BISHORN ( 4153 m) – október 01-02





Az álom meleg kábulatából  nem igazán akarok  kimozdulni, de a hideg egyre inkább beférkőzik a hálózsák nyitva hagyott zipzárján, és tetszik, nem tetszik, át kell fordulnom, sőt, ami még rosszabb fel is kell ülnöm,  hogy elérjem a zipzár kocsiját. A hirtelen mozdulattól beverem a fejem, mibe is? jah, a Subaru teteje… hol is vagyok tulajdonképpen?  A valóság  lassan jön vissza, álomittasan meredek az autó bepárásodott ablakára… Rányomok az óra számlapjára, a zöldesen foszforeszkáló fényben lassan pörögnek a digitális másodpercek : éjjel négy óra . Alig egy órája alszom? Tegnap este kilenc körül indultunk Luxemburgból Tamással, közel hat óra vezetés után elértük Zinal-t, három óra körül valahol megálltunk a település szélén, bevackoltuk magunkat az autó hátuljába, próbálva pihenni addig, ameddig  - remélhetőleg – ránk ragyog  az októberi, késő reggeli nap. 

Közel járok már az álom meleg  kapujához, amikor óvatos szöszmötölés zaja szűrődik be kintről:  a sötétből bevilágít egy kis tarka kutya kutató nesze. Ezzel alszom el újra.…

Hideg felhőfoszlányok közé rejtőzik a reggeli nap, mi meg kábultan kászálódunk ki az autóból reggelizni, pakolni. Alattunk, körülöttünk vastagra száradt tehénhullaték… fene, itt hajtják a  csordát át egyik rétről a másikra, jól kifogtuk az éjszaka sötétjében a parkoló ezen részét. Persze, tíz méterre innen már makulátlanul ragyog a reggeli harmattól nedves aszfalt.  De ez legyen a  legnagyobb bajunk ezen a hétvégén, gondolom. 

A Tracuit- menedékház felé vezető útvonal  kényelmesen indít, és meg is tartja ezt a jó szokását az elkövetkező pár órában is.  A jól jelzett, könnyen követhető turistaúton ballagva jutunk fel a szubalpesi zónába, meglepően gyorsan. Ha így haladunk, akkor hamar legyűrjük az 1600 m szintet , jóval kevesebb idő alatt, mint a megadott kalauzidő -  feltételezem elhamarkodottan. Körülöttünk kinyílik a táj, ismert hegyek ismeretlen panorámája előttünk-mögöttünk. A Weisshorn  déli oldala egész jellegtelennek tűnik innen, kétszer is meg kell gondolnom, hogy tényleg az északi gerinc „Grand Gendarme”-ját látom-e,  ellenben a Gran Cornier mögötti impresszív északi falat birtokló hegytömb „kilétét” nem sikerült kitalálnom. Térkép nincs nálunk, csak a mászandó hegy topója és közvetlen környezete. Kora őszi hóréteg vékony takarója tördeli szét a hegyek masszív sziklafalait, gerinceit , de ez még elhanyagolható mennyiség.  Kiváncsi vagyok a gleccserre, ott fent…

Látjuk a házat, és olyan közelinek tűnik, hogy azt mondom, na még egy óra és ott vagyunk….ami persze hibás következtetésnek bizonyul. A házhoz vezető, eddig legyűrt útvonal egyike a legkényelmesebbeknek, röpke két óra alatt  lezavarunk 1000 méternyi szintet.  De aztán persze  megmutatja a foga fehérjét a hegy, az utolsó szakaszok meredek kaptatója rettentő fárasztó, ami nem is csoda , hisz a magasság is egyre inkább szóhoz jut itt, mi meg pár órája – pontosabban 15 órával ezelőtt  - még 300 méteren voltunk, indulva a napi nyolc órai munka után.  A ház előtti láncos kémény az egyetlen komolyabb kapaszkodó, amely a házhoz vezető egyenes gerincre vezet, ahol a kora őszből hirtelen átkerülünk a jeges széllökésekkel rohamozó, friss hóval üdvözlő télbe.Két óra van már amikor elérjük a házat, a tükörként csillogó fémborítás bordái darabokra törve tükrözik vissza a kora délután fátyolos színeit, szétszórt, színes foltokként minket is belefoglalva a falfestménybe.  

