ALLALINHORN: "HOHLAUBGRAT" ( Svájc, szeptember 23-24)

  
Nem aktuális kép, pár évvel ezelőtt készült; a normál út gleccsere még nyomokban sem hasonlít a jenlegi állapotra.
    A fenyőerdő szélében tanácstalanul toporgunk: emlékeim szerint a  Plattjen felé vezető turistaút elhagyja az erdőt és kimegy egy nagy, nyílt alpesi legelőre, meredeken kapaszkodva a kőgörgetegen fel, egészen a 2570 méteren elhelyezkedő felvonóállomásig. De az nyáron volt...Eddig még követhető volt az ösvény a szubalpesi részen, de amint elérjük a 2000 métert, az eddigi ködös, esős novemberi időjárás kavargó, sűrű és nedves, szezoneleji havazásba vált át, a nyomtörés egyre nehezebb az egyre mélyebbé vastagodó friss hóban. A legelőn nyoma sincs a nyáráról ismert morénamezőnek: a Mittaghorn fekete sziklafalai csak sejthetőek a havazásban, vastag fehér takaró alá rejtőzik az ösvény, de ami még rosszabb : párórás lavinák görgetegei torlódnak előttünk. És még csak 2000 méteren vagyunk - hol van ez a mai nap céljától, vagyis a Britannia-ház 3000 méterétől?
      Istenkísértés lenne továbbmenni.
   Lemegyünk Saas-Almagellbe, ahol a változatosság kedvéért esik az eső, és nekibúsulunk az éjszakának egy üveg rummal - hátha holnap legalább annyira tisztul az időjárás, hogy megpillanthatjuk azt, amiért ide jöttünk: az Allalinhorn-ot, annak meg a keleti gerincét, amely "Hohlaubgrat" néven ismert mászókörökben. 
   Este az eső átvált havasesőbe, és reggelre fehér takaró borítja körülöttünk a tájat. A parkoló vörösfenyői búsan fúrják aranysárga lombkoronájukat a vigasztalatlan, szürke ködtakaróba. Hazajövünk. 
     Mikor is volt, három éve?

****
"Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani¸" - jut eszembe Clive Barker egyik könyvének mottója.
Hohlaubgrat....

****
   Délután egy óra már, amikor elindulunk a Mattmark Stausee-től, amely - mert akárhová mész Svájcban, mindig van valami "leg" - a legnagyobb természetes eredetű földgáttal rendelkező gyűjtőtava az országnak. Sőt, egész Európának... A nap felhőgomolyok közt bujkál, a tó világoskék felszínén lustán kergetik egymást a koradélután árnyékai . Nem sietünk, mert a terv az, hogy ma elérjük a Britannia-házat, holnap aztán megmásszuk az Allalinhorn négyezres tömbjét, majd lejövünk, és még hazamegyünk Luxemburg-ba. Merész elgondolás, mivelhogy az akklimatizációval elég gyengén állunk, és ezt kellene pótolja a mai lassúság. A kalauzok szerint négy órányi út vár ránk. 
   Látványos, szép út ez. Két gleccsert is kell keresztezni, de ezekhez nem szükséges technikai felszerelés, csupán át kell sétálni rajtuk, követve a kihelyezett jelzőoszlopokat. Az eddigi túráktól eltérően kevés a csomagunk, épp csak a legszükségesebbeket tartalmazza. Úgy megyünk, ahogyan itt megszokott: teljes ellátás a házban, persze jó drágán, de ez a leglogikusabb módszer, tekintve a rendelkezésünkre álló idő rövidségét.  
    Annyira azért nem sikerül lassúnak lennünk, mert jóval a négy óra letelte előtt ott vagyunk a háznál, és még van idő felmászni a ház mögötti kis csúcsra, amely "Klein-Allalinhorn" névre hallgat. Kitűnő kilátópont, ahonnan  belátható a holnapi cél, meg a környező négyezresek: Stralhorn, Rimpfischhorn, Weissmiess. A gerinc látszik is, de a csúcs az szürke felhőrétegek mögött rejtőzik. Holnap majd jobb lesz - ezzel a gondolattal vonulunk vissza a modern menedékház melegébe, ahol meglepően  sokan vannak.  Szezonzárás? Valószínű, mert ma az utolsó nap, holnaptól bezár a ház, már csak a téliszoba lesz elérhető. 

