gleccser, nincsenek alattomos csapdák, de fentebb a tegnapi havazás csalóka takarójára figyelni kell. 
    Már a Windjoch aljához közel járunk, amikor megkezdődik a reggeli színjáték. A vérvörös sugarak gyengéden érintik a Lenspitze tetejét, majd lassan aranysárgává derülve ráfolynak az északi falra, mintha csak azt a szólómászót keresnék , amelynek a fejlámpáját félórája már, hogy szemmel követem. Lenyűgözően szép  fal ez, még soha nem voltam ennyire közel hozzá, mint most ( de majd leszek még közelebb :-) ). Nem egy nehéz fal, alig 500 méter magas, de tökéletes szimmetriája, egységes lejtőszöge ideális cél. Most épp nem a legjobbak a kondiciók, a jég csillog a fal nagy részén, ezt tükrözi a szólómászó útvonala is, aki kimegy a jobb szélre, ahol  - sejtésem szerint - nem csak a puszta jégen kell hazardíroznia.. 
     A Nadelgrat normál útja nem nehéz - legalábbis eddig. A hasadékok láthatóak - meg az is, hogy hol szakadtak be a napokkal ezelőtt a jégmezőt keresztező mászók. A Windjoch-hoz felvezető lejtőn épp elég hó akad, hogy kényelmesen fel lehessen mászni a kicsúszás veszélye nélkül . Az út második szakaszán egy gerincet kell követni egész fel a csúcs alatti sziklákig. Fagyott, meredek a lejtő, a hágóvasak alig tudnak egy keskeny csapást vágni bele - hiába, szeptember van, nincs mélyre olvadt "autópálya" már, figyelni kell, mert könnyű itt kicsúszni. Meg mert Yvonne panaszkodik az akklimatizáció hiánya meg fáradtság miatt, ezért kétszeresen kell ügyelnem minden mozdulatra. Az igazán trükkös részek ott vannak, ahol kissebb tornyokat kell kerülni, mert itt helyenként igazi jégfolyásokon kell átegyensúlyozni. 
    A csúcs alatti sziklákat elérve eltűnnek a nyomok, illetve összevissza tekeregnek ide-oda; egy részük a friss hóval borított sziklaborda labirintusa felé tűnik, a többi meg az árnyékosabb jobboldal irányába tart. Jobbra megyünk, az északi oldal felé, ami rövid ideig jó döntésnek bizonyul ,de aztán a nyomok egyre nehezebben követhetőbbek, egyre több a jég és egyre meredekebb - bemásztunk eléggé az északi oldalba, veszem észre. Ebben nagy bűnös a szél , amely a friss havat behordta az oldalba, betemetve a nyomokat, jeget.  fölöttünk baloldalt magasra nőnek a sziklák - nem lesz jó ez igy...az első adódó alkalommal nekiszaladok hát a lejtőnek, amely itt már riasztóan meredek, annyira, hogy a két csákány sem ártana. Izzasztó negyedóra következik, amíg sikerül egy rövid hossznyi jéglejtőt kimászva a sziklagerinc közelébe kerülni, ahol egy csapat épp ereszkedik a csúcsról, a másik oldalon persze, amely innen nézve meglehetősen könnyű sziklamászásnak igérkezik. Persze, mindig a másik út a jobb...ugyebár. A csúcstól már csak pár perc választ el, aztán hamarosan ott is vagyunk a keresztnél, ahol alig van hely egy embernek, és amely meg van rakva kötelekkel, hevederekkel - hadd legyen miből biztosítani,  hogy a boldog csúcsmászók nehogy leforduljanak  róla a pillanat mámorában. ...reggel 9: 17, nézek az órára...
    Lefele lemászunk a sziklákon, amely bizony jóval könnyebb , mint az általunk követett útvonal, még annak ellenére is, hogy elég sok friss hó borít mindent. A gleccseren a meleg kibírhatatlan, a katlan falai kettőzött erővel szórják ránk a déli nap sugarait. Olvadt a gleccser, most már figyelni kell a hasadékokra, de probléma nélkül sikerül keresztezni, aztán már csak egy rövid félóra, amint lemászunk a házhoz. Rövid szieszta a koradélután meleg sugaraiban, aztán utolsó pillantás a mélykék égbolt akatt nyújtózkodó négyezresek tömegére - megindulunk lefele, ami talán a nap igazi megmérettetése....
    Azt az 1500 méter ereszkedést még két nap múlva is érzik a lábaim.  1500 méter szintkülönbség, mindössze 2 és fél kilométerben...említettem ugye, hogy nem egy vasárnapi séta a korzón ? :-)