A Tracuit-ház maga a paradicsom. Egy csapat kivételével senki nincs, azok is épp indulnak lefele. A rövid eszmecsere alatt sikerül pár nélkülözhetetlen információt  begyűjteni, mert ők épp a Bishorn-ról jöttek le – amely a mi célunk is. Mivel csak két és negyed napunk áll rendelkezésre, lehetőleg egy hamar elérhető, technikailag kevés kihívást igénylő négyezrest kerestem célként, és a Bishorn épp megfelelőnek tűnt, habár az "eléggé hasadékos gleccser" kifejezés gondolkodásra késztetett.Főként mert szombat éjszakára 10 centi havazást ígértek, ami ugyan nem sok, de azért havazás... na. Amint a csapat lemegy, csak mi maradunk – meg egy egész, ultramodern svájci menedékház. Ez nem az a fapriccses, szűk kis téliszobás menedék, amelyet megszoktam  - nem, itt a jókora konyharész a rendelkezésünkre áll, meleg van, a kályhában lobog a tűz, a polcokon szép sorban berakott italok, szükségeledel – amely között nagy örömömre „röstit” is felfedezek ( bizony, nagy szükségben leszek  én hamarosan…), becsületkassza is, persze, és 30 fekvőhely, vastag paplanokkal bőségesen ellátva. Na meg a panoráma… az épületet pár éve építették teljesen újjá, a legújabb svájci módi szerint, ami azt is jelenti, hogy az épület teljes fél oldala csak üvegablak, rálátással az egyik legszebb panorámára, amely az Alpokban élvezhető. Panoráma, amely az egyre vastagabbra gyűlő – de látványos – felhőrétegek ellenére is lenyűgöző.  És hamarosan este van, és én meg még mindig nem tudom, hogy mi az a nagy hegy ottan, mert sajnálatomra nincs térkép a házban, illetve lenne, de az elzárt részen.
  
Reggel  05:30. A hétórai alvás ellenére érzem, hogy a tegnap esti fejfájás még mindig ott bujkál a koponyámban – na persze, a magasság hatását nem lehet csak úgy egyszerűen mellőzni, utóvégre 3100 méteren töltöttük az éjszakát.  Nyugtalan alvás volt, megszórva rémisztő képzelgésekkel  - gleccserszakadékok, friss hóval borított gleccser, ködben való botorkálás riasztóra képzelt  hangulata. Az előttünk feljárt csapat szerint vannak nyomok a gleccseren, de a felső, meredekebb részeken nincs nyom, mert a folyamatosan süvöltő szél szorgalmasan hordja a friss havat. És az éjszakára is havazást mondtak, ugyebár. Így hát elmondható, hogy nem volt egy unalmas éjszaka, ami a rövid ébrenléteket illeti.

Kisétálok a kora reggelbe hát… Amely nem igazán kecsegtet biztató perspektívával.   Ha a gleccser ködben lesz, istenbizony nem indulok semerre, annak ellenére, hogy az útvonal technikailag nagyon könnyű, időben is hamar járható. Ellenben a mérleg átellenes serpenyőjében ott van a kora téli viszonyok  léte, meg a Turtmann-gleccser cseppet sem elhanyagolható hasadékossága – nem beszélve az útkeresésről. 

Semmit nem látni, de a reggeli szürkületen átdereng néhány csillag fénye. 
Hátha…
Aztán visszafekszem aludni. 