****
     Reggel 4 óra. A korai reggeli után magamra rángatom a beülőt, gyors ellenőrzés a felszerelés többi részét illetően, majd a készülődés zajaiból kimenekülök a kinti, még sötét reggel hidegen sóhajtozó csendjébe. Fejlámpák villanak a Stralhorn irányában - azok a csapatok órával előttünk indultak. A csendnek hamarosan vége, egymást követik a partik, amelyeknek  nagyrésze vezetős csapat, és legtöbbjük ugyancsak az Allalinhorn-ot célozza meg. Fölöttem ragyognak a csillagok, helyenként a tegnapról maradt felhők tömegébe vesz fényük.  Jön Tamás is,  aztán indulunk  a gleccser felé vezető morénalabirintuson át, gondosan ügyelve, hogy az előttünk haladó vezetős partihoz ne kerüljünk túl közel - hadd legyen akiket követni a gleccser útvesztőjén át. 
   Félóra múltán elfogy a csupasz gleccser, a friss hó fagyott rétegében kaparnak a hágóvasak, és a hasadékok is egyre gyakoribbak. Tamásnak sikerül kifognia az egyik lazább hóhidat, de csak térdig sikerül beszakadnia. Közben megvastagodik a hóréteg, meredek lejtőre kezd kapaszkodni a nyomvonal. A szél erőre kap, aztán hamarosan éles hódarával kezd támadni, amely rövid idő múltán sűrű havazásba vált. Hol van a megígért jóidő? 
     A reggel szürkén ébred , nyoma sincs a napfelkeltének, amely miatt elcipeltem a nagy kamerát. A szél diadalmasan üvölt fent a gerincen, itt már nincs ami útját állja a rohamainak. Ellenben a hóviszonyok nagyon jók - eljegesedett gerinc, csak minimális hóval, így a nyomtörést legalább megúsztuk. 
    Hideg van, kegyetlenül. Muszáj néha percekre  megállni, megvetni a lábat, behódolni az orkánszerű szélrohamok előtt. A kavargó felhőtömegeket átrángatja a gerincen a szél, el-eltakarva a követendő útvonal részleteit. Meredek, jeges oldalon megyünk már órák óta, de a gerinc technikailag  jelentéktelen nehézségű, csak az egyensúlyra kell vigyázni, nehogy az őrjöngő légtömeg egy váratlan rohammal lelökjön a negyvenfokos jégről. A keskenyedő gerincszakasz egyre meredekebben emelkedik, a felhőfal résein át néha feltűnik a csúcs alatti sziklasáv is, az út technikai része.  Rövid, alig harmincméternyi szakasz, nyáron III-as nehézségű sziklamászást jelent, de a beépített fixkötél nagyban megkönnyíti a túljutást rajta. Hát, nem épp nyáriak a körülmények.... A szélrohamok szünetei közt figyelem, amint az előttünk haladó kétfős parti vezetője néha percekre eltűnik a falon leörvénylő kis lavinákban. Alig várom már, hogy induljunk, mert ez a rész itt szélcsatornaként működik, az amúgy is fagypont alatti hőmérsékleten nem javít a szél hűtő hatása. Azt bizony  írta az előrejelzés, hogy szél lesz, és azt is, hogy jóval mínusz tíz alá eshet emiatt a hűtőhatás, de érzésem szerint már rég nem csak mínusz tízenvalahányról beszélünk...
     A mászás nem lenne nehéz, és hirtelen jön az az ostoba ötlet, hogy ezt bizony lazán ki lehet mászni fixkötél nélkül. Hogy még rátegyek egy lapáttal a zsenialitásra, hát kesztyű nélkül esek neki a sziklának. 
      Félperc és pár méternyi mászás elég ahhoz, hogy villámgyorsan változtassak az elhatározáson. A rögzített kötél nagyonis a helyén van, csak semmi keménykedés... A szélrohamokban csuklóig elfagy mind a két kezem, amire elérem a standhelyet, és ott alig vagyok képes arra, hogy kiépítsem Tamás biztosítását. A kesztyűket alig tudom felrángatni , mert a szárazon jól szolgáló vastag kesztyűk nem akarnak feljönni a kezemre. Persze, amikor percek múlva a vér visszatér a kezeimbe, ordítani tudnék a fájdalomtól... Bizony, hamar le tudja törni a hegy az ember büszkeségét...
    A következő szakaszt már a nap is süti, a mászás is könnyebb - még annak ellenére is, hogy a hóréteg takarja a legtöbb fogást - , és már nem tart soká elérni a vízszintes csúcsgerincet. Fölöttünk kék az ég, de a szél nem adja alább, még egy fotót elkattintani is kínkeserves. Újabb négyezres Tamásnak, nekem meg az öröm, hogy ezúttal sikeres volt a túra. Hohlaubgrat befejezve, lezárva. Már csak le kell menni. 
   Körülöttünk örvénylik a felhők tengere, de a csúcs árnyékában relatíve szélcsend van, ideje megállni egy rövid sziesztára.  Egyikünknek sincs kedve visszamenni ott, ahol feljöttünk, így hát marad a normál út, le a Mittelallain felé. A csapatok itt egymást érik, boldog-boldogtalan igyekszik felfele, már túrasízők is akadnak. A gleccser rettenetesen széthasadozott, egyáltalán nem ismerek rá arra a terepre, ahol mikor is? Talán négy évvel ezelőtt jártam. Hatalmas hasadékok közt kanyarog a nyomvonal, aztán elérünk egy olyan képződményt , amilyenhez  eddig soha nem volt szerencsém hegyen: egy óriási, emeletnyi magas, létraszerű faszerkezet, amely egy átjárhatatlan szakadékot hidal át. Eddig még csak filmekben láttam ehhez hasonlót... Az út többi részén is csak kóválygok, állandóan olyan érzésem van, hogy rossz irányba megyünk - pedig nem , csak épp a gleccser olvadt le annyira, hogy ahol én évekkel ezelőtt jégfalakat láttam, ott most koszos, szétrohadt gleccserdarabokkal borított sziklafalak vannak. "Sic transit gloria mundi"...
     Hosszú az út lefele, de legalább jóidő van, egyre jobban tisztul fölöttünk az égbolt. Eltolódott egy nappal a megjósolt időjárás, de most már jól van ez így. A hegy mögöttünk marad, jön a második szakasz: a 600 kilométernyi autózás Luxemburgig...





























