ABOUT ME

   Volt egy gyerek egy székelyföldi faluban valaha, aki általában mindenütt jól érezte magát, de különösen ha erdő, mező, domb közelében lehetett. A kisembernek a mászás fogalma akkor még kimerült a diófán való császkáláson, vagy ...a csűr tetején való mezítlábas felfedezőúton. Talán jelentett ez valamit? Ki tudja ...jelenthetett. Akkor még csak távolról csodáltam meg a Csukás vagy a Bucsecs vonalát, de azok a korai emlékképek valamiért még velem vannak...Azóta sok-sok év eltelt, sok-sok minden változott, de egyvalami maradt: a természet iránti szeretet...
    Aztán majd, már a húszas éveimben jöttek  a Brassó környéki hegyek: először a Nagykőhavas, majd a Bucsecs, Királykő…és a legfontosabb, a hegyszerető emberek, társaságok jelenléte, és egy olyan életforma, amelyhez hasonló kevés van, és amelynek jellemformáló ereje kimeríthetetlen. A természetszeretet maradt, de a magashegyek világa is örökre rabul ejtett; olyan életforma ez, amelyet megtanulni, teljesen megismerni sohasem lehet. Barátok és a tapasztalat voltak a tanítómesterek, saját kudarcaink vezettek rá  a helyes utakra, mert a hegyen nem lehet tévedni, nem lehet arroganciával és nagyképűséggel elmismásolni a dolgokat. A hegy csak van –mi meg megalázkodunk és tanulunk – és lassan, az évek során megváltozunk. Ha a hegy a tanítónk, akkor jó irányba haladunk. Hogy ki miért mászik hegyet – annak sok oka van. Teljesítmény, játszótér, menekülés a hétköznapokból? ki ahogyan gondolja. Miért és milyen teljesítményt? Rohanó világunk/korunk sürgető kérdései.  Számomra inkább a Hogyan a fontosabb…
    Az utóbbi évtizedben volt szerencsém a hegymászás szinte minden válfaját művelni. A kezdeti könnyű, alpin jellegű utak – Bucsecs, Királykő szakadékvölgyei leginkább – elvezettek a fal- és gerincmászás lenyűgöző világába. Tanulni kellett, fejlődni, mert itt már nem lehet tévedni. A Fogarasi-havasok Árpás-gerince tanulságos emlékkép; ott ejtettem le először az ereszkedőnyolcast (másodszor meg a Costila-Galbenele gerincén a falszegeket; aztán többé soha semmit). És persze élmények, soha nem szűnő intenzitású emlékek, téli mászásokról, nyári falmászásokról, ahol rezignáltan vártuk a harmadik hosszban a halálos villámcsapást...aztán persze megúsztuk. Majd megváltozott a világ – álmok váltak elérhetőkké. Nem számított az anyagi kiszolgáltatottság, problémák – nekünk a Matterhorn kellett. Meglett, mert mertünk álmodni - megéltük. Majd jöttek az Alpok többi, nagy hegyei. Meg új hajtásai a valaha egyszerűnek tűnő hegymászásnak: a sportmászás, a kevert terep (dry-tooling), a jégmászások…de számomra mindig is a Hegy a cél: összetett, komplex, nehéz utak -  minden ami közelebb visz önmagamhoz és mindenek forrásához. Mászok sziklát ( de nem teljesítményszinten), jeget, túrázok; de ha a kelő nap első sugara bearanyozza az elérhetetlennek tűnő komor négyezres gleccsermarta oldalát, akkor megszűnik a világ; hágóvasat, jégcsákányt kézbe és indulni kell. Úton mindig, küzdve, kínlódva, fáradva – de teljességben élve.
     Mint mondtam, nekem a Hogyan számít.