Hét óra. Rohanok az ablakhoz, amely párkányán az éjszaka esett hó pár maradék pelyhe kapaszkodik, és megkönnyebbülve tudatosítom, hogy  nem az a mennyiség, amelyet jósoltak. Na, legalább ez jól alakul… Huh, könnyebbülök meg még inkább akkor, amikor abbahagyva a párkány tanulmányozását kipillantok a panorámára – ahol a reggeli fény épp hidegen kapaszkodik rá a felhőmentes csúcsokra. Alattam vastag felhőpaplannal takarja magát a völgy, és a sárga derengés egyre erősebben szűrődik át a messzi, alacsony felhőrétegen, amelyekből kék fogakként állnak ki a messzi nagy négyezresek és háromezresek tömbjei. Igen, még a Mont Blanc is ott van…
Riasztom Tamást – aztán kirohanok a fényképezőgéppel a reggel fagyos levegőjébe. A világ megelevenedik, hirtelen minden nagyon sürgetővé válik – gyerünk, menjünk ! 

Későn indulunk, Közel jár már a mutató a kilenchez, amikor elérjük a már ködös gleccser  szélét. Felfedezem a nyomvonalat, amely egész jól látható. A gleccser – már amennyire látszik – szép fehér, téli köntösbe öltözött, a hasadékok helyét csak baljós hóformák jelzik. Hideg van, a szél fagyosan tolakodik be az öltözet alá, de ennek ellenére örvendek, mert minden csonttá van fagyva, a porhó kristályosan sodródik át a bakancsok orrán, a hágóvasak centikre mélyednek csak a nyomokba rakódott vastag friss hóba – elmondható , hogy eddig jól alakul. Húsz perc múltán kint vagyunk a ködből, előttünk fehéren nyújtózik a gleccser, fent a Bishorn csúcsáról kavarognak a hózászlók, a Weisshorn-t körbetáncolja pár felhőfoszlány; minden a helyére zökken, jó időben jó helyen, ezért jöttünk….  Körülöttünk felhőrétegek áramlanak át egyik völgyből a másikba, a hegyeken kívül semmi nem látszik, mindent elzár a 3000  méter alatt  kavargó, ide-oda áramló felhőbirodalom hadserege.  Sziget vagyunk az óceánban. 

A nyomvonal beereszkedik a Téte de Millon alá, majd elkanyarodik a Bishorn irányába, és mivel ez egy eléggé zárt medencéje a gleccsernek, az itt felhalmozott hóban nem könnyű a haladás. Pfff, ha ez megolvad amikor jövünk vissza, akkor fárasztó lesz ezen átvergődni – előlegezem meg a gondolatot. Aztán kiérünk a Bishorn  északi lejtőjére, ahol a lejtőszög meredeken mászni kezd felfele, a hasadékok is szaporodnak, meg elér a nap is, ami jó – meg persze vele a szél is, amely már kevésbé barátságos.  Tél van itt, nem kímél, és 3500 méter körül a hó jellege is megváltozik – a nyomvonal még látható, de itt már törni kell a havat az egyre jegesebbé váló lejtőn. Hazárdjáték ez, néha 30 cm friss hóban kell utat törni, néha csak sétálsz a tetején – meg ott vannak a hasadékok is, amelyekre figyelni kell. Jobbról-balról lyukak -  ajajj, egy hasadék tetején állok, Tamás figyelj…

A szél egyre erősebb rohamokkal támad, és nem kíméli a csúcsokat sem, fehér felhők örvénylenek a Weisshorn körül, de a Bishorn  csupaszon marad. Néha eltakarja a köd, meg persze minket is, de ez nem  a vastag, átlátszatlan takaró, hanem amolyan sietős, leginkább hókristályokból álló, kavargó homály. A távolság nagyon becsapós, mert a csúcs szinte ott lóg  - látszólag – a fejünk fölött, de minden igyekezetünk ellenére sem tűnik úgy, hogy közelebb kerülünk hozzá. A kinézett mellékcsúcsról – a Point Burnaby kellene legyen, tíz percnyire talán ? – bő félóra múltán kiderül, hogy csak egy sziklás kiemelkedés, utána meg még egy jókora, laposabb platót kell keresztezni  a két csúcsot összekötő gerincig. Itt már hideg van, ez itt már rég a tél birodalma, üvöltő szél, a vastag hótakaróról felkapart hókristályok ezernyi tűként támadnak, de szerencsénkre itt már egész fagyott a hóréteg, nem követel annyira kimerítő nyomtörést. Na persze, attól még a magasság döglesztő…