ORTLER ( Dél-Tirol, Olaszország - június 3, szombat)


Jún. 2, péntek, déli 12 óra. Fribourg ( Németország)
  Reményvesztetten váltogatok az időjárásjelentések ablakai közt, de a képernyőn feltűnő radarok, grafikonok mindenütt ugyanazt mutatják: változó, viharokkal és a nagy hegyeken havazásokkal bőségesen megszórt hétvégénk lesz. Nem épp úgy van az, ahogyan én szerettem volna látni, pedig reménykedtem a változásban... A tervezett Lenzspitze mászásának lehetősége egyre messzebbre úszik, az utóbbi napok önáltatása behódol a tények előtt - nem jött el még a svájci nagy hegy ideje. Marad az Előd által felvetett ötlet - az Ortler  (vagy Ortles, ahogy tetszik) - mert elméletileg ott holnap még jó időjárás lesz. Persze, a cél rögtön az északi fal útja lenne, de elég egy pillantást vetni a hőmérsékletek grafikonjaira, hogy gyorsan más irányba fordítsuk a keresést. Melegek lesznek, és a fal fotóit elnézve puszta öngyilkoság lenne megpróbálni felmenni azon az 1200 méteres lavinavályún.
   Marad hát a normál út. De csakis a szombati nap jöhet szóba, ami azt jelenti, hogy legkésőbb holnap reggel, pontosabban az éjszaka közepén ajánlatos lesz indulni a hegy alól, hogy beleférjen a napba a 2040 méternyi mászás, és még le is kell jönni ugyanott. Nincs vesztegetni való idő, mert innen még bő 400 kilométerünk van a hegy lábáig. Indulás !

Jún. 3, szombat, éjfél után .Sulden ( Dél-Tirol,  Olaszország)
( 1800 m)
    Az autó morgása elhalkul, de a reflektorok maradnak. Aha, megjöttek az Andrisok - vetek még egy álmos pillantást az órára, aztán elfordulok a fénykévék útjából, próbálva kihasználni a maradék időt még egy kevés szundikálásra. A hegy alatt vagyunk, mögöttünk a 400 km-el.  Az utazás folyamán nem igazán láttunk sem napot, sem hegyet, csak leginkább záport meg vastag, esőtől súlyos fellegrétegeket, amelyek látszólag hetekre horgonyozták le magukat az Alpok fölött. Szerencsések vagyunk, mert Sulden-nél nem esik , ezért nem ázunk ronggyá lefekvés előtt. Elődék sátraznak, én meg az autót választom, aztán mindenki igyekszik kihasználni azt a maradék három órát, ami az indulástól elválaszt.