Óra múltán a csúcs hatalmas szérakja alatt pár percre megállunk. Szélvédett hely, vagyis pár percig nyugalom van. Innen a látvány lenyűgöző… lenne, mert pillanatnyilag a Weisshorn-ból csak a "Grand Gendarme" látszik, és az is csak percekre, ennyit engedélyez a szélkergette felhők rohanó csordája. A Bishorn csúcsa tiszta, és – hab a tortán – az utolsó húsz méter egy kitett, 45-50 fokos meredekségű, eljegesedett hómászás. 

Kivánni sem lehetne jobbat a csúcs befejezéséhez. Hát nem?

10:35. Ekkor érek fel a széles platóra, és csak pár perc kérdése a  Tamás érkezése. Előttünk meredeken letörik a lejtő a Weisshorn-nyereg irányába, a Weisshorn északi gerincének a kezdeteit még látjuk, el egészen a "Grand Gendarme"-ig, de onnan aztán semmi, csak az északi oldalból feláramló tömör ködfal.  Szerettem volna látni az egész gerincet, mert majd egyszer visszajövök ide. Évekkel ezelőtt másztuk a hegy keleti gerincét, és egyike a legmaradandóbb emlékeknek . Jó lett volna látni kedvenc hegyem 1200 méteres északi falát is... De hát ez van, és örvendjünk , hogy ennyire szerencsénk volt az idővel, mert a köd, szél, felhők ellenére sikeres túrának könyvelhetjük el. Talán nem is szerettem vona másként… hadd legyen egy kis sava-borsa  a kirándulásnak…

De korai még ezen gondolkodni, mert csak félúton vagyunk, hisz még le kell mennünk. 

A lemenet nem okoz gondot, a gleccser alsó szakaszait láthatóan keveset sütötte a nap, mert csak kevéssé olvadt a felszín. 3500 körül white-out fogad, néha percekig megyünk az átlátszatlan ködfalban, olykor pár méterre látni csak. De a nyomok követhetők, és nem kerül sok időbe, hogy visszaérjünk a gleccser széléhez, ahol a  szürke ködöt a hideg szél sikertelenül próbálja széttépni. De lám, a látszat ellenére röpke pár perc kérdése csak, és sikerül neki, a táj kitárul, a moréna végében ott a ház,  vakítóan ragyog a nap fényében, mint egy nagy bádogdoboz. Bent még meleg van, jólesik negyedórányit pihenni, mielőtt elindulunk lefele. 

Két és fél óránkba kerül letudni az 1600 méter szintet a parkolóig. Az éjszaka esett hó tiszteletreméltóan kiemeli a Weisshorn déli falának masszivítását. A völgy túloldalán a hegyek tetejére egyre makacsabbul kapaszkodik rá a szürke felhőtömeg. Mi ez ? Vasárnapra aránylag jó időt ígértek, szinte sajnáltam, hogy nem tudtuk egy nappal elcsúsztatni a túrát… és mintha csak kárörvendően szembenevetné a meteorológusokat az időjárás, hamarosan rákezdi az eső is, de csak pár percig, mintha meggondolná magát – na, adok nektek még egy félórát, menjetek. 