05:30, Tabaretta-ház
(2539 m)
   Keleten az ébredő nap sárga fénye igyekszik áttörni a szórt felhőrétegeken, és sikerül is neki vörösre festenie az Ortler északi falának tetejét, de a csúcshoz nincs szerencséje, mert az még mindig felhőrétegek mögé rejtőzik. Az északi fal hosszú kuloárja vastagra van telítve szennyes lavinák hordalékával, és elég a két kulcsszakaszra nézni, hogy az embernek elmenjen a kedve még a mászásának a gondolatától is... legalábbis a jelenlegi körülmények közt.  A felső szakasz jéglejtőjének nagy részét még takarja az utóbbi napok friss hava, de ez változni fog, mert már most reggel is jóval fagypont fölött van a hőmérséklet, pedig bőven 2000 méter fölött járunk már. A turistaút kítűnő terep a hófoltokból kiolvadó víznek, ennek megfelelően hamarosan sikerül agyonsároznia magát a társaságnak - nem beszélve a helyenként méteres, olvadt havon való átgázolásról. Ettől megszabadulunk, amint elérjük a Barenkopf alatti hágót, mert a nyugati oldalon vezető, napsütésnek kitett út már szinte teljesen hómentes.
    A Payer-ház amolyan sasfészek, magasra kiépítve a mélység fölé. Ez a csúcsra indulók bázisa, és ettől a ponttól teljesen megváltozik az út jellege. A rövid pihenő ideje alatt szemügyre vesszük a ránk váró kihívást: a reggeli napfényben makulátlanul ragyogó, töredezett gleccserrel borított felső szakaszokat, és az addig vezető meredek sziklatornyokat. AD ( vagy PD+, kinek ahogyan tetszik) nehézség, 876 m szintkülönbség a háztól a csúcsig, és a  leírások alapján elég komplex, technikailag összetett mászás vár ránk. A kezdet már alapból elgondolkodtató: kitett, lavinakuloárokkal bőven megtűzdelt hólejtőt kell keresztezni bemelegítésnek, amelyet már teljes erővel éget a reggeli nap, és valószínű, hogy ez igy lesz az egész nap folyamán. A hóban régi, szélfújta nyomok, néhol még fagyottan, de jellemző, hogy legtöbbször méteres mélységű a hó, néhol derékig szakadunk be. Arra nem akarózik gondolnom, hogy nagy valószínűség szerint itt is kell visszajönnünk délben. Próbálok emlékezni a leírásra és belekapaszkodom abba gondolatba, hogy talán kikerülhető ez a rész a Tabarettaspitze gerincén.
   Sziklagerincek kanyargó labirintusa a következő szakasz. A hegy mészköve nem igazán iskolapéldája az ideális mászósziklának. A technikai nehézségek nem jelentősek, de az út - a maga módján - szép. A kitettebb sziklaéleken a törmeléket rég lerugdosta a főszezon mászóinak tömege, gondot inkább a maradék hófoltok jelentenek, amelyeknek fenékig beolvadt, vizes tömegében semmi biztos tartást nem kap a láb. Hágóvasakkal mászunk, mert a sziklás részek közt még mindig bőven van hó- és jégborította szakasz.
    Az út egyik leglátványosabb szakasza a Tschierfecklwandl, amely egy függőleges, 60 méternyi letörés, alatta kitett, havas traverzzel. Ez lenne az út legnehezebb része - én kb. 4-es, max 5-ös nehézséget adnék neki - de az egész szakaszt végigláncozták, ezért ez inkább csak egy könnyű Via Ferrata (vasalt út). Itt már nagyon sok a hó, és ahol csak lehet, ott óvakodunk belemászni a meredek, fenékig olvadt hólejtőkbe, keresve a sziklás lehetőségeket. A Lombardi-bivakház alatt ki kellene menni a gleccserre, és úgy elérni a házat, de Előd inkább a felettünk emelkedő sziklás gerincet részesíti előnyben.  Teljesen ismeretlen, járatlan terep, egész becsületesen eltértünk az útvonaltól. Nem túl nehéz a falrész, de rengeteg a laza, mozgó kőtömb, és mivel én vagyok a sereghajtó, ezért bőven kapok a felettem levők által lezúdított kőtörmelékből. Na, itt vissza biztos nem megyünk, szögezem le,  amint elérve a fal tetejét visszapillantok a megtett útra. Innen már rögtön más a perspektíva, mint lentről,  és nem lenne vonzó visszamászni ezen a biztosíthatatlan, 3-4 kötélhossznyi, meredek szakaszon.