Éjfél előtt épp visszaérünk Luxemburgba. Hát, ez gyors dolog volt, nem hittem volna hogy két napba belefér, és főként azért, mert nem sok időnk volt akklimatizálódásra. De összejött, és egy percét sem kívánnám másként csinálni. Hideg, szél, tél, hó, magány - megvan annak a varázsa, miért is kellene könnyebb legyen, akkor hol lenne a hegy értéke... hát nem?









































A SZŐKE(ÉK) - "LA BLONDE",Chéserys-fal, Argentiére ( szeptember 08)



Alig hagyjuk el Svájcot -  a Nadelhorn után - ,  már rögtön új terv körvonalazódik: mászni kellene,  sziklát,  és  lehetőleg minél hamarabb,  vagyis holnap....  az lenne igazi pihenőnap a négyezres után. Hamar megvan a cél,  nem kell messze menni: ott emelkedik Argentiére fölött a Chéserys-fal,  tele jobbnál jobb sportutakkal. 150-200 méter magas szektoraiban mindenki talál maganak kihívast.  És a megközelítes sem nagy problema,  alig egy óranyit kell menni Argentiére-ből...
Dél  van már,  amikor felballagunk a beszálláshoz.  A tegnapi hosszú ereszkedésre még mindig emlékeztetnek a sajgó labizmok.  Ragyogó,  meleg szeptember délután van ,  a közeledő őszt csak a szubalpesi zóna  aranybarna fűtakarója,  meg a  bokrok  élénkvörös színekben pompázó gyümölcsei vetítik előre.  Kőszáli kecskék sziesztáznak az alpesi cserjék közt,  vastagodó világosbarna szőrzetük a télre való készülődést jelzi, és bumfordira hízott mormoták éles füttyei  harsannak, amint meglátnak,  fényes szőrükön végigtáncol a déli napsugár.
Egyik legkönnyebb utat választjuk,  mert nem épp a teljesítményen van a hangsúly  -  pihenőnap,  nem?   A "La Jaune"  egyike a szektor legkönnyebb és legnépszerűbb útjainak : 5b maximális nehézsége épp jó lesz megmozgatni a tegnapi naptól még zsibbadt izmainkat.

Jókor érkezünk meg nem is....  az útból épp akkor száll ki egy csapat,  de  ugyanakkor indul is egy másik. Hát ez nem ideális.... most nyugalom kellene,  nem várni és  ücsörögni a standokban.  Hamaroaan elnéptelenedik a fal alja,  csak a második biztosítóhelyet elért mészópáros marad,  mint emberi tényező.  Mi meg  henyélünk a a  napon,élvezzük az őszi délután meleg nyugalmát és várunk, eltolva a döntés kettősségét egyőre.  Előttünk a Mont Blanc vonulata  lustán nyújtózik, mint ősallat gerince,  havas taraján csillog a jég.  Az Argentiére gleccser főfalának  világoskék jege meredek,  tornyok és szérakok labirintusával törik bele a hatalmas medencébe,  ahol evezredekkel/szazadokkal (évtizedekkel? )  ezelőtt még vastag jégrétegeket szorítottak össze a meredek falak. Hirtelen robaj zavarja meg a bágyadt délutánt  -  leszakad az egyik jégtű,  darabjai óriási porfelhőt löknek a levegőbe az öreg gleccser felszínén osszegyűlt kőtörmelékből.  Mintha csak jelzés lenne,  megelevenedik a világ körülöttünk,  emberi hangok foszlányai hullnak ránk a magasból; valakik ereszkednek egy másik útból  -  milyen másik út is van itt?  A mászókalauz hamar megmondja: " La Blonde",  és többet kér mint az eredetileg tervezett út,  már ami a mászónehézséget illeti... persze, relatív, mert az 5b belefér bőven még a "plaisir" kategóriába , különösen végignittelt útban... Ah, az út nagyrésze táblamászás, ( "reibung", magyarosan :-) ), ami nem épp a szívem csücske, az igaz...