09:35, Lombardi bivak
   Előttünk a gleccser. A tavaszi vastag hóréteg ellenére hasadékok ásítoznak mindenütt, és az első lépések meggyőznek arról, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. A hó felső rétegei olvadtak , nincs irigylésre méltó dolga a nyomtörőnek, aki jelen esetben Előd. Kezd fárasztó lenni a dolog, kezdem érezni a megtett utat. Meg kutyagolni kell, kevés szintemelkedéssel, ezért egészen jólesik a következő szakasz meredek, közel 40 fokos hó- és jégfala. Bő kötélhossznyi felugrás, tetejében az első nagyobb "bergshrund-dal", de a szezoneleji mászásnak is megvannak az előnyei, mert a vastag hóréteg nagyon megkönnyíti a dolgunkat.  Ellenben a kissebb hasadékokra figyelni kell, és amint kiérünk a csúcs alatti, hosszú és lapos platóra ( Ortlerplatt), a széles, hóhidas hasadékok is megszaporodnak. A bergshrund mellett van egy képződmény, amelyet azonnal elneveztem "fűrésznek" gondolatban, amint megláttam: óriási jégkockák sorakoznak egymás fölött, hajszálra olyan a látványuk, mint a fűrész sorbanálló fogai. Vagy inkább egy óriási fogaskerék részei, amely bármely pillanatban legördülhet a helyéről.
   A hó itt még mindig olvadt, pedig nem járunk messze már a legmagasabb ponttól. Látszólag - tegyük hozzá. Körülöttünk felhők emelkednek-gyűlnek, néha beúsznak a csúcs elé, percekig bennük baktatunk, de ez legalább elviselhetővé tompítja a nap sugárzását. Hosszú, alig emelkedő lejtő van előttünk, és a csúcs nem igazán akar közeledni. Az egyetlen változatosság a néha útbakerülő hasadékok óvatos átugrálása - egész hálásan üdvözlöm őket, mert megpihenni jól jönnek percnyi megállások. A lejtő meg csak mászik-mászik, soha nem akar már végetérni.

11:30, Ortler-csúcs
( 3906 m)
   Az utolsó százméternyi szakasz visszahozza az életkedvemet: meredek, jeges traverz, és itt a hó már fagyott, amolyan igazi magashegyi miliő. A csúcskereszt egy masszív, modern alumíniumszörnyeteg, inkább illene egy ultramodern templom elé, mint ide. Ködök jönnek-mennek, és legnagyobb sajnálatomra nem látom meg a Königspitzé-t, mert a felhők abban az irányban makacsul beleragadtak a légbe. Rövid pihenő, aztán szedelőzködünk, mert hosszú még az út lefele, a gleccser meg olvad, ami nem egy életbiztosítás. Indulás előtt rákérdezek Elődre: mégis mennyi volt a napi roham időbeli mércéje? Hát, 6 óra 48 perc, 2248 méternyi emelkedéssel. Nem rossz az...

15:14 - intermezzo
   Lefele,  - mint minden lefele út - , fárasztó, de ugyanakkor már az is lelkesítő, hogy már a nehezét a dolgoknak letudtad. A Lombardi-bivak alatt bemegyünk a gleccserre, ahol a hó mély, olvadt, de aztán Előd felfedezi a tényleges út egy szakaszának beépített köteleit, és hamarosan újra ott vagyunk a gerincen, ahol fejöttünk. Lustán vánszorgunk a délutáni hőségben, pillanatnyi felélénkülést csak a kitett, mászós-ereszkedős részek hoznak. Az utolsó szakasz előtt előkaparom a topót, és nagyon remélem, hogy azt látom, amit reméltem. De nem, a Tabarettaspitze magas sziklatornyain nincs út, meg kell kerülni, ugyanott kell visszamennünk, ahol jöttünk.
   Bukdácsolunk az olvadt hóban, néha percekig kell kínlódni, hogy ki tudd magadat ásni a deréknyi mélységből. Még négyméternyi ereszkedés vár ránk addig, ahol a traverz kezdődik. Ideális viszonyok közt ez a traverz tízpercnyi szakasz. De ez most minden, csak nem ideális... Előd már az első lejtő túloldalán jár, eléri a biztonságos sziklákat, de Andreas még a hómező közepén kínlódik, amikor szisszenő zajjal leszakad alattunk a lejtő.
   Én éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy elrakjam a telefont és nekikészüljek lemászni Andrishoz, aki a kötéllel szorgoskodik, igyekezve begyömöszölni a hátizsákjába.  Szépen rálátok a dologra: amint a kásás hótömeg tompa zajjal megroggyan, aztán amint két-három méternyi sávban megcsúszik, magával tépve a szomszédos rétegeket, aztán a sziszegés elmélyül, dübörögve és ide-oda loccsanva éri el a lenti sziklák gátját, és vízesésként zúdul át az akadályon, le az akkumulációs zónába. Fekete sebhely marad utána, a sziklákig letépte a lejtőt alattunk. Közel méternyi vastag a törésvonala. És minden valószínűség szerint a mi aktivitásunk szakította le...
   A letörés fölött ott ingadozik a maradék hólejtő, fölötte  - kb. 6-7 méternyi a távolság - Andris. Aztán óvatosan elindul, én meg kivárom, amíg átér a biztonságba, aztán lemászok a szikla alá, a széttaposott, vizes hóba. Megijedni, félni nincs idő; percről-percre nő a veszélye annak, hogy a maradék lejtő is megunja a nyugalmat.
    Kiüresedek teljesen, csak egyvalamire gondolok, de arra nagyon: nekem nincs súlyom, könnyű vagyok, kis, jelentéktelen, súlytalan senki, nincs ahogyan leszakítsam a maradékot. Tojásokon járok, egy rossz mozdulat és mind össze fog törni, ezért csak óvatosan - szuggerálom magamat. A nyomok mélyek , a vizes hónak semmi tartása sincs, de baj nélkül elérem a sziklákat. A biztonság relatív, mert fölöttünk még ott a hólejtő nagyrésze, mi csak a közepén vagyunk. Nem merek felnézni  a felettem függő koporsótetőre.... Elől mindenki megy a maga útján, igyekezve átjutni a maradék lejtőkön. Hallom, amint valamelyikük kissé megcsúszik, és a lelökött kis hótömeg rövid csúszás után  surrogva zúdul le, majd ragadja magával a az alsóbb rétegeket. Nem, én most itt nem létezem, könnyű vagyok és láthatatlan, súlytalan....
   Az utolsó szakaszok  bőven meg vannak tűzdelve sziklákkal, és mivelhogy már régebben kicsúsztak innen a rétegek, ezért a lejtő nem annyira telített, mint a túlsó oldal. De azért nagy megkönnyebbülés kilépni utolsóként a csupasz sziklára, tudva, hogy a háztól már csak ötpercnyi, biztonságos séta választ el.

Szombat, este 8 körül
   Rég lent vagyunk már a parkolóban, az Andrisok is elmentek már. Mi még maradunk valahol a környéken egy éjszakát, mert minek sietni? Nem volt egy könnyű nap...
   Fölöttünk a hegy ragyog a naplemente fényeiben. Az északi fal drámai átalakuláson ment keresztül, a reggel látott hólejtő lefolyt a nap folyamán, szürke, koszos jégfalat hagyva maga után. Még fent voltunk a Tabaretta-háznál, amikor megindult a hegy, lerázva magáról a nap melegétől kiolvasztott részeket. Délután 5 körül eljött a szérakok és nagyobb lavinák ideje, pazar látványt nyújtva a háztól.
    A parkolóban pakolunk, amikor óriásit dörren a hegy ; a leszakadás energiája óriási hófelhőt taszít a levegőbe, alóla óriási vízesésként dübörög le a szétomlott szérak, eltakarva a fal nagyrészét. Másodpercek alatt teszi meg a lavina az ezerméteres távot, még ebből a távolságból is látszik, ahogyan a jégtörmelék lezúdul a völgy aljába. Lenyűgözö.... A hófelhő percekig lebeg a hegy előtt, mi meg a telefonokkal felszerelkezve várjuk a következőt.
   De nem lesz következő. Mintha csak kiadta volna a mérgét a hegy, megnyugszik, elcsendesedik. Nem telik bele sok időbe, és az innen-onnan előkerülő felhőgomolyagok egyre erőteljesebben tolakodnak be a völgybe, indulásunk előtt már teljesen eltakarva az Ortlert.
   Vagy talán búcsúztatott avval az óriási lavinával ?

Nagy köszönet Andrisnak a fotóanyagért !