Addig késő, amíg elindulsz...  utána már csak a pillanat kihívásai maradnak, beszűkül a világ; másodpercek kérdése csak a perspektíva cseréje. Napsütötte szikla melege, fogások erdeje engedelmesen simul a mászó alá.... séta ez, puhán és könnyedén felfele, csak az első hossz nehezebb része töri meg a mozdulatot , de ez is csak pillanatok kérdése, vagy évek telnek el közben? Ez az, amelyet nem tud visszadni sem fotó, sem videó, megpróbálni leírni is csak a felszín enyhe kapargatása... éld meg ! 
A délután nyugalma zsongító, itt, az első stand széles teraszán. Ebből a perspektívából nem látszik túl meredeknek a következő hossz, de ezt bőven ellensúlyozza a fogások hiánya. Szokásos táblamászás következik, érzékeny egyensúlyozgatás a minimális, alig-látható kapaszkodókon. Kompakt, tömör gneissz  van itt, aranysárga alapszíne nyugalmát csillogóra törik a beépült színes kristályok. A harmadik stand nem épp a legkényelmesebb, de ücsörögtem már rosszabban is... A következő hossz trükkösen indít, az áthajlás szorgos agymunkára késztet, de az ezt követő könnyű és látványos, relatíve meredek 4b-s szakaszon felmászni elemi. 
Az utolsó hossz meredek, közel függőleges fallal indít...végre !  Jó a tábla, de ez itt inkább az én elemem, ez a meredekség, peremes fogásokkal, bár az 5b-s szakasz meglepően szívós: a rövid traverzben nem igazán találom a mozdulat eleganciáját... bizony, hiányzik a folyamatos sziklamászás otthonossága. Lazább alpesi mászások töltötték ki a nyarat, ami nem igazán segít a technikai utakra való felkészülésben.
A szél hűvös, elkelne a második réteg a  kiszállóstandnál. Késő délután van, a nap fáradtan ereszkedik be az Aiguilles Rouges tömbje mögé, elfeledkezik rólunk, a koraest árnyékai pedig nem kímélnek. Hosszú, 50 méteres kötélereszkedések, de az útban minden a helyén, külön ereszkedőstand is akad, amikor szükség van rá. 

A mormoták őrszeme  még mindig ott van, ahol a délben, türelmesen üldögél kövér hátsóján, és időközönként kötelességszerűen füttyent egyet.... nem kéne ezeknek már aludni ? Aztán elfeledkezünk róla, mert a hirtelen dörej az Argentiére-gleccser irányából eltereli a figyelmet. Hatalmas vízesés (?) robajlik le a gleccser mellett, ujabb kő/gleccseromlás ? Nem, ez folyamatosan áramlik lefele, hosszú percek múlva jövünk rá, hogy ez  egy mesterséges vízesés , amelyet  valami földalatti medencéből engednek kifele. Most már ismerem  az okát, hogy miért is vannak jó - és kegyetlenül nehéz - kevert ( mix ) utak abban a zónában februárban...  
      
Az estéből nem marad már sok, amikor leérünk Argentiére csendes utcáira.  A szezonnak vége, lustán mozdul a városka , a néptelen főút vége elvesz a Mont Blanc estéjének kék ragyogásában. Pihenünk, tervezünk, mert holnap új nap, új cél...
















RÁADÁS ( "VIA CORDA DAMOU" )

Sikerül totálisan elnézni a vasárnapi célt... Kövesd csak a narancssárga jeleket ! mondja a szűkszavú leírás. Követtük. Azt már nem tudtuk, hogy a nittek is narancssárgák, amelyeket követni kellene; jah, rájöttünk, amiután belekeveredtünk egy többkötélhosszas útba - mint később kiderült. Furcsa volt, hogy a 3a-s nehézség egyre keményebb... aztán persze megtaláltuk a narancssárga kiszállóstandot, messze-messze a mi , "via corda"-nak hitt utunktól. Mentség legyen, hogy a trasszét mindössze két hónapja rakták össze a helyi vezetők, ennek megfelelően elég hiányos a leírás is.